Dénes Tamás – Sándor Mihály:
Baj-nok-csa-pat!

A magyar labdarúgás 13 bajnok klubjának története

(Budapest, 2011)

/RÉSZLET/

Dunaferr Sport Egyesület

ALAPÍTVA: 1951 SZÍNE: piros-fehér SIKERE:
Magyar bajnok (2000)

NÉVVÁLTOZÁSOK:

• DUNAPENTELEI VASAS (1951. augusztus- 1951. október)
• DUNAI VASMŰ ÉPÍTŐK (1951. október- 1951. november 6.)
• SZTÁLIN VASMŰ ÉPÍTŐK (1951. november 7. -1953)
• SZTÁLINVÁROSI VASMŰ ÉPÍTŐK (1954, sportkörcsere)
• SZTÁLINVÁROSI VASAS (1954 – 1956. október 23.)
• DUNAPENTELEI VASAS (1956. október 24. – 1957. február 8.)
• DUNAPENTELEI SPORT CLUB (1957. február 9. – 1957. április 26.)
• SZTÁLINVÁROSI VASAS (1957. április 27. – 1959. január 19.)
• SZTÁLINVÁROSI KOHÁSZ SE (1959. január 20. – 1961. november 23.)
• DUNAÚJVÁROSI KOHÁSZ SE (1961. november 24. – 1989. december 19.)
• DUNAFERR SE (1989. december 20. – 2004. június 30.)
• DUNAÚJVÁROSI FC (2004. július 1. – 2005. június 30.)
• DUNAÚJVÁROSI KOHÁSZ SE (2005. július 1. – 2006. június 30.)
• DUNAÚJVÁROSI FC (2006. július 1. – 2008. július 16.)
• DUNAÚJVÁROSI FC PRELASTI (2008.július 17. – 2009. február 10.)

Nincs még egy bajnokságot is nyert klubja a magyar futballtörténelemnek, amelynek története olyan tiszta lenyomata lenne a kor politikájának, mint a dunaújvárosiaké. A Rákosi-korszak a semmiből lett szocialista városának csapata éppen úgy egy korszak jellemzője volt, mint aztán a magyar vadkapitalizmus szüleménye, az iparváros alapjaira felhúzott sportváros sikercsapata.

Hengerelt szántóföldtől a korszerű stadionig

“Amikor 1949 novemberében néhány férfi – a sárban mélyre süppedő csizmákban – bejárta a pentelei fennsíkot, csak kevesen tudták, és még kevesebben hitték, hogy itt húsz esztendő múlva virágzó város áll majd. Pedig azok a férfiak ezt a várost látták a szemeik előtt. A hatalmas Dunai Vasművel, korszerű szép lakóházaival, forgalmas utcáival, üzleteivel, iskoláival, vonzó sporttelepeivel.
Dunaújváros sportja azokban a napokban fogantatott. És az 1950-ben elsőként felállított barakkokkal, az első, alapozáshoz megásott árkokkal szinte egyidőben hasítottak ki egy futballpályányi földdarabot a mai Barátság városrészben. Majd hozzákezdtek a Központi Sporttelep építéséhez. A korabeli hírforrások szerint 1951 őszére már be is füvesítették a pályát, sőt elkészült a 7000 nézőt befogadó lelátó is – írta a nem túl fantáziadús címet viselő (6 esztendő az NB I-ben) dunaújvárosi klubkiadvány 1970-ben.
Az Új születik című nyitó írás feleleveníti a város sportéletének hajnalát is: “1951-ben már rendszeresen sportoltak a vasmű és a város építői. Ugyancsak 1951-ben 2000 dolgozó szerzett MHK-jelvényt, és két sportegyesület is hívogatta a sportolni vágyó fiatalokat: a Sztálin Vasmű Építők, meg a Sztálinvárosi Vasas. Dunaújváros sportjának ez a két őse, amelyek azonban egy szülőhöz kötődtek: az épülő Dunai Vasműhöz. Így a Dunaújvárosi Kohász SE-nek egyaránt elődje a Sztálin Vasmű Építők és a Sztálinvárosi Vasas is.”
Gerő Ernő 1951 őszelőjén javasolta Rákosinak, hogy az iparkomplexumot Sztálinról nevezzék el. A szervilis ötlet nem tőle származott, mint ahogy megannyi hasonló sem, Romániában Brassó nevét már 1950. augusztus 23-án Orașul Stalinra “keresztelték át”. Jószerével minden népi demokráciában létezett a grúz diktátor nevét viselő város, kivéve Jugoszláviát és Csehszlovákiát. A pártvezérek elképzelésüket spontán népi mozgalomnak állították be: “(…) 1951 októberében kampány kezdődött, és 14 ezren írták alá a kérelmezőíveket, amelyeket ma bőrbe kötve a városi múzeumban őriznek.” (Miskolczi Miklós: Dunaújváros)

