A Rosti Pál Fotóklub tündöklése, hanyatlása és újrakezdése


Közművelődés Fejér Megyében – 1980. február

PÁLFALVI JÁNOS


Bárándy István – Ifjúság

A Rosti Pál Fotóklub tündöklése, hanyatlása és újrakezdése

Minden, ami megszületik, valamilyen igény egyre szorítóbb követelésére jön létre. Mennél konokabb akaratokkal tör az igény a felszínre, annál valószínűbb, hogy a vajúdás életerős újszülöttet segít a napvilágra.
Ilyen szerencsés, “fájdalommentes” szülés eredménye volt a Rosti Pál fotóklub megalakulása 1962-ben. Látszólag egyszerű esemény: a Bartók Béla Művelődési Ház akkori igazgatója, Kovács Andorné, egy futó beszélgetés során megkérdezi Laczy Zoltánt, volna-e kedve egy fotóklubot alakítani? A válasz egy születő város – saját számára immár hosszúnak tűnő – tizenhétéves viszontagságos története.
Talán nagyképűségnek tűnik egy kis – a fényképezésért mégannyira is rajongó – csoport megalakulásával kapcsolatban a “történelemre” hivatkozni, mégis meg kell ezt tennünk, hiszen Sztálinváros létrejötte, fejlődése teljesen rendhagyó, szinte “erőszakos cselekmény” hazánk életében, számtalan rendhagyó, erőltetett jelenséggel együtt.
A dunaparti löszfennsíkot zömmel szakképzetlen, tanulatlan, szegényparaszti származású munkástömegek lepik el. Itt semmi sem fontos, csak a munka, a terv, a teljesítmény. A kavargó porfelhő, a térdig érő sár, a vad bicskázások a kocsmák vidékén, igazán nem a kultúra melegágyának tűnik látszani. Nem is az. S bár a legkülönbözőbb művészetek kiváló képviselői gyakran megfordulnak a nyüzsgő bábel pufajkás lakói közt – kényelmetlen penitenciájaként a kor politikai követelményeinek -; a fő cél a munkára való direkt lelkesítés. S a lelkes, bár sokkal kevésbé értő közönség tapsa még el sem hal, a gépkocsik már indulnak is vissza “kultúránk élmunkásaival” kisebb tájak barátságosabb otthonai felé.
És mekkora ez az út! Mégis, alighogy ez a város konszolidálódni kezd, és Kovácsné megkérdezi Laczy Zoltánt, alakítana-e fotóklubot, nem kell visszakérdeznie: tessék mondani, kikből? A város elkezdte létrehozni saját kultúráját.


Hajdu György – Kikötő

ALAPÍTÓK

Laczy Zoltán szerepe meghatározó jelentőségű a város fotóművészetének alakulásában, hiszen a megalakulásra vonatkozó kérdést nem véletlenül tették fel éppen neki. A küzdelmes életű ember már fiatalon fényképezgetni kezd, de szoros kapcsolat közte és az amatőrfotós mozgalom között hosszú ideig nem jött létre. Paksról kerül 1950-ben a város épitői közé, s még ott megismerkedik Réti Pállal, a magyar amatőrfotós mozgalom legkiválóbb szervezőjével.
1957-ben aztán tagja lesz a MADOME-nak az ország legrégebbi, s mindmáig legnagyobb fotóklubjának. Személyében szerencsésen egyesül az alkotó tulajdonságok mellett a kitűnő szervezőkészség sőt, a gazdasági-, pénzügyi tehetség. S mert már kialakult az igény, s megvolt az akarat a klub létrejöttére, Laczy már tudta, kik azok, akiket értesíteni kell, legyenek jelen a sztálinvárosi fotóklub alakuló ülésén.
Ott volt az alapító tagok között Barts Oszkár, az egykori sportoló /vízilabdázott/ a Dunaújvárosi Kohász SE főtitkára, aki magáénak mondhatja azt a dicsőséget, hogy főleg sporttémájú, dinamikus, remekül komponált, néha drámai fotográfiái révén a városból elsőként került a Fotóművész Szövetség tagjai sorába. /Jelenleg Székesfehérváron él, az aktiv fotózástól a megye sportéletének irányításával járó elfoglaltságai tartják távol./
Alapító tagok Horváth Ákos és Beliczki Pál, akik munkásemberként fogtak fényképezőgépet a kezükbe, Varga László, a művészeti középiskolát végzett rajzpedagógus, valamint Bereczky István, aki a Dunai Vasműben gazdasági területen dolgozott.


