Műemlékvédelem – 1977. I. szám

ELPUSZTULT RÓMAI ERŐDÖK

“Annamatia, Lussonium és Arx Batthyanya már csak az irodalomban élnek. Még emlé­kezetüket is betemette az idő pora” – írja Bendefy László e folyóirat 1976/2. számának 126. oldalán. Csakugyan így van vagy megcáfolható ez a kijelentés?
A Műemlékvédelem hasábjain kibontakozott vita tulajdonképpen nem is vita. Nem lehet az, mivel bizonyított és egyértelműen meghatározott régészeti ismereteket nem lehet, de nem is szabad hiányos ismeretanyag birtokában kétségbe vonni. A hivatkozott cikk írója sajnos ezt teszi. Első cikkében a dunakömlődi Sánchegyet a római Annamatia limes-erődítménnyel azonosítja, majd az egé­szet átteszi Dunaföldvárra (Kálvária-hegy) és bejelenti, hogy az 1970. évi partcsuszamláskor beszakadt a Dunába.

Bendefy László: Dunaföldvár régi földvára,
Műemlék­védelem XVIII. (1974)

Szeleczky József: Megjegyzés Bendefy László cikkéhez,
Műemlékvédelem XIX. (1975)

Bendefy László: Annamatia és Lussonium kapcsolata,
Műemlékvédelem, XX. (1976)

A dunaföldvári Szeleczky Józsefben bizonyos kételyek támadtak eziránt, és szkepticizmusának hangot is adott a folyóirat egy későbbi számában. Írása – néhány pontatlanságtól eltekintve – kiigazította Bendefy tévedéseit.
Bendefy László azonban újabb cikkében részletező okfejtéssel igyekszik vitapartnerét meggyőzni, de sajnos még merészebb, és újabb téves állításokig jut el. Alapkoncepcióját annyiban módosítja, hogy elfogadja a Dunakömlőd-Lussonium azonosítást (“Szelle Zsigmond már száz évvel ezelőtt megállapította, hogy Lussonium, azaz a kömlődi Bottyán-sánc, valaha római erőd volt”), de ugyanúgy hitet tesz a domb teljes pusztulása mellett, mint korábban. Arról a (nem létező?) dombról van szó, amely a dunakömlődi halászcsárda déli oldalán emelkedik. Mivel Annamatia így innen kiszorult, és Szeleczky József sem tudott segíteni, a Mikovinyi-féle térkép burgusával azonosítja. Ezzel sincs szerencséje, mert, mint látni fogjuk, Annamatia ezzel sem azonos.
A cikkek téves adatainak felsorolása helyett a római limes kérdéses szakaszának hiteles vázlatát nyújtom.
Bendefy László mindkét cikkében idézi Bertholdus Constantiensist, de figyelmét elkerülte, hogy a szerző csak annyit ír, hogy Magyarország területén egy hegy beomlott egy folyóba. A Dunaföldvárral való esetleges azonosítás már J. B. Grossinger XVIII. szá­zadi jegyzete. Bendefy a két adatot együttesen nézve tekinti biztosnak, a hegyet (mons) földvárnak fordítja, majd kijelenti, hogy ez már csak azért is a kömlődi, mivel másutt nincs olyan erődítmény, amelyet a rómaiak a szakadékos, magas part szélére építettek volna.
Bendefy állítása, hogy a Duna jobb partján a kelták építették ki a folyamatos erődrendszert, és a rómaiak csak a már kész létesítményeket vették át, már azért sem lehet igaz, mivel a kelták nem álltak meg a Dunánál, hanem az Alföldre is beköltöztek. A Duna tehát a római hódítás előtt nem volt etnikai vagy politikai határ. Ilyen hatalmas kiterjedésű erődrendszert csak egy kiválóan szervezett állam építhet ki és tarthat fönn, amit az egymástól jobbára független kelta törzsi szervezetekkel nehéz volna összeegyeztetni. Egy másik kijelentése pedig: “a rómaiak… a benszülött lakosságot nemcsak életben hagyták, hanem össze is házasodtak velük”, kissé sommásan intézi el a romanizáció szerteágazó problémakörét.
