Sztálinvárosi ünnepnapok

Ország-Világ – 1960. február 10.

Csillagtalan, ólomszürke az ég. Neoncsövek kékes-fehér sugárzása az aszfalton, szitáló eső ferde szálai szövik át a levegőt. Az ünnepnapok egyik borongó estjén sétálunk a tíz esztendős Sztálinváros széles utcáin, terein.

Ünnepi séta a babával

Az egyik házigazda
Amikor az érkezés estéjén lelépünk az autóbuszról s fürkészve széttekintünk, a szál­lodaépületet keresve, vidámhang szólít meg:
– Az Aranycsillagot keresik? Ott, az az árkádos palota …
Fiatal katonatiszt lép mellénk, előre mutat. Ő is a buszon ér­kezett. A szálló ajtajáig kísér bennünket.
– Erezzék jól magukat váro­sunkban – mondja kedvesen, mint egy kedélyes házigazda. S hozzáteszi:
– A második emeleten van­nak a legjobb szobák.
– Lakott már ebben a szál­lodában?
– Nem, nem laktam én. De ott álltam az állványon, amikor raktuk a falát. Van itt még né­hány ház, amelyik viseli a ke­zem nyomát. Az is, ott szem­ben, az első, ami épült. Ott ugyan még csak hordtam a tég­lát, meg adogattam. Aztán már az én kezemhez adogatták…

Megnyílt Sztálinvárosban az Arany Csillag szálloda

Az asztal tarka-barka
A sztálinvárosi emberek, fő­leg az alapítók, az első telepe­sek, az építők, büszkesége van a hangjában. Aki nem érzi ezt, nem is lehet igazi polgára en­nek a városnak.
Ezt vallja K. Lajos gyalus is, aki pedig csak két esztendeje költözött ide Budapestről. Együtt ülünk a “Vigadó” ven­déglő egyik asztalánál és csen­desen, módjával borozgatunk. Ilyenkor nyílik meg a szív s a szó.
– … egy híján húsz testvé­rem volt nekem. Anyámnak minden évben ikrei születtek, csak én érkeztem páratlanul. A sok gyerek nem egy anyától való, mert apám három felesé­get “fogyasztott”. Most én is ott tartok ami az asszonyo­kat illeti – mint az apám. A harmadiknál. Viszont nekem csak egy gyerekem van. Fiú, tizenhét éves. De erre az egyszem gyerekre többet költök, mint apám a tizenkilencre…

Vigadó kint…

Eltört a tányér
Éjfél felé tetőpontján a han­gula, teljes lánggal fellobog a vidámság. Jó vacsora után mu­latnak a sztálinvárosiak. Ének zendül és tánc dobog, a párok szemében szikrát csihol az öröm.
Három cigány-népművész játssza a talp alá valót, szenve­délyesen, a terem végében, az emelvényen. A nagybőgő hangja már ismerős; ám cigányzene-karban kissé szokatlan – bár kellemes a fülnek – a hárfahú­rok pengése. Szünetben beszél­getek a zenekar vezetőjével, Horváth János balatonfüredi népművésszel, aki avatott uj­jakkal szólaltatja meg hatal­mas, díszes keretű, láthatóan régi, értékes instrumentumát.
– Még öregapám öregapja is ezen a hárfán játszott – mond­ja elérzékenyülten. – Régihangszer ez, 270 éves, mégis olyan fiatal a lelke. Mindent eljátszok rajta, még a klasszikusokat is. Hanem a cigány-népdalokat, bárminő szépek is, itten kérem mellőzni kell, mert azoktól tűzbe jönnek a vendé­gek és betörnek egy-két tükröt, de be ám…
Közbeszól most a bőgős, egy vidám szemű, idős barna ze­nész.
– Valaha öröm volt a tükör-törés; vendéglősnek is, cigány­nak is. Ilyenkor könnyen meg­telt a tányér, de most csak kárt jelentene…
– Hát a tányérral mi lett?
– Az kérem eltörött, annak vége örökre. Nem tányérozunk már sehol. De nem is kell. Bi­zonytalanság volt az csak, kö­nyörgöm. S a ragya verje meg azt a cigányzenészt, aki kódul, amikor művész-fellépődíja van.
Hát igen, nyolcvan forint “fel­lépti díj” üti markát egy nép­művésznek minden este a Viga­dóban.

