Dr. Jakabházy László, Magyar Bajnok, válogatott jégkorongozó, edző, sportvezető, egyetemi tanár, az 1964-es innsbrucki téli olimpián szerepelt csapat játékosa, a Magyar Jégkorong Hírességek Csarnoka tagja. 1973-ban a Ferencváros jégkorongcsapat edzője.
/részlet a könyvből/
November 11-én hatalmas ünnepséget rendeztek Dunaújvárosban, a Vasmű vezérigazgatója jelenlétében, s erre meghívták a Fradi és a Volán jégkorongcsapatát, tartson pályaavató bemutatót. Mi akkor már megnyertük a bajnokságot, valójában a BEK-mérkőzésekre összpontosítottunk. Számunkra másodrangúvá vált, hogy ezen a bemutatón mi lesz az eredmény. Ennek ellenére kértem a játékosokat: hokizzanak derekasan, győzzenek, mert ezt elvárják egy bajnokcsapattól. Tegyük emlékezetessé ezt a vidéki pályaavatót.
Az lett, de még mennyire! A város vezetői, a legfelsőbb sportvezetés szinte jéggé dermedt a történtek láttán. Azt hiszem, a Volán éppen 3-1-re vezetett, amikor egy gúnyos megjegyzést tettek Treplán Bélának, s az állát valamelyik Volán-játékos bottal megveregette. A gól után bikaviadalhoz hasonlított a pálya. Párok alakultak ki, és ütötték egymást. A fejvédők hamar a jégre kerültek, és üldözték egymást a játékosok. Látványnak is szörnyű volt. Az egészet aztán betetőzte az, amikor Horváth Zoltán ellenfelét elkapta, kezéből kicsavarta ütőjét, és úgy ütötte le, hogy azonnal látta mindenki, nagy baj van. A fiút kórházba kellett szállítani, a Volán a mérkőzést nem folytatta, és jött az első botrányról szóló cikk a Magyar Ifjúságban. Majd következett a fegyelmi.
Érdemes talán a Magyar Ifjúság Az utolsó pofon című cikkét részleteiben is idézni:
“Nem akármilyen pofon volt. Több, mint nyolcezer, döbbenten figyelő néző szeme láttára csattant el a dunaújvárosi műjégpályán. Az “áldozat”, a Volán jégkorongozója, olyan szerencsétlenül esett hanyatt, hogy beverte a fejét a jégbe, és elvesztette az eszméletét. Kórházba kellett szállítani.
Ez a pofon egy páratlan tömegverekedés végét jelentette. Ettől és következményeitől felbolydult a hazai jégvilág.
Hetvenkétszeres válogatottság után sokféleképpen lehet befejezni egy sportpályafutást. Többnyire dicsőséggel, kellemes emlékekkel, jóleső érzésekkel emlékezve az egykori sikerek színhelyeire.
Horváth Zoltán, aki azt a bizonyos utolsó pofont adta, sem jóleső, sem másféle érzésekkel nem látogathatott a műjégpályára. Ettől is eltiltották. Négy évre.
– A verekedéskor gondolt a várható következményekre?
– Egy jégkorongmérkőzésen szerintem más mérce alá kerülnek a cselekedetek. Ha egy pingpongozó vagy akár egy labdarúgó csinálja ugyanazt, amit én, mélységesen elítélem.
– Hogyan ítéli meg a saját vétkét?
– Most már nagyon sajnálom. Már akkor, az ütést követő másodpercekben megbántam. Ki is korcsolyáztam a cserepadra, nehogy újabb verekedésbe keveredjek. Később én voltam az értelmi szerzője annak a levélnek, amelyben Treplánnal együtt bocsánatot kértünk a dunaújvárosiaktól.
– Mindezek figyelembevételével is nehezen érthető, hogyan tudta egy tapasztalt, sokszoros válogatott játékos ennyire elveszíteni a fejét?
– Tizenöt éves pályafutásom alatt még nem vettem részt ilyen lehetetlen hangulatú mérkőzésen. Igaz, elméletileg barátságos találkozó volt, az első vidéki műjégpálya felavatása, de a jégkorongban nincsen barátságos mérkőzés. Itt minden összecsapásnak rangja van. A Volán játékosai egyre szították a tüzet. Már javában tartott a verekedés, amikor én, mint csapatkapitány, békítő szándékkal beavatkozni mentem. Az első ütést én kaptam, Giliántól. Az egyik bordámról letört egy ujjnyi rész, ezt az orvosi látlelet is bizonyítja: Ekkor veszítettem el a fejem, és üldözni kezdtem Giliánt. A másik oldalon levő bedobópont környékén utolértem, és szemből kesztyűs kézzel megütöttem. Amikor már nem volt rajta a fejvédő.
