Élet és Irodalom – 1997. augusztus 1.
Dr. MOLNÁR LÁSZLÓ:
A kiművelt emberfőkért!
Az alább olvasható dolgozat egy sorozat hetedik darabja. A sorozat első darabját Vicze Magdolnától, a másodikat Pongrácz Zsuzsannától, a harmadikat Bóna Istvántól, a negyediket Kállai Gézától közöltük; az ötödik és hatodik dolgozatot Klein András Miklós írta. Az írások Dunaújváros és a Vasmű, valamint a kapcsolt részeiről szólnak. Az időszámítás előtti évezredekben már lakott terület, az ötvenes évek lázas iparosítási idején városalapítás és nehézipari létesítmény célzott területe lett. Dunapentele községből pedig Sztálinváros, utóbb Dunaújváros nevű településsé változott. S az, hogy a szocialista város túlélte az 1989-es fordulatot, visszaigazolta, hogy már Széchenyi István is ipart és város álmodott a Duna jobb partjára. Sorozatunk ezt a történetet beszéli el. Következő számunkban a befejező darabot, Szente Tünde írását adjuk közre:
“Pentele… a’ rómaiaknak lakó helyek vala…”
Intercisától Dunapentele mezővárosig
A Duna menti Vasmű rövid története I.
A Duna menti Vasmű rövid története II.
“- minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték és szerencsének legmélyebb sarkalatja a kiművelt emberfő”. “A legközönségesebb foglalatosságainkban: építésben, gazdaságban, mindennapi életünkben nagy számú embernek az együttmunkálkodása szükséges.”
Írásom bevezetéseként azért választottam Széchenyi két megszívlelendő gondolatát, mert úgy látom, hogy azok, akik e “csinált” város ún. “hőskorszakában” és ma is azon fáradoztak, fáradoznak, hogy létrehozzák városunk, Dunaújváros szellemi életét, arculatát, leginkább e céloktól vezérelve dolgoztak, küszködtek, küzdöttek. Írásomban csak a szellemi élet egyik döntő fontosságú területéről – az iskolákról – szólok, pontosabban annak is csak legfelsőbb fokáról, a főiskoláról, létrejöttéről, körülményeiről, fejlődéséről, szellemi hatásáról.
Az intézmény létrejöttében, kifejlődésében alapvető szerepet játszott az a példaértékű együttmunkálkodás, mely a Dunai Vasmű, a város és a főiskola együttműködésében megnyilvánult. Mindezt jól példázza az a főiskolai kiadvány – a huszonötéves jubileumi konferencia anyaga -, mely elsőként bemutatja, hogy a főiskola tanítási filozófiájának lényege a gyakorlatiasság. “Ez egyrészt azt jelenti, hogy hallgatóink a jól megalapozott elméleti tudás birtokában elsősorban a műszaki-gazdasági problémák gyakorlati alkalmazását sajátítják el. Másrészt megtanulják használni mindazokat a praktikus ismereteket – jogi, gazdasági, pénzügyi, szervezési, vezetési, idegennyelvi, marketing, menedzsment -, amelyek munkaerőpiaci esélyeiket és munkahelyi eredményes működésüket elősegítik.”
Farkas Ottó, a miskolci Műegyetem rektora így értékeli a főiskola tevékenységét: “Látva a szakmai, tudományos eredményeket, a főiskola a hazai tudományos élet állandó, jelentős helyén megalapozott. Biztos vagyok abban, hogy a főiskolai kar a jövőt illetően is jelentős fejlődést fog mutatni, bármilyen szervezett keretek között fogja munkáját végezni.”
Horváth István, a Vasmű vezérigazgatója, a Jubileumi Konferencia fővédnöke részletesen szól arról, hogy a “város, a vállalatcsoport és a műszaki főiskola egymást feltételező, egymást erősítő tényezők voltak, és ma is azok… a főiskola egy a magyar műszaki felsőoktatásban, de a Dunai Vasmű épülésével, fejlődésével biztos bázisú…”
Főiskola főbejárata
fotó: József Attila Könyvtár
Ma a főiskola két és félezer hallgatójának hét szak több mint húsz ágazatán, közte egy angol és egy német nyelvű szakágazaton van lehetősége alapképzésre, kiegészítő és továbbképzésre. A hat intézet mintegy 120 oktatójának 10 százaléka tudományos, 40 százaléka egyetemi doktori fokozattal rendelkezik, 40 százalékának van másod- ill. kiegészítő diplomája, 40 százalékának van nyelvvizsgája és képes az idegennyelvű oktatásra. Az oktatást, kutatást japán, német vendégprofesszorok, amerikai, angol, ausztrál, német, francia anyanyelvű lektorok segítik elő mind az oktatók, mind a hallgatók nyelvismertének fejlesztése érdekében. Ma már angol, német, holland, norvég, spanyol, görög főiskolák, japán kutatóintézetek révén van módjuk oktatóinknak, hallgatóinknak külföldi tapasztalatszerzésre, részképzésre, továbbképzésre. Például az idén szerez hat angol tagozaton végzett mérnöktanárunk – ösztöndíjjal, egyéves ráképzéssel – master (azaz egyetemi) fokozatot a hollandiai Eindhoven Műszaki Egyetemen.