Faludy György – Jegyzetek az ország margójára

Ennek fényében 1951. november 7-én Sztálinvárosra változtatták át Dunapentele és Sztálin Vasműre a Dunai Vasmű nevét. A kádári rezsim szolgalelkűségére jellemző, hogy csak 1961-ben lett belőle Dunaújváros, amikor a Szovjetunióban Volgográddá tették Sztálingrádot.
“(…) 1951-ben már megalakult a Dunaújvárosi Vasmű Építők SE, majd a Dunaújvárosi Kohász jogelődje, a Dunapentelei Vasas is. (…) Az év őszén felsőbb utasítás alapján hozzáláttak egy labdarúgócsapat megszervezéséhez is. A játékosok adminisztrációs átigazolásával Sztálinvárosba érkeztek a labdarúgók, többek között a Budapesti Bástyából, a Budapesti Dózsából, a Csepeli Vasasból, Szegedről. (…) A létrehozott csapatot az NB Il-be sorolták be. A kimondott cél az NB I elérése volt. Ez sikerült is: a Sztálini Vasmű Építők osztályozón jutott fel az első osztályba. (…) A mai stadion helyén valamikor az építkezés első ideiglenes sportpályája volt.” (Dunaújváros története, 2000)
1952. február 10-én lejátszotta léte első mérkőzését a Sztálin Vasmű Építők, a Lennert – Bagoly, Nagy II, Kapitány – Ladányi, Bosánszky – Hegedűs, Fejes, Szigeti, Krasznai, Vad tizenegy 10:2-re elpáholta a Vörös Meteor Nemzeti Bank együttesét.

KÖZKINCCSÉ TÉTETIK Sztálinváros: város a semmiből Dunapentele a boldogabb időkben nagyközség volt a Duna jobb partján, nevét Szent Pantaleonról kapta. A tájékot már a rómaiak is lakták, a Hadrianus császár által felhúzatott limesüknek Intercisa garnizon része volt. A II. világháború után 3949 polgár élt a helységben. (Fejér megye kézikönyve, 1997) A szocialista tervgazdálkodás első ötéves tervének kiemelt beruházásaként kezelték “a Duna 1582. folyamkilométerénél” felépítendő vasművet, valamint a kiszolgálására létesítendő várost, a kivitelezésük 1950. május 2-án megkezdődött. Az állami pénzforrások nagyjából egyharmadát emésztette fel a gigantikus építkezés, ez durván megegyezik az 1938-as győri fegyverkezési program költségvetési mutatójával. A “vas és acél országa leszünk” – jelentette ki magabiztosan a modernizációról Rákosi (Rosenfeld) Mátyás. Nyilvánvalóan nem elvbarátai, Vas Zoltán és Aczél György országlására célzott, sokkal inkább arra, hogy a vas, acél és beton organikus egységet alkotva a mezőföldi löszön hirdeti majd a rendszer vitalitását. Komszomolistákra osztották a középkori soltészek feladatát, ők toborozták a telepeseket. Jut eszünkbe: illő volna óvatosabban használni a Sztálinvároshoz kapcsolt “szocreálos utópia”, “sztahanovista proletárparadicsom” vagy “falanszterváros” toposzokat, annak ismeretében különösen, hogy a munkaterületeken dolgozó, javarészt paraszti származású férfiak zöme őszintén hitt a jobb jövőben, és önként vállalta a fizikai megpróbáltatásokat! A köztudatba ivódott sztereotípiával szemben a többségük nem internált, köztörvényes elítélt vagy gulagos fogoly volt, ráadásul sok fiatal a grandiózus munkálatok befejeztével is a városban maradt. A kolónia közösségtudatának formálásában a futballnak kohéziós szerep jutott, elősegítette a gyökértelenek lokálpatriótákká válását.

