Jegyzéstől a sorsolásig

Népszava – 1951. szeptember 21.

JEGYZÉSTŐL A SORSOLÁSIG

Egy esztendő változásai Dunapentelén

A BÉKE-ÉTTEREMBEN vacsorá­zom, zenekar játszik az emel­vényen, a körbefutó csillár bő­kezűen ontja fényét. Az ablaktáblák nyitva vannak, de most feláll va­laki, sarkig tárja az ablakokat, ön­kénytelenül arra fordul mindenki. Az eléjük táruló kép megakasztja az ét­kezés gépies mozdulatait. Innen az ablakból kinyílik a Május 1-utca, ki­nyílik a város. Csakugyan ők építet­ték mindezt? Ez a sok ragyogószemű házsor az ő kezük nyomán született? Mindössze annyit jegyez­nek meg: ez igen … Vagy: hm, hm… De a tekintetükben benne van a felfedezés öröme, az öntudat villanó fénye.

Én is az ablakhoz húzódom és ke­resem a helyet, ahol idestova egy esztendeje a mély gödrökre fektetett pallón bukdácsoltunk a szállás­helyekre, ahol békekölcsönt jegyez­tek a dolgozók. Még csak egy éve annak?

A Magyar Népköztársaság kormányának felhívása a Békekölcsön jegyzésére Magyarország dolgozó népéhez! A felszabadulás után, a barbár fasiszta hordák pusztítása nyomán romokban hevert országunk. A Szovjetunió, a dicsőséges Szovjet Hadsereg segítségével, a kommunisták vezetése mellett megindult az újjáépítés munkája és a szabaddá lett nép csodákat művelt. A nép ellenségei, az imperialisták cinkosai ellen folytatott harcokban egybeforrott népünk, megszületett alkotmányunk, a dolgozók állama. A károk helyreállítása, a dolgozók hatalmának megszilárdítása után új, nagyobb feladatokat tűzhettünk magunk elé: ötéves tervünket, a szocializmus építését városban és falun. Amikor országátalakító ötéves tervünk indulása előtt, annak további biztosítására, most egy éve a kormány ötéves tervkölcsön jegyzésére szólította fel a dolgozókat, a felhívás lelkes fogadtatásra talált és több mint 50 százalékkal jegyezték túl a kibocsátott kölcsön összegét. Azóta iparunk és mezőgazdaságunk, egész népgazdaságunk, a tervnek megfelelően halad előre és a legtöbb területen, hála munkásosztályunk, a dolgozó parasztság, a haladó értelmiség, az egész nép erőfeszítéseinek, tervelőirányzatainkat teljesítjük, sőt túlteljesítjük. Népünk bátran néz a jövőbe, amely újabb harcokat és győzelmeket, fokozódó jólétet igér számára. Amikor most két hete ötéves tervkölcsönünk első sorsolását tartottuk, nemcsak a több mint 140.000 nyerő, hanem egész népünk lelkes egybeforrottságban mutatta meg szeretetét és bizalmát szocialista államkölcsönünk iránt. Népünk büszke volt arra, hogy megtakarított forintjaival ő is hozzájárulhatott ötéves tervünk eddigi sikereihez, a szeme előtt folyó szocialista országépítéshez, a béke megvédéséért folyó harchoz. Ötéves tervünk és hatalmas beruházásainak teljesítése és túlteljesítése igen komoly erőfeszítéseket kíván tőlünk. Tervünk teljesítésének és meggyorsításának különös jelentőséget ad az imperialista kalandorok egyre fokozódó háborús uszítása és gyalázatos támadása békés népek ellen. A magyar nép megértette, hogy a békéért világméretekben folyó harcból neki is ki kell vennie részét, de ugyanakkor tudja, hogy ebben a harcban nincsen egyedül. Mellette van az egész béketábor: a nagy Szovjetunió és a népi demokráciák országai, de a tőkés országok elnyomott dolgozói is. A béketábor támogatása, a hála a Szovjetunió iránt megerősítette népünkben azt az elszánt akaratot, hogy munkában és tettekben helytáll a békefront ránkeső szakaszán. Megértette, hogy ötéves tervünk eredményeinek fokozása, a béke megvédése az a feladat, melyre minden erőnket mozgósítanunk kell. Népköztársaságunk kormánya ezért BÉKEKÖLCSÖN kibocsátását határozta el és felhívással fordul népünkhöz: bocsássa megtakarításait a nép államának rendelkezésére. A BÉKEKÖLCSÖN a mai nappal 750 millió forint értékben kerül kibocsátásra. Mindenki szabadon választhat nyeremény- és kamatozó kölcsönkötvények között. Mindkét kölcsönfajtát 10 év alatt minden kötvény jegyző maradéktalanul visszakapja. A nyeremények sorsolása félévenként történik. Minden második kötvény nyereménnyel kerül kisorsolásra. A főnyeremény a 20 sorsolás mindegyikén 100.000 forint. Ezenkívül mind a 20 sorsolás alkalmával jelentékeny számú 50.000. 25.000, 10.000 és 5000 forintos nyereményt fognak kisorsolni. A Magyar Népköztársaság kormánya meg van győződve arról, hogy felhívása a dolgozók közt lelkes visszhangra talál. Bizton tudja, hogy hazánk minden hű fia, városban és falun, egyaránt, a béke ügyének védelmében fokozott áldozatkészséggel fog a felhívásra válaszolni. A BÉKEKÖLCSÖN, csak úgy, mint az ötéves tervkölcsön, a dolgozó nép saját államának nyújtott kölcsöne, melynek révén saját sorsát fogja előrelendíteni. A BÉKEKÖLCSÖN ötéves tervünk fejlesztését, államhatalmunk további megerősítését, a béke ügyét szolgálja. A BÉKEKÖLCSÖN minden forintja egy-egy csapás az imperialista kalandorokra, válasz gyalázatos háborús terveikre! Kövessük a nagy szovjet nép példáját! Mutassuk meg, hogy méltók vagyunk a Szovjetunió és a béketábor országainak megbecsülésére! A BÉKEKÖLCSÖN ügye – a béke ügye! Jegyezzen mindenki BÉKEKÖLCSÖNT! Szolgáljuk ezzel is a béke, a haladás ügyét, boldog, erős, független hazánk jövőjét!   Budapest, 1950. szeptember 28. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa nevében: Rákosi Mátyás, Dobi István