Mára a nappali tagozat megháromszorozódott. Végeztek az első gazdászok. Végzés előtt állnak az anyagmérnökök és a műszaki menedzserek. 1997-ig 8747 diplomát adtunk ki. Az, hogy hallgatóságunk 10-15 százaléka helybeli, további 25 százaléka régióbeli, hatalmas előny a régió számára. Például a Dunai Vasműben 440 nálunk végzett főiskolás dolgozik, a felsőfokú végzettségűeknek több mint fele.
A Világbanki, Tempus, OTKA és más pályázatokban vállalt munka révén a kibővült oktatási tevékenységet több mint egymillió dollár értékű számítástechnikai berendezés biztosítja. A megnövekedett hallgató-létszám kollégiumi igényét – hála az önkormányzat és az üzemek támogatásának – sikerült biztosítani a megüresedett munkásszállások bérbevétele révén. A város jó kulturális és igen jó sportolási lehetőséget nyújt a főiskolásoknak. A diákéletet kedvessé, színessé teszik a főiskola egészét átfogó ún. selmeci diákhagyományok.
Miskolci Egyetem Dunaújvárosi Főiskolai Kara
fotó: József Attila Könyvtár
Miért, hogyan, milyen együttmunkálkodással, segítséggel jutott el mai helyzetéhez városunk főiskolája, a Miskolci Egyetem Dunaújvárosi Főiskolai Kara (MEDFK).
Mint az eddigi cikksorozatból is kitűnt, városunk területe, földrajzi fekvése, helyi, helyzeti energiája következtében a bronzkortól napjainkig mindig is alkalmas volt emberi település céljára, de várossá – eltekintve Dunapentele 1833-70 mezővárosi időszakát – csak a XX. század második felében fejlődhetett, méghozzá a város ipari jellegét döntően befolyásoló kohászati nagyüzem, a Dunai Vasmű létesítése révén. Dunaújváros ipari, tervezett városként létesült. Ez szükségszerűen legfőbb jellemzőjévé vált és döntően befolyásolta más, a városra szintén jellemző intézmények, így az iskolahálózat kiépülését is. Egy modern kohászati kombinátnak nemcsak nagy mennyiségű nyersanyagra, energiára, vízre van szüksége. Nagy a szakemberigénye is, mind a szakmunkás, mind a technikus, mind a mérnökök vonatkozásában. Az alapításkor a régió alkalmatlan volt arra, hogy minőségileg kielégítse ezt az igényt (Dunapentelén 1949-ben a hat év feletti népesség 8,2 százaléka nem járt iskolába, és csak 14,3 százaléka végezte el a 8 általános iskolát). Importálni kellett a megfelelő munkaerőt, de ez csak sok-sok lakás biztosításával vált lehetségessé. Célszerű és nélkülözhetetlen volt, hogy az iskolahálózat sürgős fejlesztésével fel lehessen számolni az anomáliákat. Az igyekezet óriási volt, de állandó versenyfutás jellemezte az általános- és középiskolákra vonatkozó igény és lehetőségek kielégítését. Két, sőt három műszakos (ez utóbbi az esti tagozatosoknak) oktatás volt a jellemző. 1970-ben a 7 év feletti 39880 lakosból már csak 1,3 százalék nem jár iskolába, 59,7 százalék elvégezte a 8 osztályt, 17,1 százaléknak volt érettségije, 3,5 százalék az okleveles, 1,5 százalék az oklevél nélküli felsőfokú végzettségű. (Dunaújváros Földrajza, MTA, Ádám László, Boros Ferenc szerkesztésében.)
A Kerpely Antal Kohó- és Gépipari Technikum 1951-71. évi működése alatt 1621 kohász-, öntő-, gépésztechnikust adott elsősorban a DV-nek, de más kohászati üzemnek is, és sok továbbtanulni vágyó diákját készítette fel egyetemi, főiskolai tanulmányokra, akik közül legtöbb a Felsőfokú Kohóipari Technikumban (FKT), ill. a főiskolán végzett. Ebben az intézményben kapott helyet 1962-től a Nehézipari Műszaki Egyetem Kohó- és Fémipari Főiskolai Kara (NME KFFK). De miért, hogyan?