TÖBB MINT LEGENDA A két öcsi A Bp. Kinizsi ellen a középpályán tett-vett Kotász (Gottlieb) Antal. Az 1929. szeptember 1-jén született futballista személyében tiszteljük az első sztálinvárosit, aki bekerült az A válogatottba. 1954. szeptember 19-én játszott először az Aranycsapatban, amely 93 000 drukker előtt 5:1-re legázolta Romániát a Népstadionban. A habitusából fakadó könnyedséggel, perfekt futballtudással felvértezett fedezet később még 36-szor öltött szerelést a nemzeti tizenegyben. Hajszálon múlott az ügy, miután sorozatos fegyelmezetlenségei miatt Bakó Béla kapussal és Hegedűs Andrással együtt eltiltotta a házi fegyelmi bizottság. (Népsport, 1954. március 4.) Ehhez képest szűk hat hónap múlva bemutatkozott Sebes Gusztáv együttesében, röviddel később pedig a Bp. Honvédhoz igazolt. Fátylat a múltra! Zavarban lehettek kispesti társai, ha játék közben hirtelen odaszóltak neki, mert Öcsinek becézték, akár Puskás Ferencet. Vasvár szülötte 2003. július 6-án hunyt el a fővárosban.

Április 5-én felavatták a Központi Sporttelepet, az ünnepségen az Óbudai Gázgyárat látták vendégül, (sztalinvaros.uw.hu)
December 21-én Posztós Lajos elnök, Koltai István szakosztályvezető és Ember József edző irányításával felkerültek az élvonalba a kék-fehérek. Elsősorban nem gazdasági, hanem politikai presztízskérdés volt a Duna mentén NB I-es csapatot működtetni, elvégre a kenyér mellé cirkusz is kellett a plebejusoknak és irodistáknak. Szocpolos közérzetjavítónak. (Odavalósi ismerősünk szerint az apparatcsíkot egyszerű volt felismerni, úgy járt-kelt a terepakadályok között, kidüllesztett mellel, hetykén előreszegzett állal, akár Napóleon egyik-másik elsöprő diadala után a csatamezőn.)

Vas-mű! Vas-mű!

Mint idéztük imént, nem bennszülöttekből rekrutálódott az egység, extenzív módon számos klubból szedték össze. Tévúton jár azonban, aki azt hiszi, hogy az utcák-terek bajnokságából kiebrudaltakból! Az NB II Közép csoportjában vitézkedő alakulatba Bagoly Bertalan, Bosánszky Jenő, Hegedűs I András a Bp. Bástyából, Fábián Zoltán, Fejes László, Krasznai László, Sólyom János, Szigeti Ferenc a Bp. Dózsából, Lennert Ferenc, Cserjés István, Vad István a Bp. Honvédből, Nagy II István a Csepeli Vasasból, Ullmann István a Bp. Vasasból, Hegedűs II Ferenc a Soroksári Textilesből, Petyánszky Géza a Bp. Gyárépítőkből, Kapitány Ernő Győrből, Király Árpád, Kotász Antal, Ladányi László Szegedről, Csapucha Mátyás Tatabányáról, Csepregi János Dorogról érkezett. A hiteles képalkotás érdekében tisztázzuk, hogy Nagy II bajnok volt a Csepellel, 1948-ban egyszer a nagyválogatottban is pályára lépett, Bosánszky és Hegedűs I 1951-ben a Bástyával bajnoki trónusra ülhetett, s mindketten B válogatottak lehettek, míg Cserjés 1950-ben kétszer is aranyérmet zsákmányolt a Bp. Honvéddal. Mellettük – az 1958-ban háromszoros A válogatott – Bakó Béla, valamint Bédi Lajos, Halmai József, Kőhalmi Mihály, Nagymáté István, Schédl József, Schvara Nándor és Takács I Lajos is lehetőséget kapott.
1953. március 15-én 5000 néző követte figyelemmel a “sztálingrádiak” (Csapucha – Sólyom, Kovács, Ullmann – Ladányi, Bosánszky – Szigeti, Fejes, Halmai, Bédi, helyette Király, Hegedűs) debütálását a legelőkelőbb klasszisban. Nem volt szerencséjük, a varázslókat felvonultató Bp. Bástya ellen kellett sorompóba szállniuk. A 25. percben Szigeti Ferenc kapásból bombázott Gellér kapujába (Sztálin Vasmű Építője 1953. március 17.), egalizálván Hidegkúti Nándor találatát. A történelmi gólt tehát Szigeti könyvelte el, a 4:1-es győzelmet viszont az “államvédelmisek”. Augusztus 1-jén bravúrt hajtott végre az Építők, bekerült a Béke Kupa elődöntőjébe. Azon a szombaton 18000 csodálkozó csepeli előtt 1:0-ra megverte a Bp. Kinizsit. (Az FTC “fedőneve” volt). A győztes akciót Király fejezte be a 40. percben. (Mi szépség érhet fel a tökéletesen megkomponált, góllal végződő támadáséval?)

