Egy éve jelentette be Faragó István, Sztivi otthagyja egykori zenekarát, és új utakra lép. A sokkoló hír után ha kicsit is eltűnt, nem azt jelenti, hogy teljesen szakított a zenével. Nem olyan. Sőt, igazából elképzelhetetlen is lett volna, hogy ne lássuk őt valahol, gitárral a nyakában.
Új zenekarával most pénteken este Dunaújvárosban, a Kaptár színpadán mutatkozik be. De ez még nem minden! A The Blindmirrors névre hallgató banda bemutatkozó videója is a napokban került fel a videómegosztó oldalra. Ebből az alkalomból faggatam a dunaújvárosból elindult zenészt, frontembert.

Sztivi az Erózió zenekar frontembereként 2009-ben, Dunaújvárosban

– Miután kiszálltál korábbi zenekarodból, volt egy perc is, amíg el tudtad magad képzelni a színpadon kívül, zenekar nélkül?
– Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem volt ilyen gondolatom. Amikor novemberben bejelentettem a zenekarnak hogy év végén kiszállok a Jolly Jackers-ből, pár napig azzal a gondolattal ébredtem, hogy ennyi volt, leteszem a hangszert és maradok csak hangmérnök. Hála az égnek 2-3 éjszaka alatt ezt sikerült kialudni magamból és megérett bennem az elhatározás: “Most jött el az idő hogy megírjam az én történetemet”. Rájöttem hogy az elmúlt 12 évben annyi dolog történt velem a magánéletben is és a szakmában is, hogy nem csak egy nagylemezt, hanem ötöt is tudnék belőle írni. A zene jelenleg az életem, ennek két színtere van. Van a fény, a csillogás, a sok ember, ami egy nagyon intenzív érzés, sokszor próbára is teszi az ember lelkét, valamint van a másik, a stúdió, amikor bekuckózom magamat és mások ötleteit igyekszek megörökíteni az utókor számára. Hogyha bármelyiket elhagynám az életemből, félember lennék.
– Mindennapjaid részévé vált a zene, de ha jól sejtem a színpadon állni azért mégis egy más közeg.
– A színpad és a színpadi lét megszokása sok év munkája volt, mire hozzászoktam. Alapvetően egy sokat gondolkozó (néha túl sokat is) alkat vagyok, amit a külvilág lát belőlem az gyakran köszönő viszonyban sincs azzal a Sztivivel aki egyedül ül a szobában a gondolataival. Nagy kihívás az élet sok szakaszában még az utcára is kimennem, emberek között lennem, sokszor van szükségem a magányra. Ezért fontos folyamat volt az életemben megtanulni kiállni emberek elé és érzelmeket közvetíteni nekik. Mára már azt gondolom megszoktam, sőt élvezem is, várom ezeket a pillanatokat amikor zenei formában sok emberrel tudok egyszerre kommunikálni, a közönséggel együtt teremteni egy mindenki számára izgalmas atmoszférát. Jelenleg elmondhatom hogy az életem a zene. Zenélek, dalokat írok, stúdióhangmérnök vagyok, oktatom a szakmát, valamint egy éve egy zenekari management alapítója/vezetőjeként is tevékenykedek. Sok a tennivaló, ellenben azt gondolom, mindig is erre vágytam, hogy a hobbim legyen majd egy napon a szakmám.
– Nehéz volt megtalálni azokat a zenésztársakat, akikkel most együtt zenélsz? Kik is ők?
– A pár napos “abbahagyom a zenélést” gondolkodás kiheverése után láttam neki a tagok keresésének. Pontosabban nem is kerestem őket, az élet hozta össze ezt a zenekart. Barta Pali a szólógitárosunk az aki először bekerült a formációba, láttam élőben gitározni egyszer, és amint lejött a színpadról lényegében megbeszéltük hogy nekünk kell egy zenekart csinálni közösen.