Hazánkban ugyanis nem honosodott meg a nyugaton jól bevált felsőfokú, de elsősorban gyakorlatias képzést adó mérnökiskola (Ingenieurschule). Sem a háború előtti felsőbb ipariskolák, sem a középfokú technikumok, sem az üzemi szaktechnikus tanfolyamok, sőt, az ún. Felsőfokú Technikumok sem pótolták ezt a hiányt.
A hazai ipar látványos fejlődése produkált néhány riasztó anomáliát, pl. 1970-ben a “szellemi” foglalkozású műszakiak mindössze 25,8 százaléka végzett felső, további 49,1 százaléka középfokon. Vajon milyen lehetett a többi? A műszaki irányító vezetőknél csak 56,4 százaléknak volt felsőfokú végzettsége, sőt a felsőbb műszaki vezetők egyharmada is csak középfokú technikus végzettségű volt, pedig ezek a beosztások, “szakmaiak” – nem gazdasági vagy politikai – voltak.
Az ipar és minisztériumainak sürgetése, hathatós támogatása kényszerítette ki az 1961. évi III. sz. oktatási törvényt, mely létrehozta a Felsőfokú Technikumokat, ahol a képzés már 3 éves volt, és a felvételhez érettségi kellett, tehát felsőfokú intézmény volt, de a felsőfokú szaktechnikusi címet sem a közvélemény, sem a végzettek nem tagadták el.
A közvélemény csak a felső ipariskola ill. a technikum egy vállfajának tekintette a képzést. A már vezető állásban lévő középfokú technikusok féltékenyek voltak rájuk, a mérnökök lenézték őket (“csak technikusok ezek is”), ők pedig ismerve a nyugati helyzetet, üzemmérnöki (Ingenieur) címre vágytak, erre viszont az egyetemet végzett mérnökök lettek féltékenyek. Szerencsére a 3319/1966. sz. kormányhatározat tabula rasa-t teremtett és kimondta: “A termelés-üzemeltetés részegységeit közvetlenül irányítani tudó szakemberek képzésének megvalósítására a jelenlegi mérnökképzés mellett szükséges létrehozni a főiskolai üzemmérnök képzést is, elsősorban a szakközépiskolai végzettségre építve”. A felsőfokú szaktechnikus-képzés leépült, visszaállt a középfokú technikusi képzés. Az MM a szaktárcáktól átvette az intézményeket és végre létrejött hazánkban is a nyugaton szinte évszázada jól bevált kétfokozatú felsőfokú főiskolai ill. egyetemi mérnökképzés. Budapesten 4, vidéken 3 önálló főiskola, és vidéken 3 egyetemhez tartozó főiskolai kar jött lére, és ezzel az üzemmérnökképzés aránya 1970-re 39,4 százalék lett (Hollandiában 57,1 százalék, az NDK-ban 56,4 százalék, az USA-ban 36,1 százalék volt ez a mutatószám).
Így és ezért jött létre városunkban 1962-ben az FKT, majd 1969-ben az NME KFFK. Mi tette ezt lehetővé? Elsősorban a DV ill. a város, az első számú vezetők messzemenő segítsége.
Főiskolai kollégiumok
fotó: József Attila Könyvtár
A KGM átadta a technikum és a hozzá tartozó kollégium épületét.
A DV 1968-ra felépíti és felszereli az új korszerű tanműhelyt, kiegészítő műhelyt (10 mFt építési, 20 mFt felszerelési érték). Az FKT lelkes fiatal oktatógárdája menet közben alakítja ki a műhelyek, laboratóriumok számára a technológiai terveket, ha kell, segédkeznek a szerelésben is. Bevonják ebbe mind a közép, mind a felsőfok diákjait. A diákok, tanárok társadalmi munkában segítik az építkezést is. A város egy második kollégiumi épületet ad át, és ezzel teljessé válik a kollégiumi ellátás, ami a beiskolázási gondokon enyhít. A DV sok jó szakembert, főleg fiatalokat enged át az FKT-ba. Az oktatók kidolgozzák a főiskolai tanterveket, jegyzeteket írnak, és megalkotják az új szakokhoz szükséges dokumentumokat. Van TDK is. Risa és Untervellenborn, Rosswein mérnökiskoláival cseretermelési gyakorlat és oktatócsere jön létre. Jó a kulturális és sportélet. Az 1996 óta kibocsátott kohász, gépész, üzemszervező felsőfokú szaktechnikusok mind jobban válnak be az üzemekben. A hallgatólétszám 1040 (ebből 619 nappali tagozatos). Az 5 tanszéken 43 főhivatású és 25 külső előadó működik, a költségvetés 10,4 mFt, az állóeszközállomány 53 mFt, ebből 22 mFt a gép és műszer. Az 1969. szeptember 23-i ünnepélyes főiskola avatás felejthetetlen volt, és a munka, harc terhét viselő lelkes fiatal gárdát boldoggá tette. Jól esett, hogy legfőbb segítőnk a DV, illetve a város, a megye, a minisztériumok, az NME részéről őszinte szívvel köszöntöttek, méltattak bennünket, és hasznos tanácsokat adtak jövendő tevékenységünkhöz.
