Épül a békeműhöz vezető vasútvonal

Szocialista vasútért – 1951. július 17.

Épül a békeműhöz vezető vasútvonal

– DUNAPENTELEI RIPORT –

Gyönyörű napsütéses idő van. Néhány bárányfelhő úszik a sima kék égen. Már az új betonúton suha­nunk… Alig várjuk, hogy Pentelére érjünk. Közben felfedezzük az izzó napsültésben félmeztelen testtel dolgozó pályaépítő munkásokat. Ezek a derék emberek tiszteletet érdemelnek.

Dunapentele, 1951. március 1.
Vasúti pályaépítõk az ollós aljfogóval a betonból öntött aljakat / “talpfákat” – készítik elõ és helyezik el a vágány kialakításához.
fotó: MTI/MAFIRT

Nehéz a munkájuk, égő napsütésben, zúgó szélben, cipőmarasztaló sárban és csikorgó fagyban egyaránt helytáll­nak. Most, a népi demokráciában jut­nak először emberi megbecsüléshez. Azelőtt, Horthyék alatt, emberszámba sem vették őket. A kutyának jobb sorsa volt, mint annak a páriának, akit pá­lyamunkásnak neveztek. A felszabadulás meghozta a pályamunkások felszabadulását is. A kommunisták éles harcot folytattak ennek az elhanyagolt, lemorzsolódott, semmibevett munkásrétegnek a felemeléséért. Nagy Ferencék, Sulyok Dezsőék és kebelbarátaik mindent elkövettek, hogy akadályt gör­dítsenek a kommunisták szándékai elé. De nem sikerült: több mint tízezer pá­lyafenntartási munkást neveztetett ki a Magyar Kommunista Párt a reakció minden kapálózása ellenére.
Az egyik legnehezebb fizikai munkát végző pályamunkás, akinek keresete háromszor-négyszer volt alacsonyabb mint a szakmunkásoké, ekkor vette észre először, hogv törődnek vele, és bizakodással tekintett a kommunisták felé.

A Simonyi-kastély – ma vasúti főépítésvezetőség

Megérkezünk Dunapentelére. Egy község, ahol senki nem tudta meg­álmodni azt, ami most és a jövőben történik velük. A meseírók történetei eltörpülnek azok mellett az események mellett, amelyek itt játszódnak le a Duna mentén egy egyszerű, kis falu határában. A falu dombra kapaszkodik, s jól látni az épülő békemű, a Dunai Vasmű és a város körvonalait. Aki először van itt, nem tudja kivonni magát itt sem a lenyűgöző hatás alól, itt érzi az ember igazán, hogy hova tartozik. Itt szippant nagyot a levegőből, s szorul kemény markolásra az ökle: milyen büszke tud lenni az ember arra, hogy kommunista. Hogy ő is részese annak a csodálatos építő mun­kának, amelyet a Párt hív életre, s amely elvezet bennünket visszavonhatatlanul a szocializmus útján a kommunizmusba.

Az egykori Simonyi-kastély, ma TESCO áll a helyén

És amint elnézzük a Simonyi-féle kastélyt, a földbirtokos képviselő “úr” rezidenciáját, s látjuk benne a szocia­lizmust építő vasúti pályamunkások ki-be járását, felszabadultan, örömmel és bizakodóan simogatjuk tekintetünkkel őket.
Bemegyünk a volt kastélyba. Ellágyulásunkat odakint hagyjuk és arról érdeklődünk Papp elvtárstól, hogyan áll a széna?
Elmondja nekünk, hogy augusztus 20-a tiszteletére újraszervezik a munkaversenyt és szakosították a brigádokat, hogy a teljesítményeket ezáltal 10-15 százalékkal emeljék.
Minden este előmunkás-értekezletet tartunk – folytatja – s itt megbeszéljük a műszaki vezetőkkel és az élenjáró dolgozókkal a következő napi munkát. Most vezetjük be a napi munkatervezési könyvecskét. Ez nagy se­gítséget jelent a verseny túlteljesítésében, előmunkások pontosan előre lát­ják, mi a másnapi teendő. Üzemünk 114 százalékos átlagteljesítménnyel dolgozik. Ilyen dolgozók, mint Ver­mes János, vagy Temesfalvi László előmunkások, akik szorgalmasak a munkában, felelősséget érzőek az irá­nyításban, és ügyesek a szervezésben, vagy például a Debrei Gábor-brigád, melynek tagjai 122 százalékos teljesít­ménnyel dolgoznak – valóban a várva-várt szocializmust építik.
Papp elvtársnak panasza is van, de ez a panasz inkább csak formai. A bő aratás, a nagyszerű termés, a beta­karítás láza lemorzsolódást idézett elő a dolgozóknál. Siettek segíteni a termést betakarítani s közel 60 száza­léka arat, csépel, begyűjt a széles ha­tárban. A főépítésvezetőség azonban nem csügged. Ismerik pályamunkásaikat, tudják, mikor visszatérnek, úgy fognak dolgozni, hogy a viszonylagos lemaradást behozzák és mire a “Vasutas nap” ünnepe elérkezik, mire augusztus 20-át írják, már el is felej­tik, hogy kizökkentek a versenyből.
Augusztus 2-re ötletnapot hirdetnek és versenytáblájukon ott látjuk az élenjáró Dózsa-, Táncsics- és Béke-brigádok teljesítményét.