Így festett régen a Kohász stadionja

A béketábor lelkesedését jócskán lehűtötte a Sztálin halálával teremtődött krízishelyzet. Ez nem meglepő, hisz még az SZKP központi bizottságán belül sem kristályosodott ki egyértelmű álláspont a Generalisszimusz szellemi-politikai öröksége megítélésében. Jóformán ki sem hűlt a Kreml nagyurának teste, már kritikai éllel hallatták hangjukat volt csinovnyikjai, Hruscsov, Mikojan, Malenkov és Bulganyin. Mintha igazolta volna őket a paranoiás kaukázusi despota nevét viselő magyar csapat szereplése: az immár Orczifalvi István által irányított legénység 1953-ban, elsősorban kitűnő őszi szereplésének tulajdoníthatóan, a tavaszi hat ponthoz további tizenhármat szerezve, a 12. poszton zárva, különösebb gond nélkül maradt benn az NB I-ben. Ugyanakkor 1954-ben – már Sztálinvárosi Vasmű Építőkként – katasztrófafutballal lett utolsó és simán kiesett. Pedig milyen jól indult a szezon! Az “Építők” Fejes László mesterhármasával 3:1-re legyőzték a Bp. Dózsát. (Az első két élvonalbeli évben, tehát 1953-ban és 1954-ben Ulmann István játszotta a legtöbb mérkőzést, egyetlen bajnokiról sem hiányzott, így 52 meccsen szerepelt. Negyvenkilenc-negyvenkilenc mérkőzéssel követi őt a listán Krasznai László és Fejes László. Utóbbi volt a házi gólkirály 21 góllal, a két idényben szerzett 66 gól közel egyharmada fűződött a nevéhez.)
Ám történt más is, július 12-én megjelent a sajtóban, hogy “befagyasztják a sztálinvárosi építkezéseket, felbontják a szerződéseket.” (sztalinvaros. uw.hu)
Ördögi, ugyanakkor parancsuralmi struktúrákban hétköznapi az abszurd valósággá vedlése. Ilyen metamorfózis történt a város labdarúgásában is, mert a legelső martinkemence beüzemelése és az első csapolás után felülről elrendelt sportkörcserét hajtottak végre, a Sztálinvárosi Vasmű Építőket visszasorolták a megyei másodosztályba, helyére az NB II-be a megyei másodosztályú Sztálinvárosi Vasas került. 1955-ben a később híressé vált edző, Moór Ede készítette fel az akkor már piros-kék színekben kűzdőket, de nem sikerült vele visszajutni a legnívósabb pontvadászatba.
1956. október 24-én a csapat visszavette a Dunapentelei Vasas nevet, ám 1957. február 9-én Dunapentelei SC lett belőle. Bő két hónapig kalandozhatott ezen a néven, április 27-én az illetékes szervek újfent Sztálinvárosi Vasassá nyilvánították.
1959. január 20-án az egyleti titulus Sztálinvárosi Kohász SE lett, melyet 1961. november 24-én Dunaújvárosi Kohász SE-re módosítottak.

Ami bő évtizedig a drukkerek vágyálma volt csupán, Jávor (Jakube) Pál irányításával 1965-ben teljesült: a DKSE visszamesterkedte magát az NB I-be. 1971-ig bent tudott maradni, közben Palicskó Tibor a 8. helyig kormányozta sajkáját 1968-ban, mely a klubtörténet addigi legjobb pozíciója volt. Ért el a Kohász pár szép eredményt nemzetközi vizeken is, 1967-ben például 3:0-ra legyőzte a Sturm Grazot Stájerországban, 1:0-ra az Union Berlint, 4:2-re a Rot-Weiss Erfurtot odahaza. A korabeli alapformáció: Aczél – Formaggini, Oláh, Csepecz, Ruppert, Borsányi, Végh, Csörgő, Mártha, Kiss, Földi. Nagy ígéretnek tartotta a Képes Sport a vecsési születésű Oláh Józsefet, az 1943-as évjáratú centerhalf ligaválogatottságig vitte. Mégsem váltotta be a lap reményeit, csakhamar eltűnt a süllyesztőben.

