Népszabadság – 1963. szeptember 29.

AZ ÚJ VÁROS árnyékában

DUNAPENTELÉN, az óvárosban, ahogy errefelé mondják, van egy lakótelep, amelyet így hívnak: Pincesor. Néhány család, néhány tucat ember él itt mindössze, akiknek eddig nem volt még szerencséjük vagy erejük kitömi a pinceodúkból. Bár életüket így vagy úgy már megérintette a néhány száz méterre épült hatalmas gyáróriás, és a körülötte elterülő Dunaújváros lüktető, modem életének szele. Ők maguk vagy gyermekeik részt vettek az építkezéseken, most pedig a városba járnak dolgozni. Este, munka végeztével a csillogó jelenből szép csöndben visszaballagnak a petróleumlámpás múltba. A hegyoldalba vájt agyagkuckóikban nyugovóra térnek, és az új városról álmodnak, ahol még a mellékhelyiségekben is fénycső világít. Itt, az ígéret földjének kapujában ez természetes álom. Mert furcsa, felemás élet ez a nappali civilizáció és az éjszakai barlanglakás között. Ámbár talán az is furcsa lenne egy külföldi számára, hogy esténként a fazekakból gazdag illatok terjengenek. Miért is ne? Nem a keresettel van itt baj, hanem a lakással.

Ahogy a tanács munkatársával járjuk a “portákat”, mindenünnét sokan kijönnek, kíváncsiak, érdeklődők. Csendes tüzek pislákolnak, kellemes szagok szállnak. Kívülről az egésznek van valami nomád romantikája. De e gondolat önmagában is bűn, mert elég egy pillantás a “szobába”, s a romantika rózsaszín felhőjéből menten a földre pottyan a szemlélő. Dr. Treiber Ottót, a dunaújvárosi tanács Igazgatási osztályának vezetőjét már jól ismerik az emberek. A Pincesort felszámolják, és végre az itt élő embereket is emberi lakásokhoz juttatják. Mindez persze nem azonnal történik, de tervszerűen, belátható időn belül. Az emberek örülnek, s néhányan arra gondolnak, van isten, nem imádkoztak hiába. Az öntudatosabb réteg néhány képviselője pedig úgy érzi, eljött az ő nagy pillanata is, s kijelenti, hogy a mi társadalmunkban ez törvényszerű fejlődés, ezt ők megmondták eddig is. De hangjukon érződik, hogy a múltban a viták során sokszor a sarokba szorították őket a partnerek. De hát az nevet, aki a végén nevet.

MINDENKI ÖRÜL tehát és mindenki áld valakit. Csak Ujfalusi Mária nem. Sőt ő nem is hajlandó kiköltözni. Ezt megmondta a tanács emberének is, nehogy később félreértések származzanak. A pince után mindig becsületesen kifizette az adót, ez a sajátja, nem hagyja itt. Nem áld ő se istent, se senkit. Templomba egyébként se jár, mert minek. Cseléd volt ő mindig, itt lakik régen, hagyják őt békében. Nem kell az új lakás, ingyen sem kell.
Az emberek összenéznek, mutogatnak a háta mögött, hogy ne vegyük figyelembe, amit mond, egy kerékkel kevesebb van ennek. Félnek, hogy az ő dolgukat is elrontja. Nézem Ujfalusi Máriát. Töpörödött öregasszony, lehet már 70 éves is. Beszéde nem indulatos, csak megingathatatlanul konok. Megkérem, engedjen be a házba. Meggyújt egy petróleumlámpát, ő megy elöl. Ahová belépünk: egy négyszer négyméteres borház, most tele értéktelen kacattal. A lámpa imbolygó fénye továbbugrik. Ez már a hegy oldalába vájt barlang, amelyet egykor pincének használhattak. Mennyezet, padló és fal mészkőből kifaragva. Alig két méter széles, de hat-hét méter hosszú. A kancsi fény megállapodik az ágyon. Benne töredezett szalma, távolabb szekrény, tűzhely, melynek csöve már a hegy lankás oldalában pipál az ég felé. Színes tányérok a falon. Egyébként elhanyagoltság, elhagyatottság. Szemem keresi a szentképet, aztán eszembe jut: ez már tisztázott dolog az öregasszony nem hivő lélek. Kérdezem: órája van-e? Azt mondja: “Minek? A nap minden reggel feljön és este lemegy.”
– Nem jó így egyedül.
– Miért? Egészséges vagyok, szívem, tüdőm, belső részem jó, csak a bal lábamban húzódik az ér. De attól még dolgozom. Ezt a portát az anyám vette. Itt lakunk 1937 óta. Most az én nevemen van. Nem megyek ki a magaméból. Nem vagyok bolond, ha integetnek is a többiek. Én ismerem az életet. Nem fizetek magas lakbért. Nekem jó itt is. Most tapasztottam, rendben tartom a portát, láthatják.
Ezeket sem indulatosan mondja, de beszéd közben egy kissé gyorsabban szedi a levegőt, abból érezni, hogy felhevítette ez a lakásdolog.
– És a lánya? Ő is, férje is elég jól keresnek. Az újvárosban szép lakásuk van, két szobával. Hozzájuk miért nem megy? Úgy tudom, ők nem bánnák?
– A vőmhöz nem megyek. Nem akarok a nyakán lenni.
A lámpafényt lejjebb veszi, ezzel adja tudomásunkra: a vizitnek vége.