A római kontinuitásnak igen furcsa bizonyítéka lenne, ha valamely terület középkori közigazgatási rendjét a rómaiból vezetnénk le. Ugyanis konkrétan erről van szó, mivel Bendefy László, miután Dunaföldvárral azonosítja Annamatiát, a limes-erődök önkényes egymás alá rendelésével azt írja, hogy a római korban Annamatia volt a “főerőd”, és Lussonium ennek volt alárendelve, ebből vezeti le a középkori állapotokat. Ezzel szemben látni fogjuk, hogy Dunaföldváron csak őrtorony volt (burgus), Annamatia pedig Baracs térségében van. Másrészt pedig – és ez a fontosabb -, eddig még nem sikerült arra nézve bizonyítékot találni (mivel nincs is), hogy a segédcsapatok egymásnak is alá lettek volna rendelve. Egyetlen alárendelés létezett, hogy az összes csapat felettese az aquincumi légió, illetve annak parancsnoka volt.
A források önkényes értelmezésének minősíthető az is, hogy Vavrik János az 1778-ban készített térképre 1822-ben bejelölte a Duna által időközben elmosott partsávot. A térképre tekintve első pillantásra világos, hogy a partot az éles ívben kanyarodó Duna vitte el. Vavrik János még oda is írta, hogy “Plaga ab Anno 1779 per Danubium ablata usque a (nnum), 1816”. Bendefy ezt így fordítja: “a Duna által 1779-től 1816-ig elöntött (kiemelés tőlem) terület”, holott az ablata jelentése elvitt, adott esetben elmosott. A különbség igen lényeges. Anélkül, hogy kétségbe vonnám a vízszintingadozásoknak a magas löszpartokra gyakorolt hatását, az adott esetben ezt nem tudom elfogadni. Az ablata téves fordításán kívül ugyanis egy másik tény is kizárja Bendefy állítását mégpedig az, hogy a Vavrik János által berajzolt parti sáv a kanyar kiegyenesedésnek mértékében keskenyedik, vagyis – érthető módon – a folyam romboló tevékenysége az ívelő részben a legnagyobb. Ez a hidromorfológiai viszonyoknak a következménye. A vízszintingadozások cik­likus változása tény, de mégoly kiváló elmélethez sem szabad hozzáidomítani a valós adatokat. A föltételezett 36 éves ciklusról még annyit, hogy az 1779. dátum valószínűleg nem egy ciklus kezdetét jelenti, hanem a térkép készítési idejére, illetve az abban rögzített állapotra utal. A Duna itteni szabályozása, a nagy kanyar átvágása egyébként éppen a folyamatosan megfigyelt romboló tevékenység miatt következett be már az 1840-es években.
Ezek után nézzük meg röviden, milyen is volt a térség római határvédelme a valóságban.
A római csapatok legkorábbi táborai a Duna mentén az I. század második feléből származnak. Ezeket még eléggé hiányosan ismerjük, de annyit tudunk, hogy a legtöbb menettábor a II. században véglegesülő határvédelmi rendszer állomásaival nagyjából egybeesik. Ezek az erődök azután – bizonyos változtatásokkal – a római uralom végéig fönnálltak. Az egymástól átlagosan 20- 25 km-re fekvő erődökben 500 vagy 1000 fős létszámú segédcsapatok teljesítettek szolgálatot. Az ő feladatuk volt az egymástól látótávolságban épített őrtornyok személyzetének biztosítása, valamint az erődöket összekötő út ellenőrzése. – A kérdéses limes-szakaszon 3 erődítmény és számos őrtorony volt.