A klub öröktizenegyei – A csapat

TÖBB MINT LEGENDA Nem olasz, szudétanémet vagy cseh, hanem magyar Kalandos gyermekkort mért a Mindenható az olaszos hangzású nevet viselő Formaggini Károlyra. 1944. május 13-án született Reichenbergben, a müncheni négyhatalmi konferencia által 1938. szeptember 29-én a III. Birodalomhoz csatolt Szudéta-vidék központjában. (A Prágától mintegy 90 km-re, északra fekvő várost csehül Liberecnek hívják.) A tehetséges labdarúgó a Dunaújváros csapatában mutatkozott be az élvonalban. Debütálása szebbre is sikerülhetett volna, 1967. április 9-én együttese a saját rezidenciájában veszített 4:1-re az Újpesti Dózsával szemben. (A jobbhátvéd 25 meccsen lépett pályára abban az évadban, a következőben mind a harmincon.) Nem lett kortársai bálványa, de sokan tisztelték megbízhatóságáért, lelkiismeretességéért. Amikor szögre akasztotta futballcsukáját, 129 első ligás találkozójára és az azokon szerzett öt góljára emlékezhetett vissza büszkén. Sokkal több bajnokija is lehetett volna az elitben, ha 1971 és 1976 között nem vesztegel az NB I . mellékvágányán a Kohász szerelvénye. A búcsú méltó volt harcos személyiségéhez, 1976. december 4-én a dunai piros-fehérek 2-1-re megverték a ZTE-t. Később edzőként boldogult, az 1980-as évek legelején a helyi Építők foglalkozásait dirigálta.

Említést érdemlő, hogy a Labdarúgás alkalmi brosúrája 1966-ban hivatalos klubszínnek a piros-kéket jelölte meg, az 1967-es Ki lesz a bajnok? című füzet a piros-fehéret.
Az 1964 és 1973 közti időszak újvárosi labdarúgói: Aczél László, Ajtony Csaba, Andriska Vilmos, Bárányos Attila, Bartók István, Boromissza Lajos, Borsányi Attila, Böröndi Károly, Cseh Sándor, Csepecz Ferenc, Czigler Ernő, Csörgő Szilárd, Dombóvári László, Erdőss István, Fajt László, Formaggini Károly, Földi Ferenc, Für László, Flarangi József, Házi Ferenc, Jagodics László, Józsi Mihály, Kamarás Béla, Kerekes Imre, Kiss Imre, Korona Ferenc, Kovács András, Kőhalmi Mihály, Ligeti Béla, Linka József, Magasházi József, Mártha Sándor, Mihály József, Mohács Károly, Móri Imre, Nagy Béla, Nagy Ervin, Nagy Ferenc, Oláh József, Paizs János, Papp Károly, Ruppert Mihály, Sági István, Simon Gábor, Somogyi Sándor, Somogyvári László, id. Sulija Ottó, Szabó György, Szálkái István, Szarka Sándor, Székely József, Szentandrási Gyula, Szimacsek Tibor, Takács I Lajos, Takács II József, Tallósi Dezső, Tatár József, Török Kálmán, Varga Ferenc, Varga Zoltán, Végh Péter, Vessző István, Vertig Gyula, Zugéber János. Mestereik voltak: Borbély Tibor, Jávor Pál, Marosvári (Marksteiner) Béla, Németh Gyula, Palicskó Tibor, Szűcs Gyula.
Az 1966 és 1971 közötti NB I-es korszakban az alábbi tizenegy játszotta a legtöbb mérkőzést: Aczél 98 – Formaggini 143, Somogyi 69, Csepecz 72 – Ligeti 68, Ruppert 68 – Végh 74, Mihály 66, Mártha 103, Csörgő 92, Nagy F. 65.