Sztivi első komolyabb gitárja

Varga Norbi aki a dobosunk szintén sorsszerűen került a formációba. Őt anno a Paddy and the Rats zenekarral való közös turnék alatt ismertük meg, aki azóta is Paddyék roadja. Az utolsó budapesti Jolly Jackers bulimon találkoztunk sok idő után. Nagyon megörültünk egymásnak, elkezdtünk beszélgetni, említettem neki hogy éppen doboskeresés van, mire mondta hogy dobol. Innentől nem volt kérdés, hogy egy ilyen ügyes és szuper ember lesz a dobosunk. Már csak a zenekar basszusgitárosa hiányzott. Hogy melyik gondolat született meg először a fejemben arra már nem emlékszem, de bevillant hogy van pár amerikai zenekar ahol dögös női ének van, aki nem a tipikus női hangtartományban énekel, hanem a hangjában van dög, mocsok, és amerika. “Milyen jó lenne hogyha véletlenül még basszusgitározna is”. Itt jutott eszembe hogy egy évekkel ezelőtti stúdiós munkám során pont egy ilyen énekesnővel dolgoztam. Megnézem az akkori zenekarának az oldalát, ahol láttam hogy fél éve basszusgitározik is. Azonnal ráírtam, 1 percen belül válaszolt, és ő Tóth Dominika, a frontembertársam a The Blindmirrorsban.
– Kritérium volt, hogy a basszusgitáros hölgy legyen?
– Kritérium nem volt feltétlenül, inkább így hozta az élet. Inkább azt lehet egy markáns gondolatnak nevezni ami megfogalmazódott bennem, hogy szívesen osztoznék a frontember szerepen. Azt gondolom/gondoljuk hogy az a tény hogy egy zenekarban két egyenértékű frontember van, ellenkező neműek, de mégis hasonló hangtartományban énekelnek, ez nem túl gyakori, valamint a kezdetekkor megálmodott zenei vonalat maximálisan támogatja. Fontos még hogy szenzációs ezekkel az emberekkel együtt dolgozni. A dalszövegek felét Domi, felét én írom (Azt érzem, hogy megtaláltam az alkotótársamat, mert bármelyikőnk írhatta volna bármelyik szöveget, annyira hasonló gondolataink vannak az életről és a világról). Nyáron elvonultunk a világ elől másfél hétre, az ötleteinket lemez formájába önteni, ahol minden tag hozzátette a saját részét, és ami fontos, az egész projekthez. Öröm volt egy ilyen ichletett, felszabadult, de mégis nagyon maximalista és a dalokkal kapcsolatban szakmailag kritikus társasággal dolgozni.
– Rajtad kívül van még valakinek kötődése városunkhoz?
– Én vagyok egyedül dunaújvárosi, Domi székesfehérvári, neki van a legközelebbi kapcsolata a szülővárosommal.
– Ennek ellenére mégis itt Dunaújvárosban lesz a bemutatkozó koncert. Hogyhogy épp itt?
– Ennek a kérdésnek a megválaszolása összetett. Nagyjából egy éve álltam utoljára színpadra, és ez a Kaptárban volt. Ott valamilyen formában elköszöntem a közönségtől fájó szívvel. Akkor a színpadon nagyon nehéz volt, mert én már tudtam amit ők még nem, esetleg csak sejthették, hogy valami véget ér. Azt sem sejthették hogy vége, és azt sem hogy valami most kezdődik el.

Dunaújvárosban szerettem volna újra színpadra állni, visszatérni. Ez az a hely ahol felnőttem, bárhol is jártam és járok még a világban, mindig emlékezni fogok rá hogy honnan jöttem, igazából a lelkem Dunaújvárosban érzi magát otthon. Az elmúlt egy évben egy sokéves alkotói válságom ért véget, hosszú idő után először tudom megfogalmazni zeneileg és szövegileg a gondolataimat, szerettem volna hogy a hazai közönség tagjai legyenek az elsők akik hazavihetnek belőlem egy szeletet.
Az este folyamán még egy helyi zenekar lesz, akikkel régóta nagyon jó kapcsolatot ápolunk, szuper emberek és zenészek, mindig szeretek a Pentele Ska Club-al játszani. Óbudáról érkezik még a Robi & the Hallucinatorz, szóval egy ütős este lesz!
Nagyon várom a visszatérést a színpadra egy év után, hazai közönség előtt a The Blindmirrors-al!

Nincs mese, pénteken este irány a KAPTÁR!

M2 – Petőfi –  Bemutatkozik a The Blindmirrors zenekar

The Blindmirrors zenekar első, bemutatkozó videóklipje – Enjoy the ride

További friss hírek, információk a zenekarról:

The Blindmirrors

The Blindmirrors

SZAKADJON A HÚR, SIKÍTSON A GITÁR, LOBOGJANAK A HAJAK, ÉS TERMÉSZETESEN SOK SIKERT A BANDÁNAK!

Dunaujvaros