– A történtek után milyen játékosnak tartja magát ?
– Keménynek, de nem durvának. Én szemtől szembe nekimegyek a nálam kétszerte erősebbnek is, nem bánom, ha utána én kapom a pofonokat. Csak az alattomosságot utálom. Amikor a bíró háta mögött vagy a bolyban elvegyülve “adnak”. Ha akkor én így cselekszem, engem sem látnak. De az ilyesmi szerintem sokkal becstelenebb megoldás lett volna.
Horváth Zoltán eddigi pályafutását két részre kell osztani. Az első tizenhárom évben a hazai jégkorongsport kiemelkedő egyénisége lett. A válogatott oszlopa, aki társaival még a világbajnokság B csoportjában küzdhetett. Ezalatt fegyelmi büntetést sem kapott. Az utóbbi két évvel azonban nem dicsekedhet. 1971 nyarán nem tért vissza az NSZK-ból, s csak 1972 őszén, nem sokkal a jégkorongbajnokság rajtja előtt láthattuk viszont.
– Tettét sokféleképpen magyarázták. Ön mivel indokolja?
– Semmi esetre sem azzal, amit annak idején kitaláltak rólam. Azt terjesztették, hogy adósságaim elől menekültem. De hazajövetelem után senki sem jelentkezett, hogy tartozom neki. Kölnben telepedtem le a menyasszonyommal. Jégkoronggal nem foglalkoztam, de kaptam egy ajánlatot. Egy amerikai profi jégkorong-vállalkozás Berger nevű játékosügynöke felkeresett és hároméves szerződést kínált. Gondolkodási időt kértem, majd aláírtam a szerződést. 1971. szeptember 1-én a jugoszláv Hittivel Kaliforniába kellett volna utaznom, de nem mentem. Előleget nem vettem fel, s így nyugodtan lemondhattam a szerződést. Nem akartam belevágni a dologba.
– Mit akart tulajdonképpen ?
– Megnősülni és hazajönni. Kint csak rosszat tapasztaltam. Megelégeltem. Engedélyt kértem és kaptam a hazatérésre. Ügyemet kétezer-ötszáz forintos pénzbírság kiszabásával lezárták. Itthon feleségül vettem a menyasszonyomat, azóta már a második gyermekünk is megszületett. Szerettem volna még három-négy évig jégkorongozni. Nem iszom, nem dohányzom, az én életmódom mellett és a magyar jégkorongsport jelenlegi színvonalán erre még képes vagyok. Utána pedig edző szerettem volna lenni. Most mindennek vége. Ez az ítélet lehetetlenné tett.
– Ön szerint mit érdemelt volna ?
– Néhány hónapot. Sokan követtek már el hasonló cselekményt sportágunkban, és azok sem kaptak többet. Nem sokkal a Dunaújvárosban történtek után például Zsitva a bírót verte meg. Ha én négy évet kaptam, ő hány évet kap? Úgy érzem, hogy az én ügyemből afféle “kirakatpert” csináltak. Két és fél hónapos büntetésem váratlan felemeléséről egyébként az újságból értesültem. Éppen az első határozat elleni fellebbezésemet fogalmaztam.
– Azt is soknak találta ?
– Nem. De a Ferencváros hazai nemzetközi találkozóin szerettem volna részt venni. Most már minden reményem elveszett. Harmincegy éves vagyok. Ez a négy év számomra a búcsút jelenti.
Dicstelenül ért hát véget az egykor sokkal többre hivatott sportpályafutás. Horváth ma már önkritikusabban mérlegeli cselekedeteit. Mindez azonban a tényeken nem változtat. Vannak tettek, amelyekre nincs és nem is lehet mentség. Nem lehet vitás: Horváth Zoltán súlyos büntetést érdemelt.
Felavatták a dunaújvárosi műjégpályát
Ezzel kapcsolatban azonban, ha nem is annyira a játékos, mint inkább a sportág érdekében, némi megjegyzést azért hadd legyen szabad tennünk.
Az 1973. november 11-én Dunaújvárosban lejátszódott tömegverekedésnek közel húsz résztvevője volt. A pálya különböző pontjain kialakuló verekedő csoportokat lehetett látni, megszámlálhatatlan pofon csattant el addig, amíg Horváthék “párviadala” megkezdődött.
Az első fokú ítéletben mégis csak két ferencvárosi játékos kapott büntetést. Horváth Zoltánt 1974. január 30-ig, Póth Jánost 1974. január 4-ig eltiltották.