A pázsittal, növendékfákkal övezett nyári vendéglő helyén állt akkor az A és B barakk, nyakig vízben, mert az őszi esőzés valóságos velencei tájat varázsolt ide, s a zavarosan höm­pölygő vízből vádlón emelkedtek ki a barakkok szürke falai. Ahogyan a két barakkot eltakarították a telepről, úgy takarították el azokat is, akik az építésért felelősek voltak … Ott, ahol most park zöldel, salakhegy meredezett a magasba. Amögött hullatta könnyeit Nádasné, hogy ő bizony nem jegyez békekölcsönt … Mit akarnak ilyen nyomorult özvegytől, akinek lesír a lábáról a cipő, akit cserbenhagy egyet­len kabátja. Ne nyaggassák már, na!
Az MNDSZ asszonyai, a népnevelők többször felkeresték, hosszasan elbe­szélgettek vele, s Nádasné figyelt is rájuk, ám egyszer csak váratlanul elölről kezdte: Ugyan már, hagyják őt békiben! Majd éppen őt kérdik meg a világ sora felől. Amikor elegendő víz se jut neki a mosdáshoz, a raktárból egy darabka rongyot sem adnak, hogy elfüggönyözze az ablakát, s a férfiak még képesek belesni rajta.
Nehezen boldogultak Nádasnéval a népnevelők. Hosszú estéken keresz­tül magyarázgattak neki, a végén azt morogta: majd meglátjuk.

Most, egy év múltán találkoztam újra vele. A hajdani salakhegy felől kanyarodott a Má­jus 1-útra s ahogyan a kormos, füs­tös salak üde parkká változott, úgy
változott meg a zsémbes, bizalmatlan, örökké háborgó özvegyasszony is. Két leánynak mutogatja a bezsaluzott filmszínházat, amelyet “november 7-re elkészítünk”. Így mondja, el­készítünk, pedig hát ő nem ott dol­gozik. De minden, ami Pentelén ké­szül, épül, növekszik, az övé is. A külsején is látszik a kiegyensúlyozott­ság, gondozottság.
– Honnan tudtam volna, hogy ilyen egyszerű dolog a békéért har­colni? – kérdi csendesen. – Egyikeste bejött a szállásunkra a párt­titkár elvtárs és azt mondta: lemaradtunk a 2-es számú építkezés­sel, jó lenne, ha vasárnap behoznánk valamit. Én persze felhorkantam, hogyisne! Két vasárnap nem voltam odahaza, majd éppen dolgozni mara­dok itt. Aztán láttam, hogy a szom­szédom már hunyorgott, integetett jobbra-balra, akkorka asszony, mintegy dugó! Persze, hogy maradunk, behozzuk a lemaradást, megmutatjuk, hogy időben elkészülünk! Ezzel is előbb lesz acélunk, vasunk, gépállo­mányunk! Előbb leszünk erősek! – Hát maradtam én is … Még kértem is azt a kis dugó asszonyt, hogy ma­radhassak, mert azt hajtogatta: csak az hozzon áldozatot, aki érti, miről van szó. Azt se tudtam, mit tegyek, hogy bebizonyítsam: nekem ehhez jogom van! Addig erősködtem, amíg a könny kicsordult a szememből, úgy átjárt valami jó érzés, hogy amit dolgozni fogok, az már a békéhez tartozik, s engemet, az ágrólszakadt özvegyasszonyt ebbe belevettek! S azóta, hiszen láthatja saját szemével, nem vagyok én már szegény, el­hagyott özvegy. Kőművesátképzős vagyok, tagjelölt, a legjobbakhoz tar­tozom! Esténként a szabadszínpad előadásait nézem, s a könyvnapon három könyvet is vásároltam magam­nak …