Dunapentele, 1951. március 1.
Szovjet gyártmányú, lánctalpas, önjáró, kanalas markológép segítségével rakják a tereprendezéskor kitermelt földet egy kétlovas szekérre
Fotó: MTI/MAFIRT

Nagyszerű szovjet gépek segítenek a vasútépítőknek

Tovább megyünk a város felé. Hosszú autókaravánok robognak a békemű felé és felől. Ahogy közelebb kerü­lünk a vasműhöz, mindinkább úrrá lesz rajtunk az a gondolat, amely nagy Pártunk és a mi drága Rákosi elvtársunk felé röpít bennünket: az életet nem kímélve harcolni a Párt cél­kitűzéseiért, annak a boldog jövőnek megvalósításáért, amelynek alapjait most rakjuk le áldozatvállalással, ön­tudatosan. A szerte kanyargó új betonutak, műtárgyak mentén még ott látjuk a domb egy csücskét, a többi részét már elhordták. És ahogy ezt nézzük, s elhúzunk az égő vörös zászlóval díszített autók mellett, s hall­gatjuk a fiatalok énekét, meleg szere­tet száll szívünkbe győzelmeink szer­vezője, a Párt és édesapánk, Rákosi Mátyás iránt.
A gyári részhez érünk, itt van a rendezőpályaudvar. Akármerre né­zünk, mindenütt nagyszerű szovjet gé­peket látunk. A vasútépítőknek a közel négy és féltonnás vasbeton-alj rakodó­gép segít. Deák Béla alig két hete hogy kezeli a gépet és már olyan gya­korlatra tett szert, hogy 30 perc alatt kirak egy vagon vasbeton-aljat. Ez a szovjet gép 10-12 ember megfeszített munkáját helyettesíti könnyedén. Há­rom és fél méter magasságra fel tud kapaszkodni a 140 lóerős, olajkompresszoros emelővel ellátott emelő. 3000 kilogrammot könnyű labdaként emel a levegőbe és viszi nagy gyor­sasággal a rakodóhoz, ahol egymásra rakják. Deák Béla most újításon töri a fejét. Az emelési kapcsolásnál léc­megoldást talált és most folytatja a kísérleteket.
Amit tíz ember négy óra leforgása alatt, nehéz testi munkával tudott csak elvégezni, a Szovjetunió segítségével most félóra alatt elvégzi.

Dunapentele, 1951. március 1.
A Dunapentelére vezetõ új betonútat építik férfiak, szétterítik a betonréteget a sínpályán mozgó finisher – terítõgép – elõtt.
fotó: MTI/MAFIRT

Megnézzük a várost, az épülő nagy­szerű ötemeletes házakat, a kultúrpalo­tát, a nyüzsgő életet és elindulunk az új dunapentelei állomáshoz. Itt mind­járt szembetűnik, hogy milyen sok épületanyag van felraktározva. Azon­ban megtudjuk Fodor József elvtárstól, hogy az anyag ugyan megvan az építkezéshez, de még mindig nem kap­ták meg az új terveket. Egyedül a raktárépületen dolgoznak. Augusztus 20-ra vállalt felajánlásaikat segédmun­kások hiányában nem tudják előrelen­díteni, de ahogy az aratásról vissza­térnek a pályamunkások, két műszak­ban fognak dolgozni és behozzák az elmaradást.
Visszafordulunk és a rácalmási épí­tésvezetőség felé vesszük utunkat. A “Kulcs” Építésvezetőségnél állunk meg. Itt nagyarányú földmunkálatok folynak és a provizórium mutatja, új, korszerű híd épül.
Ficsor Márton elvtársat, a főépítés­vezetőség politikai tisztjét és minket körülvesznek a dolgozók. Arról beszél­nek, hogy kemény harcot kell vívni az ellenség ellen. Az imperialisták ügynökei, a volt csendőrtisztek és nyugatosok, a nép államának esküdt ellenségei befészkelték magukat a be­csületes pályamunkások közé. Sajóhegyi Lórándról, a nyugatos üzemi sta­tisztikusról beszélnek, aki az előszállási főépítésvezetőségen azzal nyugtalaní­totta a munkásokat, hogy elbocsájtják őket. A versenyjelentések körül is ba­jok voltak. A dolgozók a dolgozók tár­sadalmi bíróság elé állítják Sajóhegyit.