A hetvenes évek második felében a Kohász megvetette a lábát az NB l-ben.
Állnak (balról): Szepessy, Mártha, Fajt, Tóth, Kerekes, Formaggini. Elöl: Horváth, Fajkusz, Majzlinger, Klement, Szűcs

1971-től számítva öt évadot az NB I B-ben töltött, 1976-ban Palicskó Tibor vezényletével megnyerte a második ligát, és újfent jegyet váltott az élvonalra. Öt esztendő jutott neki a legjobbak futamán, 1978-ban szert tudott tenni a 7. helyre, legendáriumában korábban nem volt értékesebb pozíció. Novák Dezső alakulatának egyik jellemző formációja az alábbi volt: Németh Gy. (Holló) – Keller J. (Szűcs), Judik, Tóth I., Staller – Bódi, Fajkusz (Sajó), Sulija – Bartók, Szepessy, Kuti (Pásztor).

Judik Péter – A dunaújvárosi tanárjelölt

Kuti László – Hangulatember?

Bennmaradás, jó csapatmunkával

“Én maradok, mert nagyon szeretem Dunaújvárost”

Az 1970-es évek végének, illetve az 1980-as évek elejének kontingense: Holló István, Majzlinger Sándor, Németh György, Török Kálmán (kapusok). Badi Miklós, Bartók István, Bazsó János, Bódi Zoltán, Boromissza Lajos, Csehi Tibor, Dózsa Attila, Engelbrecht Zoltán, Fajkusz László, Fajt László, Hámori László, Hojszák Zoltán, Horváth Zoltán, Giron Zsolt, Judik Péter, Kántor Sándor, Keller János, Klement András, Kuti László, Magyar János, Mártha Sándor, Nagy II János, Paizs János, Pásztor István, Repka János, Sajó László, Segesvári Sándor, Staller János, Sugár Tibor, ifj. Sulija Ottó, Szadeczky László, Szekeres József, Szepessy László, Szűcs János, Tímár Dezső, Tóth István, Virágh Ernő, Weimper István, Weitner János (mezőnyjátékosok).

Acél László

TÖBB MINT LEGENDA Újváros neveltje a csúcstartó Lengyel Ferencnél többször senki sem viselte NB l-es mérkőzésen az egylet uniformisát, 177-szer öltötte magára, és a fellépésein 37-szer volt eredményes. A legaktívabbnak az 1998-1999-es szezonban bizonyult, 12-szer vette be a konkurencia kapuját. A hosszúra nőtt, remekül fejelő középpályás 1966. szeptember 9-én látta meg a szürke égboltot Dunaújvárosban. Tizenkét esztendősen kezdett el futballozni a Kohász-kölyökben. Idővel másutt is szerepelt (Honvéd Osztapenko SE, Budapesti Honvéd, Pécsi MSC, Beremendi Építők), neve mégis öszszeforrott az újvárosi gárdáéval. (A baranyai piros-feketéknél 67 élvonalbeli találkozón öt gólig jutott.) Tagja lehetett a Dunaferr bajnokcsapatának és az egy évre rá ezüstérmet szerző formációjának. Visszavonulását követően, 2003 és 2004 között trénerként irányíthatta korábbi játszótársait, majd évekig ült a paksi kispadon. Csak a válogatottság és a jól kamatozó légióskodás nem adatott meg a szőke klubrekordernek, holott mindkét lehetőségre rászolgált.

