Élet és Irodalom – 1977. július 11.
KÁLLAI GÉZA:
Dunaújváros építése
Az alább olvasható dolgozat egy sorozat negyedik darabja. A sorozat első darabját Vicze Magdolnától, a másodikat Pongrácz Zsuzsannától, a harmadikat Bóna Istvántól közöltük.
“Pentele… a’ rómaiaknak lakó helyek vala…”
Intercisától Dunapentele mezővárosig
Az írások Dunaújváros és a Vasmű, valamint kapcsolt részeiről szólnak. Az időszámítás előtti évezredekben már lakott terület, az ötvenes évek lázas iparosítási idején városalapítás és nehézipari létesítmény célzott területelett, Dunapentele községből pedig Sztálinváros, utóbb Dunaújváros nevű településsé változott. S az, hogy a szocialista város túlélte az 1989-es fordulatot, visszaigazolta, hogy már Széchenyi István is ipart és várost álmodott a Duna jobb partjára Budapest és Mohács között valahol. Sorozatunk ezt a történetet beszéli el. Következő számunkban Klein András Miklós írásának első részét adjuk közre.
Lent délen, Mohácson kezdődött. Ott szándékozott megépíteni a vas és acél országának első szocialista városát és acélkombinátját a fordulat évében abszolút hatalmat szerzett MDP KV néven országló moszkovita négyesfogat. Komolyan hirdette minden orgánum, hogy nemzeti nagylétünk bús temetőjét feledtetni épül ott a magyar nehézipar fellegvára, válaszul a háborús gyújtogatók és hazai szövetségeseik mesterkedéseire. De mint annyi más elhatározás, a Mohácsot választó döntés nem bizonyult véglegesnek. Amikor kiderült, hogy Jugoszlávia kommunista vezetői vonakodnak elfogadni a Népek Lángeszű Vezérének diktátumait, s a Kominform határozatban bélyegezte meg a Balkáni Eretneket, a megkezdett mű a jugoszláv (nem is olyan) nehéztüzérség lőtávolába került. Más helyszín után kellett nézni. Abban mindenki egyetértett, hogy az új helyszínnek is a Duna mellett kell lennie, de hogy végül is miért épp Szent Pantaleon rangjavesztett mezővároskájára esett a választás, nem tudjuk.
A földet itt – a talajmechanikusok nyelvén szólva – 2-6 méter vastag löszösszlet fedi. Ez a felszíni vizektől, szelektől hordott talaj szárazon elég állékony. Kínában negyven méter magas partok is megállnak függőlegesen belőle. Ám a növényzet gyökerei körül képződött hajszálcsövek függőleges textúrát kölcsönöznek neki. így a függőleges beszivárgás kétszer-négyszer nagyobb benne a vízszintes beszivárgásnál. Ezért nedvesen könnyen roskad. Megáll függőlegesen a Duna jobb partján is a partfal, de roskadása már a rómaiakat is arra késztette, hogy castellumukkal időnként nyugatnak hátráljanak. A löszbeni alapozás nagy teljesítményű munkagépeket kíván, amik akkor nem voltak elérhetők, és csak elméletben, papíron voltak ismertek azok az alapozási módok és betonozási technológiák, amik a nagy, ipari létesítmények alépítményeihez a löszben szükségeltetnek. De a folyó és a parton azonnal kialakított kikötő lehetővé tette a nagy mennyiségű, kaviccsal, homokkal elvégzett talajcseréket, s az akkor a világ élvonalában járó magyar mérnöki tudomány úrrá lett a gondokon. Utólag vizsgálva a helykiválasztás szempontjait, sok minden szólt Dunapentele mellett. Ha nem is annyira, mint Mohács, de elég messze van a fővárostól, nem kell tartani a munkaerő ide-oda áramlásától. Itt találkozhat a vízen szállított szovjet vasérc útja a tengelyen szállított szénnel, és a készterméket is vízen lehet elszállítani. Hiányzott azonban (máig sem épült ki) a Dunaföldvár-Solti hídra vezető kelet-nyugati főút, és hiányzott a munkaerőt befogadó város. Az első hónapokban a munkaerőt a környező községekből és a Duna-Tisza közéről teherautóstoppal szállították, a munkások a barakk táborokat, a legendás hírű Radart, a Délivárost építették fel. Elhelyezésükről, ellátásukról a vállalatok gondoskodtak, ahogy tudtak. A barakkokban a komfortot zuhanyozó meg a guggolós budi jelentette, de a Horthy-korszak szakszervezeti mozgalmaiban edződött malteroslányokból szocpolossá lett proletárasszonyok komolyan vették a feladatukat, mindenkinek jutott azonnal meleg étel, tiszta ágynemű. Az első nap részesült mindenki munkavédelmi oktatásban, kapott munkaruhát, ami sokszor jobb – és tisztább – volt, mint amiben eljött. Hihetetlen demokrácia uralkodott. Ugyanabban a gumicsizmát marasztaló sárban caplatott a főmérnöknő, mint a vizeslány, s az utak szélén integető csámpás inasokat ugyanúgy felvették a teherautók, mint a lila szegélyű tányérsapkáját lóbáló ávós századost. A barakkok önálló életet éltek, és fizetésnapon idegennek nem volt tanácsos a közelükbe menni. Sohasem ürültek ki, bár a lakók cserélődtek. Nem bírt velük a közigazgatás sem. A barakk táborban és az építkezéseken sikerült a múltat végképp eltörölni. Mindenki olyan nevet mondott be az országot járó munkaerő-toborzóknak, amilyet akart, és a rendőr, de még az ávó hatalma is megtört a Radart övező – lyukas – drótsövényen. A barakkok közt felépült óvodák, iskolák, kultúrotthon, boltok, italboltok kihasználtsága olyan nagyfokú volt, hogy megszüntetésükre a város felépülte után sem lehetett gondolni.