Intercisa

Római neve ez, és nem Pantalia, amint azt Bendefy Marsigli térképéről tévesen leolvasta. Marsigli ugyanis nem a római települést, hanem a magyar falut jelölte ezzel a szóval. A falu a közeli szigeten állt egykori Szt. Pantaleon monostorról kapta a nevét.
Intercisa első ismert tábora az I. század végén emelt palánktábor volt, melyet közvetlenül a magas part szélén emeltek. A kőerődítményt a II. század közepén építették ki, és éppen az időközben fölismert omlásveszély miatt ezt 20 méterrel nyugatabbra helyezték. A 2. ábrán világosan látszik, hogy az eltelt 1800 esztendő során jelentős szélességű sáv szakadt le a partból. A kőerődítményből átlagosan 8, a palánktáborból pedig 25 méter hiányzik. Ez azt jelenti, hogy a leszakadt sáv szélessége 40-50 méter szélességű lehet.

Annamatia

A vita egyik résztvevője sem tudott róla, hol vannak Annamatia maradványai, az általuk fölvetett lehetőségek és feltevések nem felelnek meg a valóságnak. Igaz ugyan, hogy Annamatia területén eddig még nem volt ásatás, de tábora azok sorába tartozik, amelyek a mai napig is pontosan megőrizték egykori formájukat. Innen tudjuk, hogy a baracsi halászcsárdától északra levő partszakaszon fekszik. Árka az utóbbi évek intenzív földművelésének hatására sem töltődött föl teljesen, így akár egy rétegvonalas térképből pontosan meghatározható helyzete. Állításomat a terepbejárások felszíni leletei igazolják. Az itt közölt ábra meggyőzően bizonyítja, hogy Annamatai erődje nem egy omlási zónától távoli, biztonságos helyen fekszik, amint azt Bendefy László véli, hanem éppen a veszélyes sávban. Olyannyira, hogy a tábornak több, mint fele beszakadt a Dunába. Az I. század második felében alapított erőd neve kelta eredetű. Ennek az a magyarázata, hogy a római településnek kelta előzménye volt.

Lussonium

A római erőd helye a számos felszíni lelet ellenére is igen sokáig bizonytalan volt. A régészeti ásatások előtt éppen ezért a kutatók csak bizonyos mértéktartással jelölték meg helyenként a dunakömlődi Bottyán-sáncot. Az 1972. évi próbaásatás azonban a védmű egyes szakaszainak föltárásával véglegesen bebizonyította, hogy Lussonium erődje ezen a dombon helyezkedik el. Ez azonban természetesen azt is jelenti, hogy az erőd nem szakadt be száz százalékosan a Dunába.
Azt, hogy nincs lényeges különbség a XVIII. századi térképeken ábrázoltak és a mai állapot között két, ellenőrizhető állítással igazolom:

  1. A feltárás alapján tudjuk, hogy a mintegy 220 m széles erődítménynek csak mintegy 40 m-es nyugati sávja maradt meg. Ponto­sabban: az északi fal vonalában mintegy 30, a déliben mintegy 45 m. Az 1778-ban készített térkép pontosan föltünteti az erőd körvonalát. Itt a két megfelelő távolság adata mintegy 35 illetve 70 m. Amennyiben tehát a XVIII. századi térkép pontos (márpedig a többi adat erre utal), az eltelt időszakban csak az erőd déli feléből omlott le lényegesebb, mintegy 25 méter szélességű sáv.
  2. Ugyanezen a térképen Bendefy László is megfigyel az erődtől északra egy kisebb, “szilvamag alakú” területet, amiről szintén föltételezi, hogy leomlott. Állítása szerint járt a helyszínen, így teljességgel érthetetlen véleménye. Ez ugyanis nem más, mint a XVIII. században és a mai valóságban egyaránt meglevő, a dombra fölvezető út nyugati oldalán viruló gyümölcsöskert.

A szenzáció-hajhászó “tanulmányok” sajnos egyre gyakrabban tűnnek föl napilapjaink és folyóirataink hasábjain. Ezzel kapcsolatban, egy kicsit általánosítva, még a következőkre kell rámutatni:
Egy még oly kiváló elmélet kedvéért sem szabad a tények erőszakos és felelőtlen elferdítésével “bizonyítékokat” fabrikálni. Ha az elmélet jó, a tények nem fognak ellenkezni vele. Ellenkező esetben az elméleten kell változtatni, esetleg elvetni.
A régészet viszonylag fiatal tudomány, de az eddigi nemzedékek lelkiismeretes és alapos munkája már számos szép, bizonyított eredményre vezetett. A régészet elismeri, hogy még igen sok tennivalója van, de alapvetően ellene mond a tudományos etikának a már letisztult ismeretek negligálása, tudatos félremagyarázása.
Elítélendő az a vitamódszer, amely a tévedések egy részét logikai bukfenccel úgy állítja be, mintha el sem hangzottak volna.
Az ilyen és hasonló esetek arra intik a folyóiratok szerkesztőségeit, hogy fokozottabb figyelemmel bírálják el a beérkező kéziratokat. Ellenkező esetben nemcsak téves elméletek káros terjesztéséhez nyújtanak segítséget, hanem a folyóirat tudományos hitelét is gyengítik.

Visy Zsolt

Visy Zsolt segítségét megköszönjük, amivel spontán küldött cikkével tisztázni segített a dunaföldvári és kömlődi egykori várak körül támadt bizonytalanságokat. Igazat kell adnunk, amikor a szerkesztőség figyelmét a kéziratok fokozott ellenőrzésére hívja fel. Mentségünkre felhozzuk, hogy a vitatott cikk szerzője, dr. Bendefy László ismert kartográfus, a műszaki tudományok kandidátusa, ez idő szerint a Geodéziai és Kartográfiai Bibliográfiai Bizottság vezetője.
(…)

(Szerk.)

Dunaujvaros