NEGYVENEGY ÓRA
Haditerv
A MI PUSZTAI EMBERÜNK kint a mechanikai műhelynél küszködött a sárral. Nehéz volt a munka, az embereknek elég volt a maguk mozdulataival törődni, nem sok gondot fordítottak az anyagra. Márpedig minden anyag, ami ide, Pentelére özönlik, az utolsó szem cementig, a nép saját édes tulajdona. Kinek-kinek úgy kell rá vigyáznia, mint önnön szeme fényére. A gumicsizmát a gumigyár munkásai szállították, a téglát az ország különböző részein dolgozó téglagyárak küldik, a vasat Diósgyőr, Csepel, a csöveket az RM csőgyára, a tehergépkocsikat a Csepel autógyár és így tovább.
Közvetve vagy közvetlenül az egész ország, minden dolgozó ember szállítója a Vasműnek. Ezt a gyárat nemcsak a Pentelén dolgozók, hanem Magyarország valamennyi dolgozója építi. A Dunai Vasmű minden magyar munkásnak, dolgozó parasztnak, néphez hű értelmiséginek személyes érdekeltsége.
Akármilyen nehéz tehát a munka a téli hidegben, hóban és sárban, az anyag megóvásával is törődni kell.
Márpedig nagyon sok tégla pusztult.
A mi emberünk is megunta már a fárasztó tapodást a sárban, hozott hát egy japánerre való téglát, lerakta útnak, hogy azon szállítsák a földet. Az egész napi munka után a téglák persze összetörtek. Másnap új téglákat hozott, vagy ezer darabot és estére azt is összetörte.
Hát bizony, így éppen egy kockaházat lehet összetörni két hónap alatt, mert abba 60.000 darab tégla szükségeltetik.
Meglátta ezt az öreg Garancz Pista bácsi és elszömyedt. Arra gondolt, hogy hiába papolunk itt naponta a béke védelméről, ha hadat üzenünk saját magunknak. Felmérte a téglapusztulást és megállapította, hogy egy amerikai légitámadás sem okozott volna nagyobb kárt, mert így éppen öt kockaházra valót törnek össze könnyelműségből. Igen ám, de hogyan mondja ezt meg ennek a vad pusztainak? Az majd ráreccsent, hogy mi köze hozzá és még kést is ránt, ha minden jól megy.
Azért nekidurálta magát, leszállt a kisvasúiról és odament a mi emberünkhöz.
Te, komám, adjál kölcsön, ha tudsz, harminc fillért!
A mi emberünk rátámaszkodott az ásóra, aztán zsebébe nyúlt.
– Azon már ne múljék…
Átnyújtotta, a harminc fillért. Garancz elvtárs átvette, megköszönte, avval mind a két pénzdarabot elhajította a sárba. A mi emberünk megütközve nézte.
– Hej, bolond vagy?
Garancz Pista bácsi hunyorított.
– Az lehet. De csak akkora, mint te.
– Hogyhogy?
– Csak azt tettem, amit te. Egy darab tégla éppen harminc fillérbe kerül. Te a téglát hajigálod a sárba, én meg az érte járó pénzt. Ennyi a különbség. Így majd csak megyünk valamire!
Garancz elköszönt, a mi emberünk meg összenézett a brigádjával. Ebédidő alatt összeszedték a még ép téglákat és visszavitték a helyükre. Este pedig a mi emberünk már népnevelőbe járt.
Az anyagtakarékosság végett.
Az alapot kiásták, le is betonozták. Következett a mechanikai javítóműhely óriási csontvázának, a betonkereteknek felállítása. Az ácsok bezsaluzták az első keretet, a vasbetonszerelők belül befonták a vasrudak és vashuzalok hálójával. Most már csak a betonozásra volt szükség. Egy ilyen hatalmas keretnek egyetlen vasbetontömbből kell állnia. Egyszerre kell tehát betonozni az egészet. Ha abbahagyják, akkor a beton azon a részen megszárad, megköt és vége az egésznek, lehet kezdeni elölről. Ezek a keretek súlyos darukat fognak tartani, szilárdságukban nem szabad, hogy hiba essék. Egy ilyen keretnek a betonozása a norma szerint 36 óra. Melyik brigád vállalkozik erre az igen nagy erőfeszítéssel járó munkára?