Épül a Békemű – propaganda kiadvány az építkezésről

A Grősz-banditák ügynökei a vasútépítők között

Ugyanott, ahol a Grősz-bandita Hagyó-Kovács jószágkormányzó gyilkol és nyúzta a “cselédséget”, még a Grősz-per után is agitáltak a papok úgy, hogy a dolgozók követelésére például a nagykarácsonyi papot kitiltották a dolgozók közül.

Grősz-perről bővebben

Az öntudatos pálya- és hídépítők itt a “Kulcsban” fejezték ki gyűlöletüket a hazaáruló Grősz-féle kémbanda árulása miatt és követelték a halálos ítéletet.
Kiss Kálmán pályaépítőmunkás el mondotta a röpgyűlésen, hogy ő is Hagyó-Kovács gazdasági cselédje volt. A gazember hajnali két órától este 10 óráig dolgoztatta őket. Legtöbbször korpával kevert gombócot kaptak. Amelyik cselédnek kukoricaföldet adott bérbe Hagyó-Kovács, köteles volt három hold csalamádét lekaszálni. Ló­háton járta be a határt és korbáccsal verte végig az embereket.
A röpgyűlés izzó gyűlölettel eltelve hallgatta Hagyó-Kovács nőügyeit és azt, hogy sokszor követelte magának az első éjszaka jogát a férjhezmenő lányoktól. Kiss Kálmán izzó szenve­déllyel elmondott szavaira a dolgozók halált követeltek a banditákra.
A kulcsi építésvezetőség brigádokat szervez, felülvizsgálja a munkafolya­matokat és minden területről összeül­nek a háromszögek és megtárgyalják a tennivalókat. A rácalmási “Szabadság”-ifibrigád 184 százalékos átlagtel­jesítménnyel dolgozik. A vasútépítők azt akarják, hogy augusztus 15-re elsőrangusítsák a dunapentelei-paksi vona­lat. Igen jól dolgozik a váli sztahánovista brigád is.
Amikor erről beszélnek, előjön a szó a hibákról. Elmondják a vasútépítők, hogy a pályamunkások közé hogyan furakodott be az ellenség. Az éberség­gel eleinte baj volt, de a Grősz-eset felnyitotta a dolgozók szemét. Lelep­lezték és eltávolították maguk közül a pályamunkások között agitáló Né­meth Erzsébet apácát és egy pálosrendi szerzetest.
A hiányosságokról is beszélünk. A dolgozók hibáztatják, hogy Szabó Ár­pád főépítésvezető elaltatja az alulról jövő kezdeményezést, kiadja albérletbe a termelési értekezleteket és nem fek­tet súlyt az egyszemélyi felelős veze­tés megjavítására sem. Szabó Árpád még úgylátszik nem olvasta az új Fe­gyelmi Szabályzatot.
Súlyos hiba az is, hogy megfeled­keznek az emberről való szocialista gondoskodásról. A dolgozók elszálláso­lása sok kívánnivalót hagy maga után, orvos vagy rendelő nincs, az üzemi ét­keztetéssel is bajok vannak. Ebben hi­bás a szakszervezet központi Munkavédelmi Osztálya és hibás a szakszol­gálati felsőbb vezetés, hogy nem gon­doskodnak a hibák megszüntetéséről.
A közelben két hatalmas szovjet föld­markoló exkavátor dolgozik a töltésen. Egy kordét, egy kubikust nem látni, hi­szen a nyolc méter magas töltésen, ha nem volnának itt a szovjet gépek, most 120 ember dolgozna.

Dunapentele, 1951. március 1.
Szovjet gyártmányú gépekkel rendezik a talajt a vasmû építésén.
A DT-54A Sztalinyec lánctalpas erõgéppel vontatott földnyesõt (szkréper) mozgatnak.
fotó: MTI/MAFIRT

Itt halljuk, hogy a Vasúti Fő­osztály DISZ-szervezetének kezdemé­nyezésére a főosztály közel 200 dol­gozója utazott le Dunapentelére, hogy segítsenek a vasútépítőknek meggyor­sítani a Dunai Vasműhöz vezető ütőér megépítését. Itt az egyik munkabrigád, a Sárosi-Csanálosi-brigád 209 szá­zalékot ért el lelkes, példaadó mun­kájával.
A délutáni órákban még egy pillan­tást vetünk az épülő vasútvonalra, a szorgalmas vasútépítők nyüzsgő csapa­tára, és telve tapasztalatokkal, szebbnél-szebb élményekkel, visszatérünk a fővárosba.
Így dolgoznak, küzdenek vasútépí­tőink, így segítik a Dunai Vasmű, szo­cialista alkotásunk remekművének ha­táridő előtti felépítését…

Dunapentele 1951. június 28.
fotó: MTI/Kotnyek Antal