Hazáért – 1968. július 3.
LIMESEK
Korok, népek, katonák
A Duna mentén utazó még napjainkban is gyakran bukkan az ókor emlékeire. Kőfalmaradványok, lekopott sáncok hirdetik, hogy valamikor a Duna partjával párhuzamosan húzódott a római birodalom, illetve a birodalomhoz tartozó Pannónia (nagyjából a mai Dunántúl területe) határa. Mondhatnak-e valamit ezek az ókori emlékek a ma emberének, pontosabban a határőröknek? Azt hisszük, igen, mert egy rég letűnt birodalom életébe, katonai, határvédelmi rendszerébe pillanthatunk be általuk.
Időszámításunk után 71. május 2-án kelt Veterius római katona elbocsátó levele (diploma). Lelőhelye: Sikátor (Budapest, Nemzeti Múzeum)
Történeti, politikai és katonai előzmények
Mielőtt a vallumokról (vallum = sánc, védősánc) szólnánk, szükséges áttekinteni a politikai és katonai helyzetet, amelyben ezek a katonai védelmi rendszerek kialakultak.
Időszámításunk első négy századában a római birodalom hosszú és véres háborúkat vívott északi és keleti szomszédaival. A különböző germán törzsek (chattok, allamannok, markomannok, szarmaták) szinte állandóan fenyegették a birodalom határait. A korszak római uralkodói megkülönböztetett gondot fordítottak az északi és keleti határok védelmére. Mai szóhasználattal: “a határ megbízható őrizetét fontos állambiztonsági feladatnak tekintették”. A határvidékeken állandóan, jelentékeny erőt képviselő csapatokat (légiókat) állomásoztattak. Csupán a katonai egységek ott-tartózkodása azonban nem volt elegendő, a barbár törzsek harcosai gyakran kikerülték a légió állomáshelyét, mélyen benyomultak a provincia területére, s fosztogattak. Valamiféle vonalra, jelrendszerre volt szükség, amely jól láthatóan érzékelteti a birodalom határát, s a barbár törzseknek szemlélteti azt a sávot, amelyen nem léphetnek át.
A legelső limes-vonalak hazánktól jóval nyugatabbra, a hesseni tartomány területén, a mai Frankfurt am Main fölött húzódó Nidda folyócskára támaszkodva alakultak ki. Időszámításunk előtt 16-ban a legerősebb és legfejlettebb római provincia, Gallia (a mai Franciaország), a barbár betörésektől sokat szenvedett. Az északi határok erélyes rendezést kívántak; Germánia és Vindelicia (a Felső-Duna völgye) veszedelmes szomszédjai voltak Galliának, ahonnan semmiféle út nem vezetett az illyricumi (a Balkán félsziget északi részén elterülő) birtokokhoz, mert a Keleti Alpesek hágóin a barbárok álltak. Amellett a gazdag Pó-vidék gyakran csábította a vad hegyi törzseket bő és könnyű zsákmányra. Itália biztonsága a hegyi törzsek teljes leigázását, valamint a Rajna és a Duna völgye közötti összeköttetést, egységes északi és keleti határvonal megteremtését tette szükségessé.
Római katonák erődöt építenek (Dombormű-részlet Marcus Aurelius emlékoszlopán)
Időszámításunk előtt 15-ben Augustus ifjabb mostohafia, a huszonhárom éves Drusus Claudius Nero megtámadta és legyőzte a tridenti Alpesekben Rätia lakosait. Ugyanakkor Galliából jövet Tiberius is elérte a Boden-tavat. A Keleti Alpeseket (Noricumot és Rätiát) végleg a birodalomhoz csatolták.
A római politika ettől az időponttól kezdve különböző népeket telepített le a Boden-tó és a Felső-Duna völgye között.