A mi emberünk azóta, hogy Garancz elvtárs olyan szemléletesen megmagyarázta az anyagtakarékosság jelentőségét, maga is azon volt, hogy ilyen elmés népnevelővé váljék. Kicsit nehéz volt neki, már csak azért is, mert aki másokat nevelni akar, annak először magát kell nevelnie.
Márpedig ő ivott, duhajkodott és itt-ott bicskázott is. De egyre jobban kezdte érdekelni az a munka, amit csinált. Most már kíváncsian hallgatta a vasöntő magyarázatát és megértette, hol is tart ő a nagy Vasmű építésében.
Mérsékelni kezdte a duhajságot, de az energia azért feszült benne, a kötekedő természet piszkálta belülről. Hallotta, hogy egy segédmunkásbrigádnak jelentkeznie kell a keret-betonozásra. Jobbról-balról fülébe jutottak a kongresszusi felajánlások hírei is. Mindenki arról beszélt, hogy a DISZ-bizottság létrehozta a Lőwy Sándor-brigád és a “Partizán”-brigád találkozását és a két legjobb brigád a kongresszus tiszteletére szocialista versenyre lépett. Emberünk arra gondolt, hogyha mindenki felajánl, miért éppen ő maradjon a kuckóban? Ő ugyan még sohasem ijedt meg senkitől, még akkor sem, ha az ellenfélnek disznóölő kése volt, hát akkor felajánlásban sem fogják legyűrni. Van ő olyan legény és van ő olyan kommunista, hogy megállja a sarat. Még nem volt párttag, de most már kommunistának mondotta magát, mert itt, a Vasmű építkezésén megszokta, hogy ez a szó: kommunista – vitézséget, keménykötést, erőt jelent.
Megtette a felajánlást és elvállalta a keretet.
A mi emberünk és kis csapata viadalra kelt a természettel, tűzzel, vízzel, elektromossággal, cementtel, fáradtsággal, álommal. De nemcsak ilyen ellenfelekkel kellett viaskodniok. Volt két lábon járó ellenség is, amely (még azt sem érdemli meg, hogy aki) rejtve túr, mint a vakondok, csak túrását látni, de az sokszor igen csúnya túrás. Néhány ilyen multi uraságát szánó kártékony féreg visszatartotta az anyagot. Azt akarta, hogy megkössön valahol a lábakon az a beton és elkéssenek a tervteljesítéssel. Elfogyott a cement. A mi emberünk két hónappal ezelőtt még örült volna, hogy van egy kis cigarettaszünet. De most káromkodott csúnyául, amiért megakasztják a brigád munkáját és tönkreteszik a kongresszusi felajánlást, összekapartatta a kihullott cementet, hogy még egy kevésre való legyen és mindjárt üzent is a pártba. Mikor az utolsó löket betont is beöntötték, akkor érkezett meg a cement. Nem sikerült a túrás, a párt rálépett a féreg nyakára.
Egy ilyen betonkeretnek egyhuzamban kell elkészülnie
Negyvenegy óra hosszat betonozott egyhuzamban, mire abbamaradt a zúgás, megállt a gép és csend lett. Öt óra részint ráment a várakozásra, részint a gyakorlatlanság tandíja volt. A zsaludeszkák mindenütt szürke vasbetont rejtettek. A mi emberünknek és társainak ólom volt a lába, alig mozgott az ujja, majd leragadt a szeme. De olyan büszkeség ragyogott az arcukról, amilyen csak győzelmes csata után fogja el az ember gyerekét. Jót aludtak utána, átaludtak egy egész napot. Mire felébredtek, már levették a sárga zsaludeszkákat.
Ez volt az első. Később még nyolc ilyen keretet betonozott be a mi emberünk és az utolsót már 18 óra alatt fejezték be. Azaz 200 százalékra teljesítették a normát, ők építették fel ennek a hatalmas jószágnak, a mechanikai javítóműhelynek a bordáit.
Folytatás hamarosan!
Sándor András – Sztálinváros
Bevezető
Egy sáros őszi nap
A szél
Egy boldog város
A szén és acél műve
Új hadsereg
Harc
Hősök
Negyvenegy óra
Egy “kohó” már működik
Az új ember
Sztálinváros