Az első fokú határozatot a szövetség december 10-én, Horváth pedig december 11-én kapta kézhez. December 15-én, a másodfokú határozathozatalkor Póth büntetését mérsékelték, s felülbírálva az első fokú ítéletet meghozó fegyelmi bizottság döntését, Horváth büntetését két és fél hónapról négy évre emelték. A példátlan botrányért tehát gyakorlatilag egyetlen játékost büntettek meg. Lehetőséget és bíztatást adva ezzel az összes többi verekedőnek ahhoz, hogy a kör közepén legközelebb is azt üssék, akit éppen ott találnak!
Öngól volt a javából: Horváth Zoltán – akire a közvélemény jogos haragjának keltene zúdulnia – ma még a legtárgvilagosabb szemlélők körében sem más, mint áldozat!
A Magyar Jégsport Szövetség elnökségének véleménye ezzel kapcsolatban a következő: “A rendkívüli elnökségi ülés megtartását a fellebbezések és a dunaújvárosiak érthető felháborodása indokolta. Az elnökség napirendre tűzte Póth és a szövetség elnöksége által megbízott képviselő fellebbezését, aki Horváth büntetését túlzottan enyhének tartotta. Figyelembe véve Horváth eddigi emberi magatartását és sportpályafutását, a sorozatos botrányait, megszületett a négyéves eltiltás. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az elnökségi ülés résztvevői az örökös eltiltást javasolták. “
Az újabb ítélet más hatással is járt: amikor az első fokú fegyelmi bizottság tagjai utólag értesültek a második ítéletről, azonnal lemondtak a jégsportszövetségben hosszú évek óta betöltött megbízatásukról.
Személyükben hazánk három neves és elismert büntetőjogásza fejezte ki nemtetszését. Közöttük egy ötvenkilenc és egv ötvenéves, magas beosztásban dolgozó bíró.
Sajnos, vezetőjük csak az után volt hajlandó nyilatkozni, miután biztosítottuk őket, hogy nevüket s az elmondottakat nem hozzuk nyilvánosságra. Feltehetően azért voltak ilyen óvatosak, mert az eset a jégvilág határain túl is felborzolta a kedélyeket.
Ebben a “kedélyborzolásban” elsősorban a verekedők a vétkesek. De az ítélkezés nem járult hozzá a kedélyek lecsillapításához.
A Magyar Ifjúság cikke summázta mindazt, ami közben a Ferencváros és a jégsport háza táján történt. Kevesen hitték akkor még, hogy ez a kapkodás, ez a sportvezetői következetlenség több mint hét éven keresztül kíséri majd a ferencvárosiak dolgait. Igaz, ekkoriban már minden “cirkusszá” vált a jégsport körül. A sátor évenként többször összedőlt, hol az enyhe idő, hol meg a hó miatt kellett elhalasztani a mérkőzéseket. Azaz: a különböző meggondolatlanságok, a jégsportra való felkészületlenség, a szövetség gyenge vezetése mindennapi beszédtéma lett.
Dr. Jakabházy László, akinek Póth Jánossal és Horváth Zoltánnal majdnem fél évtizedes ellenségeskedése valójában ekkor kezdődött, elmondta, hogy Horváthtal és Póthtal nem az egymás iránt érzett antipátia indította el a lavinát.
– Hanem mi?
“Horváth Zoltán, amikor csapatkapitány volt, a legjobb segítőtársnak bizonyult. Vele meg lehetett beszélni, kit igazoljunk a KSI-ből, ő volt az összekötő kapocs köztem és a játékosok között. Igazi, a szó legjobb értelmében vett csapatkapitány volt.
Ezzel a pofonnal azonban a bálvány ledőlt, s nekem, mint pedagógusnak, tettét el kellett ítélnem. Ez később kettőnk és a csapat három másik játékosa között szakadékot jelentett, amely egyre mélyült. Még a hivatalosan fegyelmit elrendelő szövetség és a Ferencváros vezetői is rám kezdtek ferde szemmel nézni. Először azért, hogy micsoda pedagógiai munka folyhatott a Ferencvárosban, később pedig azért, mert a játékosok mellé álltak. Ekkor azonban már egy-két játékos nyilatkozgatni kezdett. Megjelentek olyan cikkek, amelyekben a játékosok arról beszéltek: minek is ez a sok edzés, szükségtelen, úgy is mi vagyunk a legjobbak stb…, stb.”
A ferencvárosi vezetők ekkor még nem vették komolyan a játékosok különböző panaszait. Dr. Jakabházy László élvezte a vezetés bizalmát.