ISMERŐSÖKET KUTATOK az asztalok körül. Mert nemcsak a Vasmű képe változott meg egy esztendő alatt, de az emberek is, akik a Vasmű ké­pét formálták, alakították.
A zenekar előtt ül Tóth Éva munka­vezető, egy fiatal emberrel. Többen ülnek az asztal körül, de gyakorlott szem rögtön észreveszi, hogy ők ketten összetartoznak.
Jól emlékszem még Tóth Évára, önként jelentkezett a DISZ-nél: tegyék őt Pentelére, hogy megmutathassa, nem hiába végezte el a munkavezetői iskolát.
Bátran, öntudatosan kezdett munká­hoz. Ám, amikor a női építkezésre tet­ték, bizony megijedt… Hogy fog ő rendet teremteni ennyi nő között, akiknek többsége még sohasem dolgo­zott építőiparban, akiknek zöme hír­ből sem ismeri a fegyelmet… S mit kezd a kőművestanulókkal, akik “át­ejtik” az olyan kezdő női munkaveze­tőket, amilyen ő.

Beszélgetés a történelemről Kollár Juliannával

Két nap gondolkodási időt kért. Ám az első álmatlan éjszaka után Teván Zsófia mérnök elé állt, aki a női épít­kezést vezeti.
– Nem való, hogy visszariadjak a nehézségektől – mondta elcsukló hangon. – Be akarom bizonyítani, hogy nem félek az akadályoktól – folytatta, s úgy érezte, a szíve zaka­tolása elnyomja a hangját.
Aztán elkezdte a munkát.
– Kezem alatt dolgozott egy kő­művestanuló. Viski Zoltán, azzal sok bajom akadt – meséli. – Szeretett csellengeni, dehát én olyan szigorú voltam hozzá, hogy ha meglátott, már bujt előlem. Addig-addig neveltem, amíg összeházasodtunk.
– Így álltam bosszút rajta, hogy feleségül vettem – tréfál Viski Zoltán, az ifjú férj. – Most már aztán nagyon összedolgozunk. Olyannyira, hogy a május 1-re felajánlott munkásszállá­sokat négy nappal határidő előtt fejez­tük be.
Tóth Éva komolyan néz maga elé.
– Tavaly szeptemberben 1200 forint békekölcsönt jegyeztem, pedig akkor még nem éreztem ennyire, mi minden valósul meg a békekölcsönből. Ho­gyan nőnek a várossal, a gyárral együtt az emberek.