A többé-kevésbé egységes limes-vonal Galliától Dáciáig húzódott és természetesen nem egy-két év, hanem hosszú évtizedek alatt, több császár uralkodása idején alakult ki. Pannónia meghódítása Augustus uralkodásának idején kezdődött és az első század közepére fejeződött be. A tartomány határvédelmének kialakítása Traianus (98-117) nevéhez fűződik. Később Diocletianus (284-305) átépíttette és megerősítette a limest. A pannóniai származású Valentinianus (364-375), aki Brigetióban (Szőny) halt meg, még egyszer felújíttatta és tökéletesíttette a Duna mentén húzódó erődvonalat. A hazánk területére eső Duna-szakaszon jelenleg összesen 32 tábort (erődöt) ismerünk, amely a limes fő erejét alkotta. A limes-vonal a folyó jobb partján húzódott, de három helyütt – Celamantiánál (Leányvár), Contra Aquincumnál (Rákospatak), és a jelenlegi Március 15. térnél – bal parti hídfőállást is létesítettek. 67 őrtorony helyét ismerjük, de a kutatómunka minden bizonnyal még sok érdekes adatot és leletet szolgáltat majd a nagy dunai limes jobb megismeréséhez.
Intercisából (Dunaújváros) származó égetett agyag kapuminta, amelyet Hilarius aquincumi fazekas készített a II-Ш. század fordulóján.
Az egyedülálló emlék fontos támpont a római erődök kapuzatának elképzeléséhez (Budapest, Nemzeti Múzeum)
Határvédelem, határforgalom a limesen
A limes-vonalat a rómaiak úgy alakították ki, hogy lehetőleg folyóra támaszkodjon. Néhol azonban elkerülhetetlen volt, hogy “mesterséges” határt vonjanak. A kutatások és ásatások kiderítették, hogy a limes, amennyiben nem folyóparton haladt, vallumból (lásd fentebb), aggerből (= töltés, földhányás, gát) állt. A vallum és az agger a határ mentén 3-4, 6-8, esetleg 10-12 kilométeres közönként épített erődöket, erődítményeket, castrumokat kötötte össze.
A limes vázlata
Tacitus annaleseiben utal arra, hogy a megerősített helyeket a limesen utakkal (hadiutakkal) kötötték össze: novis, limitibus aggeribusque perminita. A limes és a via a latin nyelvben rokonértelmű (szinonim) szavak, egyaránt jelent utat mindkettő, de ebben az értelemben a limes határt, mezsgyét is jelent. A vallumon, a terep jellegétől függően, bizonyos távolságokra fából készült tornyokat emeltek. Hadrianus, de még inkább Antoninus Pius korától (138-161) kezdve építenek a fatornyok helyett kőtornyokat, amelyeknek magassága 6-8 méter. Az őrtornyokat palánk vagy legalább sövény és árok zárta körül. Az árokba oszlopokat vertek le, ehhez erősítették a sövényt vagy pa- lánkot. A torony általában a vonalra épült, néhol kissé kiugrott, néhol hátrább volt. Az erődöket, a figyelőtornyokat, a sáncokat, töltéseket, vizesárkokat, utakat mindenütt a katonák építették. Az utókor nagy szerencséjére az építésben résztvevő légió otthagyta kezenyomát az erőd vagy tábor falában, ugyanis a téglaégetést is a katonák végezték és a téglákba beütötték a légió számát és elnevezését.
Julius Caesar figyelőtornya Alesiánál (modell)
Egykori irodalmi és történeti munkákból tudjuk, s az ásatások leletei ezt csak még inkább megerősítik, hogy a rómaiak a határforgalmat bizonyos pontokra szorították. A vallum átlépése, vásárok látogatása a korlátolt számú pontokon kívül tilos volt. Tárgyi emlékek bizonyítják, hogy Aquincummal szemben, Rákospalota táján ókori vásárhely volt, ahol a rómaiak a szomszédos jazigokkal cserélték árucikkeiket.
Antoninus Pius császár arcképe egy ezüstdénáron
Aquincum és Contra Aquincum ugyanakkor fontos nemzetközi kereskedelmi útcsomópont is volt, amelynek ellenőrzésére a 222-223 körül állított oltár bizonysága szerint beneficiarius consularis (katonai helytartó, a forgalmat ellenőrző katonai tisztségviselő) állomásozott az átkelőponton. Az “ős-FEP” parancsnoka a helyi istenségnek (a határátkelőknek külön isteneik voltak) és a kereskedelem istenének áldozott a Genio Ciniaemo et Genio Commerci feliratú oltárral, amely a múlt század derekán került elő és (micsoda véletlen!) még napjainkban is a fóti kastély kertjében van, ahol sokáig működött a határőrség tisztesiskolája.
Beneficiarius oltár az ókori határátkelőről, amelyet Marcus Aurelius Severine parancsnok állíttatott
Regős László