Falusi Imre – Vasbetonszerelő

FÉNYKOR

Remek elképzelésekkel alakították ki a klub működési mechanizmusát. A Bartók keretein belül rendkívüli önállóságot sikerült megvalósítaniok. Elsősorban gazdasági önállóságra törekedtek, szinte egy kis részvénytársaságot alkottak. OTP csekkszámlájukra szépen gyarapodtak a bevételek, melyért keményen megdolgoztak. Kitűnő fotósok műveiből rendezték kiállításaik egész sorát, s a sikeres tárlatok bevételei szépen hoztak a konyhára, így aztán megteremtődött az anyagi feltétele annak, hogy művészi fejlődésük segítése érdekében a legkitűnőbb szakembereket fogadják előadóként. Minden neves fotográfus megfordult a klubban. Réti Pál /a Népművelési Intézetben az amatőrfotózás gazdája/ szinte kéthavonként. Adva volt a fellendülés minden eszköze. Mindjárt a megalakulás utáni első országos kiállitáson /1962. decemberében/ az alapítótag Varga László díjat nyer. A taglétszám is rohamosan emelkedik, folyamatosan elérik a 40-45 fős létszámot. Laczy Zoltán a titkár, a klub elnöki tiszteit ismert és tekintélyes személyiségek vállalják: elsőként Éles László, a Dunai Vasmű főtechnológusa, majd Éles halála után Vida Imre, a DV főkönyvelője. Vida elhunytával Nagy Jenő követte az elnöki poszton, aki akkor a Dunaújvárosi Hirlap főszerkesztője volt, maga is lelkes fotós. A 67-68-as években ért a klub a zenitjére, akkor az ország három legjobb klubja közt tartották őket számon. Rosti Pál nevét 1970 ben vették fel. A pentelei származású Rosti Pál a 48-as szabadságharc tisztje, aki Világos után emigrálni kényszerült, Amerikában megismerkedett a gyermekcipőben járó fotografálással. Kezdetleges és nehéz eszközeivel bejárta Dél-Amerikát, néprajzi és földrajzi felvételek sokaságát készitve mindenütt, melyeknek tudományos és archiv értékei mellett feltűnően magas szinvonalu esztétikai érzék is mutatkozik. Anyagának jelentős részét hazaküldte, hálája jeléül. Érdemei elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választotta. Ilyen megtiszteltetés azóta sem ért magyar fotográfust. A kiegyezés után hazatért, hamvai a dunaújvárosi temetőben nyugosznak Emlékére a klub 1971-el kezdődően kétévenként országos, pályázattal egybekötött kiállítást rendez. 1972-ben a klub elnyeri a Kiváló Együttes címet.


Csepecz Ferenc – Kohász portré

HANYATLÁS

Ez volt a zenit. Ám, mint mindig, az emelkedés ívében már egyre jobban érződtek a hanyatlás jelei. Felütötte fejét egyfajta arisztokratizmus, a tömegbázissal, az utánpótlás nevelésével nem sokat törődtek. Itt-ott személyes ellentétek is felvillantak, a műbírálatoknál gyakran sommás, megengedhetetlen, az elemző kritikát nélkülöző stílus ütötte fel fejét. A szűk szakmai képzésen túlmutató műveltségi programokat sem erőltették, s így sok szempontból váratlanul érte az alkotókat az amatőrfotózásban épp ezidőtájt megindult erjedési, korszerűsödési folyamat. Mindezt tetézte, hogy kitűnő alkotók munkaköri-, munkahelyi okokból a fotózástól, illetve a várostól elszakadni kényszerültek. Barts Oszkár, Nagy Jenő Székesfehérvárra kerültek. Zelmann Ferenc Szolnokra, Bereczki Tiszavasváriba költözött. Varga László munkája nem adott elég időt az alkotáshoz. Tám László Pécsre költözött, azóta a diaporáma műfajának európa-hirű művelője. A tehetséges szír származású Bahget Iszkander pedig Kecskemét környékére ment.
Ekkora veszteségek nagyobb városok komolyabb utánpótlásra támaszkodó klubjait is meggyengítették volna. Ráadásul a klub vezetősége a művelődési osztályon bekövetkezett személyi változások következtében mind több értetlenséggel találkozott. A város művészeti életében /s nemcsak a fotózásban/ mind gyakoribbá váltak a torzsalkodások .
Pedig a klub ekkor még /73-74 körül/ jó erőkből állott. Igaz, Laczy Zoltán és Horváth Ákos egyre kevesebbet alkottak, és Beliczki Pál is abbahagyta a fotózást. De ott volt még Csepecz Ferenc, a kemény labdarugó-hátvéd, aki meglepően jó fotográfus képességeket bizonyított. Falusi Imre egyike az elsőknek, akik megértve az idők szavát, uj kifejezési lehetőségek kutatásába kezdett. És ott volt Hajdu György, aki a szó legszorosabb értelmében orvosi tanácsra kezdett fényképezni, és vált rövid idő alatt sikeres kiállítóvá, fotómozgalmunk népszerű alakjává. Vagy Bárándy István, a Dunai Vasmű szakfotográfusa, aki amatőrként ipari témájú képeivel aratott sikereket. Az egyének számára itt-ott még termett babér, de a klub mint alkotó műhely egyre kevésbé funkcionált.