Kuti, a technikás balszélső 1980-ban 17 találatig jutott. A bajuszos labdarúgó a második, akit a piros-fehér sor delegált a válogatottba, viszont az első újvárosi, aki gólt szerzett nemzeti tizenegyünk dresszében, 1979. szeptember 12-én bevette Dusán Kéketi hálóját. A 39. percben elért találatával gyűrtük le Nyíregyházán Csehszlovákiát (2-1). A mokány csatár 1980 nyarán a Bp. Honvédhoz szegődött, helyére a Paripának becézett Weimper Istvánt csábította a vezérkar Újvárosba.
A bevált forgatókönyv szerint ismétlődtek a fejlemények: öt év múltával távozott az NB I-ből a Kohász, hogy egy lustrum múltával visszaügyeskedje magát a legkiválóbbak szekértáborába. (Közben az átszervezések miatt területi bajnokságban múlatta.) Liftezés következett praxisában az I. és a II. liga között: 1986-ban feljutott, 1987-ben megbukott, 1988-ban visszakapaszkodott, 1989-ben “sikerült” megint kiesnie. Úgy tűnt, folytatja pendlizését a két szint között, aztán a DVSC-vel vívott osztályozót 1990 kora nyarán elrontotta (1-1, 0-1). Ingaperiódusának közreműködői: Boldóczki Sándor, Bolyás Lajos, Csoboth Róbert, Csorba József, Dupai János, Dienes Pál, Fekete Tibor, Flórián Lajos, Gróf András, Holló István, Horváth Csaba, Horváth Ernő, Kalmár Ferenc, Keller János, Kiss Zsolt, Krukk Béla, Lehota István, Lengyel Ferenc, Menyhárt Menyhért, Miskovicz Bálint, Németh Gábor, Németh Péter, Ress József, Sági Csaba, Szabó József, Szauer Tamás, Sztanó Miklós, Tatár János, Törő László, Vajda István, Varga László, Zombori András. A másodosztály aranykovácsainak edzője 1986-ban Kovács András, 1988-ban dr. Puskás Lajos volt.
Évtizednyi pauza után 1998-ban folytatódott a klub élvonalbeli odüsszeája, attól az évtől Dunaferr SE néven szerepelt tovább. Újabb ötéves, rendkívül intenzív fázist teljesített, mielőtt rázuhant volna az éj sötét leple, ám tartsunk kronológiai rendet!
Az 1998-1999-es ligaküzdelmeket a Varga Zoltán-Ebedli Ferenc trénertandemmel tudta le a társulat, a begyűjtött 5. hely a csúcsot jelentette az egyesületi karrierben, de hol volt még a csillagos ég?
Az ezredfordulóra az MTK bajnokcsapatától érkezett, Henk ten Cate szerződtetése miatt a Hungária körúton kegyvesztetté vált Egervári Sándor vette át a stábot, szakmai instrukciói bajnoki babért érleltek. Magyar szinten remek alanyok dolgozhattak a mostani szövetségi kapitány kezei alatt, Rabóczki Balázs, Éger László, Salamon Miklós, Zavadszky Gábor, Nikolov Balázs, Orosz Ferenc, Nagy Tamás, Tököli Attila, Rósa Henrik válogatottak voltak vagy lettek. Mellettük Lengyel Ferenc, Jäkl Antal, Kiss György, Komódi László, Molnár Zoltán, aztán a légiósok, Igor Nicsenko és Dejan Milovanovic a rutint képviselték. A Dunaferr mindössze egy bajnoki meccsét veszítette el az idényben – rögtön az elsőt, a Debrecen ellen. Ugyanakkor minden olyan bajnoki mérkőzésén szerzett gólt, amelyen a pályán dőlt el az eredmény. A gólkirályi címet, és a játékostársak szavazásán az Év játékosa címet is elnyerő Tököli Attila huszonkétszer, a fájdalmasan korán elhunyt Zavadszky Gábor tizenháromszor kapituláltatta a riválisokat. Érdekes, hogy a Dunaferr éppen a legnagyobb vetélytárs, az MTK otthonában nyújtotta az idény legjobb teljesítményét: a 2000. május 13-i, 4-1-es idegenbeli győzelem a bajnoki címet jelentette az újvárosi játékosoknak.

Ünnepel a Dunaferr a Hajduk Split elleni győri BL-mérkőzés után. Balról: Kiss,
Szakos, Bagoly, Pomper, Molnár, Lengyel, Salamon, Zavadszky

KÖZKINCCSÉ TÉTETIK Néminemű számmisztika Bizonyosság a Kabbala híveinek, hogy a honi bajnoki címeken osztozkodó tizennégy egyesület közül kerek tíz az aranyló Danubius partjaira települt városokból került ki, a hét fővárosi mellett a váci, a győri és a dunaújvárosi. A maradék négyből kettő dunántúli (ZTE, Videoton), kettő alföldi (NAC, DVSC). Figyelem, már a tizennégyes is szerencsés a számmisztikában, ám a tízesnek szakrális a kisugárzása: a teljességet, a hírnevet szimbolizálja!