DR. TREIBER OTTÓ sem embernek, sem tanácsvezetőnek nem éppen ifjonc. Látott már egynéhány dolgot életében, hiszen a csillogó új város nemcsak örömben, de kínban is született. A heroikus munka felszínre hozott sok emberi jó tulajdonságot, de emberi butaságot, elmaradottságot és romlottságot is. Ilyen viszont még nem volt a praxisában. Vajon mi lehet az oka? Az túl egyszerű magyarázat, amit az emberek fejükre mutatva és integetve akartak a tudtukra adni. Bár a teljes egyedüllét, a könyv, az újság, a ráidió és a kisugárzó kollektív emberi értelem hiánya tényleg nem csiszolja a szellemet. De ez túlságosan kézenfekvő magyarázat. Ha igaz is, nem a teljes igazság.
Ujfalusi Mária cseléd, mint ahogy az volt mindig ő is, elhunyt anyja és nagyanyja is. Most Szabó János asztalosmesterékhez jár, ott matat, tesz-vesz a ház körül. Már nem sok hasznát veszik, de eltűrik, mert régi bútordarab a háznál. Az első láncszemet itt adják élete megértéséhez. Azt mondja a ház gazdája: “Kérem, ez egy rendkívül furcsa öregasszony. Évek óta ismerem, sohasem fogadott el munka nélkül semmit tőlünk. Télen is mondtuk neki, hogy nincs most semmi tennivaló, Mari néni, de azért, egyék velünk. Nem ült le. Került-fordult és egy sós ronggyal nekiesett a jégvirágos ablakoknak. Csak amikor ezzel kész lett, tartott velünk, őneki senkitől sem kell ingyen semmi, ő mindenért meg szokott dolgozni… Ennyit mormogott és elment. Aztán hosszú ideig nem láttuk.”