Bárándy István – Brigád

GAZDA-CSERE

Ráadásul mindezekkel egybeesett egy gazda-csere. Mivel a Bartók mellett egy másik művelődési intézmény, a Munkásművelődési Központ és Könyvtár is megkezdte működését, a szükséges “profil tisztítás” és a várt jobb körülmények reménye a klubot az új intézménybe telepítették át. Ezzel megszűnt a sokszor elsiratott “bankszámlás” önállóskodás, és létrejött egy újabb érv, mellyel a hanyatlást indokolhatták. Pedig ebben az intézményben valósult meg végre a szakkör megindulásával az utánpótlás nevelése, mely a klub végső halálát megakadályozta.
Laczy Zoltán nyugdíjaztatásához közeledvén lemond a klub titkári posztjáról, helyére Csepecz Ferencet választja a tagság. Az ő “parancsnoksága” azonban rövid életű, a szakszervezeti mozgalomban kapott mind fontosabb munkája távozásra készteti. Helyére Falusi Imre kerül és ezzel lassan elérkezünk a jelenhez.


Hajdu György – Szárnyak

ÚJRAKEZDÉS

A szakkörből újabb tehetségek jelentkeznek, többek között Borbély Mihály, Markovits Attila. A művelődési otthon a szakmai vezetést megerősítve művészeti-vezetői státust létesit – betöltője e sorok írója. A munka ismét mind komolyabbá válik, de mivel mindent az alapoknál kell kezdeni, az eredmények csak nagyon lassan jelentkeznek. A tagok fluktuációja, főleg a fiataloké, még elég jelentős. Sokan képességeiket és a klubban megszerzett képzettségüket pénzkeresésre fordítják. S bár már a fiatalok egy része nem is csak puszta ígéret mi tagadás, az amatőrfotós mozgalom válságjelei, ellentmondásai nem segítenek a gyors fejlődésben bennünket.
Mind jobban ellentmondásba kerül egymással az alkotás individuális jellege a fotós-mozgalom kissé már archaikus formáival. Míg egyfelől ezek a formák mind jobban akadályozzák a fejlődést, másfelől a fiatalok egy része a frissen szerzett és gyakran félig megemésztett műveltség birtokában mindazokat az intézményeket felrobbantani kívánják, melyek végülis őket is szárnyukra bocsátották.
Mi ellene vagyunk minden anarchisztikus törekvésnek. Addig nem szabad megszüntetni intézményeket, mig helyettük jobbat nem találunk. De nekünk is, mint minden más klubnak, keresnünk kell az igényeknek jobban megfelelő lehetőségeket, formákat. Nagyon fontosnak tartjuk a szakma mind magasabb szintű elsajátítása mellett a műveltség állandó emelését; a fotózás esztétikai lehetőségeinek szüntelen kutatását, az alkotói lehetőségek kiterjesztését. De mindennél fontosabbnak az utánpótlási bázisok megteremtését, a közönséggel való mind intenzivebb találkozást tartjuk.

A fotózás korunkat minden síkon átszövő kommunikációs eszköz. Az önkifejezés lehetőségének legdemokratikusabb formája, az alkotási vágy mindenki számára elérhető eszköze. Életünk minőségének egyik fejlesztője lehetne, sajnos iskolarendszerünk minderről nem vesz tudomást.
A mi vállunkon, valamennyi alkotó fotósközösség vállán nyugszik ez a teher is. A Rosti Pál Fotóklub is igyekszik felmérni a kor kihívását, követelményeit, s ha annak legjobb képességei szerint megpróbál eleget tenni, egyben megteremti a lehetőségét az újabb és annyira áhított aranykorának.

Dunaujvaros