Paradoxon, hogy a rásütött “kommunizmus kreatúrája” stigmát évtizedekig hősiesen viselő brigád a diktatúrában nem tudott bajnoki címet nyerni, a kapitalizmusban igen.
1996-tól 2004-ig tartott Dunaújvárosban az aranykor – egész Európában nem akadt olyan százezer lakosnál kisebb település, amely ennyi csapatsportágban remekelt volna, egyébként nyilvánvalóan elsősorban a Dunai Vasmű hathatós és gáláns támogatásának köszönhetően. A futballisták bajnoki elsőségén kívül a női kézilabdacsapat ötszörös magyar bajnok (1998, 1999, 2001, 2003, 2004), 5-szörös Magyar Kupa-győztes (1998, 1999, 2000, 2002, 2004), valamint BEK-győztes (1999), KEK-győztes (1995), EHF-kupa-győztes (1998) lett. A férfi kézilabdázók magyar bajnoki címig (2000), Magyar Kupa-győzelemig (2001), KEK-döntőig (2000) jutottak. A hokisok négy magyar bajnoki címet nyertek (1996,1998, 2000, 2002), hatszoros Magyar Kupa-győztesek lettek (1997, 1998, 2000, 2002, 2003, 2004), majd nyertek még egyet, 2008- ban. Bajnok lett a férfi röplabdacsapat (2002), s az ország legjobbjává emelkedett a Dunaújvárosi Főiskola női vízilabdacsapata.

2001 elején még mosolyogtak a dunaújvárosi futballisták.
Hátul (balról): Mészáros, Pomper, Éger, Deli, Rabóczki, Rita, Lengyel, Salamon, Zavadszky.
Középen: Szakos, Nikolov, Pesei Tibor gyúró, Pálinkás András kapusedző, Egervári Sándor vezetőedző, Kenyeres Imre pályaedző,
Bódis Gábor technikai vezető, Furka Attila szertáros: Bagoly, Kiss.
Elöl: Tamási, Nicsenko, Orosz, Tököli, Molnár, Kóczián, Jäkl, Rósa

De vissza a futballpályára! A sikerkorszakban, 1998 és 2003 között nyolc mezőnyjátékos játszott a Dunaferr színeiben több mint száz bajnoki mérkőzést: Éger László (138 mérkőzés/3 gól), Jäkl Antal (122/5), Kiss György (111/9), Lengyel Ferenc (163/37), Rósa Henrik (120/15), Salamon Miklós (144/5), a házi gólkirály Tököli Attila (128/82), valamint Zavadszky Gábor (102/36).
A Dunaferr tulajdonképpen elővette a régi receptet: a bajnokcsapatának kulcsemberei korábban más klubokban NB I-es rutint szereztek, sőt, közülük többen is már az ország legjobb játékosai közé tartozva kerültek Újvárosba. (Zavadszky Gábor és Igor Nicsenko a Ferencvárostól, Orosz Ferenc, Molnár Zoltán és a kék-fehéreknél csak epizodista Rabóczki Balázs az MTK-tól érkezett.)
A kontinentális kupákban elfogadhatót nyújtott a Dunaferr. A Hajdúk Split skalpjának lemetszése (2-2, 2-0) a huszárcsíny, a Rosenborg és a Feyenoord elleni párbajok (2-2,1-4 és 0-1,0-3) a tisztes helytállás, a ciprusi Olympiakosz Nicosia elleni meccsek (2-4, 2-2) a fiaskó kategóriájába szortírozandók. (Tartsuk evidenciában, hogy az UEFA vonatkozó utasítása miatt a hazai találkozóit kénytelen volt Győrben megrendezni.) Az arany után 2001-ben ezüstérmet kasszírozott, 2002-ben bekerült a Magyar Kupa elődöntőjébe.
Frissítettek állományán, érkezett Tornyi Barnabás, Készéi Ferenc (edzők), Petry Zsolt, Mészáros Norbert, Pomper Tibor, Alex Jose de Paula, Bükszegi Zoltán, Báló Tamás, Horváth Péter, Bagoly Gábor, Sowunmi Thomas, Balaskó Iván, Jovan Drobnjak, Marék Penksa, Rade Medics, Zováth János. Mindnyájan labdarúgásunk közismert aktivistái voltak a XXI. század nyitányán.

A klub öröktizenegyei – B csapat

2003-ban a Dunaferr SE általános meglepetést keltve távozott az NB I-ből, a 2008-2009-es másodosztályú bajnokságtól pedig visszaléptették. Hamarosan elemeire hullott, azóta nem egzisztál az elithez tartozó futballcsapat élsportunk hajdani fellegvárában.
“Otthonom kőpokol, szilánkos mennyország” – énekli rezignáltan körbepillantva Kiss Tibor, a Dunaújvároshoz kötődő Quimby frontembere. Ironikus, hogy míg az evolúcióban a vesztest sodorja magával az idő szele, nálunk menthetetlenül a győztest is…