A nagy felvonulás – Garancz István naplója
Partomlásnak kellett bekövetkezni, hogy az akkor már részben családok lakta tábort ’62-ben (’64-es partomlásra utalhat – szerk.) meg lehessen szüntetni. A téesz-szervezés elől menekülők, az államosítás megtörte kisegzisztenciák, a málenkij robottól megroppant életek és az építőipar vándoriparos jellegéhez szokott, szervezett szakmunkások sajátos szubkultúrát alakítottak ki, amit csak színezett, hogy ‘51-ben már hét klub működött a városban, és megnyílt a Dózsa filmszínház is. Az üzemorvosokat a tengelyakasztó sárban kordék hozták naponta a környék falvaiból a barakkban kialakított rendelőbe, s a jóságos öreg doktor bácsik itt vezettek le szüléseket (‘51-ben 11 gyerek született az új városban), és gyógyították a nehéz testi munkában szerzett számtalan görvélykórt. Sok gondot okozott az ivóvíz is, amit lajtoskocsik hoztak, ki tudja már, honnan, és aminek a laboratóriumi próbája az volt, hogy először a kordéslovat kínálták meg vele, s az nem mindig itta meg. Ilyen állapotok között, és ebből a – mondjuk úgy, heterogén – munkaerőből kellett olyan brigádokat szervezni, nevelni (!), amelyekkel a nagyipari létesítményeket és a várost fel lehetett építeni. Hogy ez sikerült, annak egyetlen magyarázata az, hogy ide vezényelték azt a művezető-, jobb szóval pallérgárdát, amit csak az ország ki tudott állítani. Ők még az ántivilágban, mondjuk a Román, König, Stein cégnél, vagy Dávid és Tsánál megtanulták, miként lehet az embereket munka- és technológiai fegyelemre szorítani, tudtak épületeket kitűzni, és ciril betűs rajzot is olvasni. Mindent tudtak. Nekik mutatták be Maximenkót.- Olyan ez, mint a szultán pipája- mondta egyikük a sztahanovista kőműves munkája láttán.- Milyen a szultán pipája, Józsi bácsi? – vihogtak az inasok, és este lett, mire ki tudták venni belőle egy üveg asztali fehér árán.- Hat basa tő ti, nyóc basa szíjjá, két basa gyúttya – a szultán meg csak köpköd össze-vissza.