A KÖVETKEZŐ LÁNCSZEM: a Niksz-sor, ahol Ujfalusi Mária született, ahol albérletben egy szobában lakott az anyjával, a süketnéma öccsével, “törvény nélkül” a kikapós, részeges férjével, ahol megszülte a két lányt – ahol élt 45 éves koráig. Mi az, hogy Niksz-sor? Lánya, aki innét kitört, aki most Dunaújvárosban, napfényes lakásban lakik, aki hites férjével, háromezren felül keres, szégyenkezve mondja: “Hát az volt Pentelén a szegénysor. Ott laktunk mi, mikor kicsi voltam.” Beszédét erős, egészséges, iskolás fia tágra nyílt szemekkel hallgatja. A niksz valószínű a német nichts szóból származik, ami magyarosítva is a nincstelenséget jelenti.
Hiába a szegénység, azért egykor Ujfalusi Máriának is csillogott a szája, ragyogott a fogsora, de jött 1914, és a vőlegény sohasem jött vissza a háborúból. Az anyja mosott, ő az iparosokhoz járt a ház körüli munkát végezni, nyomorék öccse meg kéregetni. Már 38 éves volt, amikor kommendáltak neki egy iparoslegényt. Pénzük nem volt, minek szegényembernek a ceremónia? A férfi odaköltözött hozzájuk. Megszületett az első lány. A férfi elment Ausztriába szerencsét próbálni. A hír hamarább jött, mint ő: ott is született tőle egy gyerek. Még egypárszor visszakönyörögte magát. Itthon is megszületett a második lány. Amit az asszonyok kerestek, összekuporgattak, a férfi mind elitta. Ujfalusi Mária ebben az időben már a faluban kivívta magának a rangot: jó cseléd. Szívesen hívták mindenhová. Többször is össszejött a pénz egy önálló pincére, de embere megtalálta a tömött harisnyaszárat a szalmazsákban is, és lefolyatta a torkán a kocsmában. Az anyjától sokat kellett hallgatnia. “Hitetlenül éltek. Megvert bennünket az isten ezzel az átokfajzattal. Elissza a pénzünket ez a szégyentelen.” Végül a férfi eltűnt Pesten, és azóta sem látták. Végre zavartalanul átadhatták magukat a nagy gondolatnak: ki az albérletből, önálló portára költözni. Egymás elől is dugdosták a pénzt. Mindenkinek saját harisnyaszára volt.

1937 DEREKÁN az öregasszony büszkén bejelentette: Franyó módos gazdáéktól megvette a “házat”. Beköltöztek a barlangba. Elkerültek hát a “Niksz-sorról” – a Pincesorra. Az élet folyt a megszokott medrében. Mosni, takarítani, koldulni jártak, kinek milyen szerepet osztott a családban az élet. A fiatalabb asszony hazahordta az ételt a gyerekeknek. Ha végleg nem akadt munka, suttyomba, hogy az anyja se lássa, a harisnyaszárba nyúlt. Keveset beszéltek. Szemvillanásból, mozdulatokból, értelmetlennek tűnő hangokból is értették egymást.
Az anyját és az öccsét majdnem egyszerre temette. Mindkettő ágyában nagy halom értéktelen pénzt talált, harisnyaszárba kötözve. Kétfilléresek, tízfilléresek, ritkábban pengők, játék lett a gyerekeknek. Ez 1945 tavaszán történt. Az utóbbi években már ezek sem kerestek. Mindkettő beteg volt. És évekig négy éhes száj várta otthon az agyagfazekat, amit reggelenként rongyba bugyolált. Negyvenötben nem kapott földet, pedig elment kérni, így hát megtartotta régi “jó házait” és a két lányt is cselédnek adta. De azok megszédültek, amikor az első földgyalu megjelent Dunapentelén. Otthagyták őt egyedül a “saját portán”. Egyik férjhez ment, a másik Svédországból küldözgeti húsvétra a lapokat, de feladó címet elfelejt ráírni. A fiatalok hívják magukhoz, de nem megy. A vő azt mondja, hogy sok mindene van, két dunyhája, új berlinerkendője, zacskószámra liszt, bab, de ezeket tartogatja későbbre, “öregségére”, amikor már nem tud majd dolgozni. Ha kérdezik, minek dugdossa mama, azt válaszolja: “Nem tudjátok, mert titeket még nem tanított meg az élet.” Szégyellik őt, hogy ilyen. Nem tudnak vele mit kezdeni. A segítő kezet nem fogadja el, mindenkivel szembe bizalmatlan. Csak a saját kezében bízik, pedig az már remeg.

IGEN, UJFALUSI MÁRIÁNÁL elkésett az új társadalom, nem tud már rajta segíteni. Ő már csak a nehezen kiharcolt, saját lakásában boldog, a maga barlangjában. Tulajdonképpen, amikor nemet mond, vélt boldogságát félti. A város árnyékában jobban érzi magát, mint a neonfényben. Nem az ő bűne.

Suha Andor

Felhasznált képek:
Sándor András: Sztálinváros
Dunaújváros – Panoráma Kiadó

Dunaujvaros