Mindez azonban csak az alap volt, de már bizton lehetett rá építeni, kellett is! A kohász, metallurgiai és alakítástechnológiai szakokon belül a hagyományos vas, acél és fémkohász, öntő, képlékenyalakító ágazat mellett újszerű volt a gyártásellenőrzési és anyagvizsgálati (meós) és a számítógépes rendszerszervező ágazat (ebből fejlődött ki 1980-tól a szervezési szak).
Az üzemgépész szak karbantartási, anyagmozgatási, fémszerkezetgyártási ágazata eleve újszerű volt és lehetővé tette, hogy végzettjeink a gépipari és az újszerű acél- és könnyűfémszerkezetgyártás és a hegesztéstechnológia, ill. a gépészeti karbantartás területén is elhelyezkedhessenek (ez egy kb. 450.000 főt foglalkoztató ipari területet jelentett).
1970-ben egy új szakoktatási igény kielégítésére vállalkoztunk szinte úttörőként. A felduzzadt ipari középfokú szakoktatási intézmények szakmai pedagógusellátottsága nagyon hiányos volt. Például 1970-ben a műszaki tárgyakat oktatók mindössze egynegyede rendelkezett a szükséges szakmai-pedagógiai felsőfokú képzettséget biztosító végzettséggel.
Panoráma látkép a Dózsa György úti kollégiumból
1965 – fotó: Fortepan / Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ
2014 – fotó: Gere Ádám
Diákhagyományok
Az elsőévesek Gólyatáborban ismerkednek meg az ősi selmeci diákhagyományokkal, annak “Egy mindenkiért, mindenki egyért” legfőbb elvével. Ahogy a Sopronban otthonra lelt Akadémia diákjai szóltak a város lakosaihoz: “Víg kedélyt, vidám életet, meleg szívet hoztunk magunkkal, kegyelettel őrzött szokásokat, kollegalitást, igazi baráti szeretetet”. Ugyanezt kívántuk elérni mi is itt Dunaújvárosban.
A diákhagyományok a balekok oktatásán, a Balekkeresztelő Szakestélyeken, majd a Kupa- és Gyűrűavató Szakestélyek révén pontosan megszabott rendben folynak. Fehérasztal mellett tanáraikkal egyenrangúan, sőt felettük uralkodva bonyolítják le hallgatóink kedves szertartásaikat, jó emberi kapcsolatokat erősítő szórakozásukat. A minden évben szakonként változó kupákban felavatott gyűrűk egy életre eljegyzik egymással és Alma Materükkel az itt végzett diákokat. Az általuk tartott, elmondott, bemutatott görbetükörben jól megláthatjuk mi, tanárok, és saját maguk is hibáinkat, visszásságainkat és mert a szakestélyen elhangzottakért “sértődésnek helye nincs”, nevetve, feloldódva vesszük mindezt tudomásul azzal, hogy igyekszünk leszokni róluk.
A várostól és vezetőitől való búcsúzást Szalamanderes felvonulás, ballagás formájában kezdettől fogva végzik diákjaink és átadják a város vezetőinek kupáikat. Fontos szerepe van a himnuszoknak (a kohász ősi, a gépészt Vujicsics Tihamér szerezte, a tanár és szervezőit a diákok alkották) és az ősi diákdaloknak.
Helye van e hagyományok között a megrendítően emberi Gyász-Szakestélynek is. Sajnos nekünk is voltak aktív életükben eltávozott tanáraink, diákjaink, akiktől így köszöntünk el, így honosodott meg, alakult ki az ősi diákhagyomány főiskolánkon, erősítette, erősíti a szakma szeretetét, más szakmák megbecsülését, a diákok közötti és diák-tanár barátságot, az Alma Mater megbecsülését. Összeköt múlttal, az ugyanezen hagyományt követő intézményekkel, tartalmasabbá, kedvesebbé teszi a diákéletet és bennünk zsong, amíg csak élünk: “…Szép idő volt, jó idő volt, kár hogy elmúlt jajj de kár… ” és hogy “Város, város, Dunaújváros, te vagy az oka mindennek, egy hely, egy hely, piszok egy hely, hogy a fene egyen meg, hogy az Isten áldjon meg.”
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