Szovjet sztahánovisták a Dunai Vasműnél
Igaza volt. Az építési tevékenység nagyobb hányada az anyagmozgatás, az előkészítés. A szovjet kőművesnek mindent előkészítettek, kezéhez adtak. Teljesítette is a normát vagy kétezer százalékra. Amúgy olyan kőműves-kanala volt, amivel téglát faragni és habarcsot teríteni egyformán lehet, és amit másnap olyan komolysággal erőltettek rá a kőműves-brigádokra, hogy az inasok is csak a sapkájukba mertek vigyorogni. – Ilyen kanalat festett a miniátor a Képes krónikában a váradi egyház építésének képén – mondta egy, a munkagödrök közt bóklászó régész a szerszám láttán. De azért sztahanovistává, élmunkássá csak az lehetett, aki tényleg értette a szakmát, és tényleg jó munkás volt. Ezt elősegíthette egy huncut felszólalás a szabad pártnapon vagy a többnyire felhangolt mozgalmi múlt, a normacsalás számtalan cinkos módja, de köznevetség lett volna, ha kétbalkezes szaktárs kerül a dicsőségtáblára. Így esett, hogy ‘51-ben munkába kezdett az Öntöde és a Gépgyár, ‘54-ben csapoltak a Nagyolvasztón, és augusztus 20-án működni kezdett a két Siemens-Martin kemence. Megindult az acélgyártás. Hogy ez lehetséges volt, annak a parúzia az oka. Így nevezi a teológia görögül azt a várakozást, ami a Jézus király második eljövetelében hívő közösségeket eltölti. A jövetel váratlanul és hirtelenül fog bekövetkez ni, napját és óráját senki sem tudja. A keresztény kultúrkörben, sokszor szektáktól is érintetten nevelkedett szegény emberek akkor könnyen elhitték az idő eljövetelét és a társadalmi egyenlőség megvalósulását. A földből egyre-másra kinövő, kezük nyomát viselő alkotások pedig azt hitették el velük, hogy már csak karnyújtásnyira van a földi mennyország. Ami sokuknak – akkor! – meg is valósult. Az állandó és biztos munkahely, a kéthetente kapott biztos fizetés, üzemi koszt, kvártély, olcsó mosás, vasalás, táppénz a két háború közti, trianoni nyomorúságos lét után a megvalósult mennyországnak tűnt. De még a sokat látott szakmunkások is jókedvre derültek a vastag boríték fogtán. Hogy a Duna túlpartján lesöpörték a begyűjtők a padlásokat, az a hír nem jutott el hozzájuk. De a funkcionáriusok elméjébe sem jutott el valami. Az, hogy a Papírgyár, a Ruhagyár, a Fehérneműgyár, a Cipőgyár, az Óragyár és a felsorolhatatlan sok szolgáltató elhatározott, tervezett, megkezdett, befejezett építése öntudatra, magyarságtudatra ébresztette az alkotás mámorában leledző várost. Nem véledenül volt itt az ‘56-os forradalom és szabadságharc idején legelkeseredettebb és leghosszabban tartó az ellenállás. Pedig az egész várost beléptették ‘51-ben a Magyar-Szovjet Társaságba. Persze voltak elhallgatott képtelenségek is. ‘51 nyarának végén 237 gyerek csellengett az építkezések körül. Egy reggelen összefogdosták őket, és valamennyiüket elvitték a Rácalmáson létesített gyermekotthonba, a házaspárokat ugyanis betelepítésükkor a barakkokban külön-külön helyezték el. A tervteljesítés érdekében és a mindenkire, mindenkor ráhúzható szabotázs-vádtól rettegve sokszor történtek elhamarkodott lépések, emiatt rengeteg anyag és elkészült munka ment tönkre. A képzetlen illetve a szűk munkaterületen biztonságosan foglalkoztatható létszámot néha meghaladó munkaerő iszonyúan sok üzemi balesetet okozott, és bizony akadtak förtelmes, felében-harmadában felderített bűncselekmények is.
Milyen legyen Sztálinváros főtere
A város első beépítési terve sokféle részletképzéssel és kisebb mértékű zárt térformálással komponált főtér-kialakítást tartalmazott. Szerencsére azt Weiner Tibor, aki haláláig a város főépítésze volt, ‘52-től mind nagyobb léptékben a Duna-part felé egy nyitottabb megoldással fejlesztette. Így, különösen azáltal, hogy megvédte elképzelését, mely szerint a közel 100 méter széles főutcával a város jelentős közterületi fórumát kell létrehozni, tágas, levegős városszerkezetet sikerült felépíteni.