HORVATH LÁSZLÓVAL korán reggel találkoztam. A brigádjával sietett az öntöde építkezésre. Sietett? Én siettem utána, hogy utolérjem, mert ő valósággal röpült.
Ki ne emlékezne Horváth Lászlóra, a betonozóbrigád göndörhajú, meggypirossapkás fiatal vezetőjére, akit mindenki ismert Pentelén, mert hírevolt, hogy milyen jól dolgozik: ahol betonozóbrigádjával megjelent, ott hibátlanul ment a munka.
S egy napon mégis eltűnt az épít­kezésről. Lecsúszott, osztályidegen, ellenséges elemek szivárogtak az építkezésre, akik különböző módon próbáltak zavart kelteni. Egyik este a büffében – akkor még ütött-kopott,rozoga kis bódé volt a büffé -, bodorítotthajú, kiberetvált tarkójú fia­tal emberek kiáltottak oda Horváth Lacinak: – Gyere ki, ha mersz!
Horváthot nem olyan fából farag­ták, aki megijed az árnyékától. Ki­ment a sötét, sáros útra, ahol sörös­üvegekkel fogadták, valósággal zu­hogtak rá a sörösüvegekkel mért ütlegek. Ő sem hagyta magát.
– Volt bennem egy kis szesz is – vallja be – és elvadultan csap­kodtam magam körül. Csak Fehér­váron józanodtam ki, hogy mi tör­tént velem. Volt időm gondolkozni azon, hogy miért éppen engem akar­tak lehetetlenné tenni, aki úgy vitte a brigádját, hogy a többiek is utá­nunk igazodtak. Nem sokáig törtem a fejem azon, hogy miért volt fontos nekik a brigádunk szétzüllesztése. Visszajöttem Pentelére… Mert itt akartam dolgozni, ide húzott a szí­vem. Elmehettem volna oda, ahol senki sem tudott a verekedésemről, mégsem mentem. Itt akartam ki­köszörülni a csorbát, bebizonyítani, hogy az éberséggel is jól állok már, nemcsak a munkámmal. Meg magam­nak is tudok már parancsolni, nem hagyon, hogy az indulat parancsol­jon nekem.

Érdemes volt jegyezni!

Ami most következik, azt már nem Horváth László mondja el, hanem a DISZ-bizottság tagjai: háromszoros sztahanovista lett Horváth László, az építkezés büszkesége. Népköztársasági Érdem­rend ötödik fokozata ragyog a mellén.
Este a “saját lakásban” látogatom meg, a Bivaly-épület második emele­tén. Nagyot nézek a meglepetéstől. Horváth László felesége nem más, mint a kis Neugebauer Mari, aki tavaly még azért jött ide, hogy nagy­kabátra gyűjtsön magának s a leg­jobb női brigádvezető lett Pentelén. Alig két hete házasodtak össze.
– Szakérettségire megy Mari – mondja Horváth László. – Elég jó feje van, képezze magát – teszi hozzá és igyekszik tárgyilagos arcot vágni.
Mari hajatövéig elpirul, amikor a párjára néz. – Ne engem emlegess, hanem azt, hogy versenyre hívtad ki az összes ifi-brigádot az öntödénél.

Dunapentele legjobb leánybrigádja

Most már Horváth László veszi át a szót.
– Lemaradt az öntödei építkezés.A DISZ-szervezet összehívta a város­építés 11 legjobb ifj-brigád vezetőjét, s pártmegbizatással az öntödei épít­kezésre küldte őket. Mert november 7-én önteni kell! November 7-én meg­indul az acélgyártás! Nagy szó ez, hogy pártmegbizatást kaptunk. Azt se tudtuk, hova legyünk az örömtől. Igaz, nem mindenki merte vállalni. Karajkó Tibor például, az első számú építkezésről, húzódozott, hogy így.., úgy… nem ismeri a munkaterüle­tet… Nem szívesen hagyja ott, amit megszokott… De jól megkapta a magáét! A saját brigádjából kivált három fiú, hogy, ők bizony elszakad­nak tőle és mennek a többivel. Aztán Matola Jóska, a Partizán-brigád ve­zetője, aki 14 hónapja dolgozik Pente­lén, szólalt fel, úgy beszélt, hogy másnap hatvanhárman állítottak be az öntödei építkezésre, hatvanhárom olyan ifi, akit majd szétvetett a lel­kesedés. Olyanok is voltak közöttük, akik abbahagyták a szabadságukat és jöttek velünk dolgozni. Már az első napon Godó János ács 430 százalékot, a Partizán-brigád 328 száza­lékot, mi pedig 215 százalékot telje­sítettünk. Ma meg versenyre hívtuk ki az összes többi ifi-brigádot, tizen­egy versenypont alapján.
Mari mindezt már jónéhányszor hal­lotta, de lesi a szót a párja szájáról, elismerően bólogat, s csak amikor be­fejezi, kérdi meg tőle: ennél valamit? S egy éltanuló-csokoládét dug a mar­kába.
– Megérdemli – mondja komolyan. – Aztán beleszippant a levegőbe: már virágillat is van. És kisgyerme­kek is vannak… – Habozva néz a párjára, nehezére esik kimondani, fél­úton el is neveti magát: – Nekem olyan, mintha kihúzták volna már a békekölcsön főnyereményt. Pesten a Zeneakadémián. Pedig csak vasárnap húzzák. Hallod-e Laci?

Palotai Boris

 Ötéves tervünk: Béketerv