… és bent

A vas vonzása
A gyalus elunja magát. Át­megy hát a szomszéd asztalnál ülőkhöz .Nem ismerte még őket, de hát baj is az!?
– Szíves engedelmükkel, le­ülhet ide egy szalmaözvegy?
Fiatal házasok szórakoznak, ruhagyáriak és a szüleik, akik vidékről jöttek látogatóba. Az idős parasztházaspár komolyan, ünnepélyesen, mondhatnám mél­tóságteljesen szórakozik. Dalolgatnak halkan, iszogatnak mód­jával. A gyalus kérdezgeti őket szántásról, trágyázásról, a jövő termés kilátásairól.
— Látszik, hogy ért hozzá … – jegyzi meg az öreg menyecs­ke.
Ha nem is értek, de konyítok – felel a gyalus – végez­tem én paraszti munkát is, mi­kor falusi kovács voltam; ak­kor hol a tízkilós kalapácsot emelgettem, hol az eke szarvát tartottam. Szerettem a szántás-vetést, hanem a földtől azért visszakívánkoztam mindig a vashoz. Úgy vonzott, mint a mágnes.

Erő és gyengeség
Késő este sétálunk a Sztálin úton. Itt is, ott is a szórakozás­ból hazafelé tartó járókelők, sie­tő családok s andalgó szerelmespárok. Egy piros “Panni” robo­gó kerülgeti az embereket; a pöfögő alkotmányon csinos, fe­kete hajú asszonyka; a kormá­nyon orvosi műszertáska jelzi, milyen hivatást űz a motorosnő – vagy jobban mondva: milyen hivatás űzi őt a nyirkos esté­ben.
Dr. Varjas Éva ifjú orvosnőt beteghez hívták…
Sokan a hangulatos, szép be­rendezésű eszpresszóban üldö­gélnek. Sokan a filmet nézik, az impozáns Dózsa-moziban. So­kan odahaza, családias össze­jövetelek vidám tereferéjében, süteményevésben próbálják ki kedvüket, étvágyukat. Van aki az italboltokat látogatja – itt egyébként találóan “becsület-süllyesztőknek” nevezik ezeket. A “Felszabadulás”-ban is javá­ban áll a bál. Ezt az óvárosi vendéglőt meg “Dúlás”-nak ke­resztelte el a helyi ötletesség, lévén a lokál szenvedélyes vi­ták, olykor bizony verekedések színhelye.
De hát ezt sem kell elhallgat­nia annak, aki hű krónikása akar lenni a sztálinvárosiak éle­tének. Mert hiszen ők sem an­gyalok, csak emberek – erő, gyengeség, derű, harag lüktet szívükben, váltakozva… Egy­szerű emberek élnek itt, hibák­tól nem mentesek.
De ők építették fel ezt a vá­rost. És áramot gerjesztenek s acélt gyúrnak és otthonokat emelnek, kényelmes jólétet te­remtenek – saját maguknak és mindannyiunknak…

Vasmű főbejárata /1960
fotó: Fortepan/Chuckyeager

Lángoló zuhatag felett
Lám, most a szórakozás, pi­henés idején, most sem állhat meg egészen a munka. A város ünnepi képe hiányos lenne, ha nem esnék itten szó a Dunai Vasmű sajátságos életének sza­kadatlan, percre sem szűnő lük­tetéséről. A melegüzemben a kohászok, a martinászok éjjel­-nappal adják az áramot, vasat, az acélt, a kokszot. Meglátogat­juk őket is. Éppen a csapolás­ra érkeztünk. Az egyes számú nagyolvasztóból pirosan, gőz­felhőben, szikraesőben folyik, zuhog az izzó vaspatak. Fensé­ges, félelmes látvány.

Vaspatak partján

Száz­húsz tonna nyersvas főtt meg most egyszerre, az ömlik alá vakítóan az óriási üstbe.
– Ha valaki… beesnék oda… – mondom megborzong­va. S így felel erre Schön Jó­zsef, az üzemvezető:
– Az nem történhet meg, hacsak szánt-szándékkal meg nem teszi. Bizony, volt egy ilyen eset. Tavalyelőtt, május­ban történt…
S elmeséli: egy kokszolómun­kás szerelmi bánatában beug­rott az erkélyről. Iszonyú halál, a teljes megsemmisülés … Az embernek pora sem maradt. Dehát jobb erre már nem gon­dolni.

Nézem a kanyargó, sistergő, halálos zuhatagot; a kén és foszfor szikrázik fölötte, roppant csillagszóró; káprázat, elvakít. Az üzemvezető karonfog, úgy vezet a csillogó ércporral fedett átjárón az irányító s ellenőrző szobákba. Itt műszerek vibráló mutatói s színes üveglapok mögött villózó számok és nyilak jelzik a kohó működését és az 1300 fokos lázban izzó anyag rohanását, mely oly könnyen válhat ámokfutássá, hogyba a vas kitér a csatornából. Ám vigyáznak erre az olvasztárok. Úgy állnak ott a füstben és koromban, a lángoló zuhatag visszfényében, mint figyelmes, néma strázsák, mint mesebéli sárkánykígyók őrzői, egy roppant képeskönyvben…

BARÁT ENDRE

Az eredeti cikkben nem szereplő képek forrása:
Intercisa Múzeum archívuma
Dunaújváros – Panoráma Kiadó
Fortepan