Weiner Tibor – A városépítés módszere
Furcsa ellentmondás feszül a városi lakóházak és az inkább falvakba illő óvodák akkor kötelezően alkalmazott típustervei között, ám az épületmagasságok váltakozása, a szocreál tömbök merevségét egészen jól oldja. Az ám, a szocreál. Amikor építészeinket rászorították az “élenjáró” szovjet építészet utánzására, az nem volt számukra teljesen ismeretlen. A Harmadik Birodalom elárasztotta építészeti szaklapjaival Európát, s ezekből harsogott a náci neoklasszicizmus. Csak egy kicsit kellett bizáncira hangolni a témát, és kész volt az, amit Zsdánov monumentális propagandának nevezett. Az ötvenes évek magyar építészete szerkezeti, épületfizikai szempontból biztosan hanyatlást hozott a harmincas évek Bauhausához képest, de az alaprajzok a Bauhaus kiérlelt erényeit hordozzák. Szűkek a belső terek, tömörek – valljuk meg, csúnyák – az épületek. De közműellátottságuk kifogástalan. A dunaújvárosiak közül pedig nagyon sokan akkor láttak először fürdőszobát, amikor az első házak elkészültek és kiutalták a lakásokat. Igaz, egy-egy szobába három-négy embert tuszkoltak (!) be. Még a hozzá nem értő is észreveszi az építés technikájának fejlődését. ‘58-ig a lakó-városrész hagyományos építési móddal épült, majd pedig az egyre korszerűbb építési módok mindegyike szerepet kapott a város fejlesztésében. Sokszor felmerült a Dunáról nyíló városkép és várossziluett kialakítása is, ennek megépítése azonban a magas partfal – a lösz – állékonysági problémái miatt sajnos lehetetlen volt. Ehelyett funkcionálisan is jól kiaknázható zöldterületet alakítottak ki a Duna vonalában. A magyar építészet történetében egyedül Weiner Tibornak adatott meg az a szerencse, hogy egy egész várost tervezzen. 1948 előtti terveiről, alkotásairól – ha voltak – semmit sem tudunk. A szaklexikonok úgy fogalmaznak, hogy külföldön töltött gyakorlati évek után a felszabadulást követően a szocialista építészet klasszicizáló, eklektikus törekvéseinek megvalósítója volt. Holott ez csak részben igaz, mert a megideológizálhatatlan városépítésben igazi eredményeket ért el, szellős, közösségeket összehozó városrészeket épített. Ezekben is sikerült megőriznie – mint említettük – a Bauhaus- tisztázta törekvéseket. Dunaújváros beépítési terve kiválóan megfelelt az akkori Európában elvárhatóknak.
A főtérmegoldás tervezése mellett ő készítette a főútvonalak nagy lakóházainak és a pártháznak a terveit is. Működését ismertette a Velentiny Károllyal és Visontai Miklóssal közösen írt Sztálinváros-Miskolc-Tatabánya című könyvében. Mellékesen ő szerkesztette a Magyar Építőművészet c. folyóiratot is. Építészetének farvízén számos akarnok hajózott, ez is oka volt annak, hogy számolatlanul nőttek ki a földből az otrombaságok, és nem csak Dunaújvárosban. Weiner világlátott építész volt, tudnia kellett, hogy mindaz, amit a magyar építészet hagyományaitól idegen, korszerűtlen és képmutató stílus honosításáért elkövet – megalkuvás, sőt hiba. Dicséretes, hogy a város későbbi tervezése és fejlesztése során mindig törekedtek a komplex intézményi összetételre, kiemelve például a rendelőintézet és a kórház központképző szerepét. Szerencsésnek bizonyult a lakókörzetek és a nevelési, oktatási és egészségügyi intézmények elhelyezése, és csak most, a megnövekedett gépkocsiforgalom láttán tudjuk értékelni, hogy a városban az utak hierarchikus rendje áttekinthető.
‘56 nyarán, már Gerő országlása idején, a szabadon bocsátott kalocsai érsek kormánykísérettel Dunaújvárosba látogatott. Azt mondják, hogy a Martinban a munkások letérdeltek, hogy az érsek áldja meg őket. A kínos hangulatban szóba került egy templom építése is, de nem lett belőle semmi. Most, ahol az út felfut a löszdombra, egy megkezdett templom árválkodik. Be kellene fejezni akkor is, ha egy település szélére centrális elrendezésű templomot építeni oktalanság, mert a központos egyházi épületek azért olyanok, amilyenek, hogy köréjük szerveződjön az élet. Messze van már az az idő, amikor kiselejtezett mozdonyok kazánjai fűtötték a fontosabb közintézményeket. A város közműellátottsága kiemelkedő, a közel száz százalékban villannyal, vízzel, gázzal, csatornával ellátottság példátlan a középvárosainkban. Persze az ma is érezhető, hogy a népességnövekedés üteme mindig meghaladta a lakásépítés ütemét, ugyanúgy, mint az, hogy bár Dunaújvárost pártunk és kormányunk kiemelt figyelemmel kísérte, és az infrastrukturális létesítmények mindig szerepeltek a tervekben, de ha anyagi vagy kapacitásgondok álltak elő, mindig az infrastrukturális fejlesztés maradt el. Ám ahogy növekedett a város, úgy szakadtak el az ipari beruházáshoz fűződő kötelékek. A hetvenes években a város már önálló életet élt. Kialakult a városi munkamegosztás, s a régióban Dunaújváros szerepe kiteljesedett.
