Dunaújvárosi Hírlap – 1973. január 3.
Líra az acélról
Ez az írás dokumentum.
Bárhogyan sikerüljön is, sokan megőrzik majd, jól tudom. Megőrzik benne a tényt, amelyet rögzíteni hivatott, megőrzik benne, hogy 1972. december 29-én, az esztendő nyolcezer hétszázhuszonkettedik órájában, a magyar kohászat történetében először a Dunai Vasmű acélművében lecsapolták az egymilliomodik tonna acélt.
Felelősségem tudatában ezért szánom ez írást hiteles tudósításnak, riportnak, de – egyszerűen nem tehetek másképp – lírának is, hiszen a formálandó ember elsősorban önmagát szeretné a nevezetes adatokban megörökíteni és megőrizni is.
– Rázkódik ez az egész, érzi?
Érzem hát. Mintha ez egész, acélmű rázkódna körülöttünk. Rázkódik alattunk a gép, rázkódik az ember, ki a géphez nőni látszik, a fogantyúkra szinte rátapad, s belereszket az erőfeszítésbe, hogy a gépnek ura maradjon, hogy azt tudatos mozdulataival hasznos munkára kényszerítse. A berakódaru ormánya kinyúl, vakítóan tátja ránk félelmetesen izzó száját a kemence, s Varga István egy rendkívül pontos, a rázkódástól független mozdulatsorral fémtáplálékot adagol a fortyogó, gyönyörűn ragyogó pokolba. Újabb teknőt ragad, belöki, odabent megpörgeti azt is, s a ládából kihulló mázsás darabokat – mintha puszta kézzel tenné – ügyesen elrendezi. Aztán vissza. A berakódaru fülkéje rettentő zörejjel hátralökődik, az ormány ládáért nyúl csikorogva, a gép szikrát hány a kíntól, dübörgésébe belereszket a kemencesor.
– Rázkódik kínjában – mondja a gépről Varga István -, már rég ki kellett volna cserélni. Látja? Ez a merevítő a rázkódástól eltörött…
Lám, az idei feszített munkatempó mintha a gépeknél az embert kevésbé viselte volna meg. Az ember többet bír el…
Több ember együtt még többet bír el, s ha egyikük-másikuk szükségképpen hibázik is olykor, a hiba alkalmat ad arra, hogy egy kollektíva az érettségét bizonyítsa.
December 27-én délután egy másik berakódarus: Papp Ferenc hibázott. A hármas kemencét rakta, s az egyik kiürített teknő visszahúzásakor “meghúzta” egy csöppet a kemencetokot is, ami elég volt ahhoz, hogy a gázelvezető cső eltörjön.
Az acélgyártók, az olvasztárok nem hibáztatják társukat: “A daru volt rossz” mondják. “Legfeljebb annyiban hibás” – teszik hozzá -, “… hogy segíteni akart nekünk, hogy rossz daruval is vállalta a munkát…”
Ennél is fontosabb – ráadásul rendkívül izgalmas – ahogy a acélműsök a hibát megszüntették. Egy hasonló hiba minden más esetben tokcserét igényel. Már-már úgy látszott, hogy szükség lesz erre a hatalmas apparátust megmozgató, jóesetben 10-14 órás munkára, hiszen hiába hivatták be a legjobb hegesztőt, Kiss Istvánt; hegeszteni, ott, ahol víz folyott, ő is képtelennek bizonyult. Az este tíz órakor műszakba álló Csuhai Gyula termelésvezető még egy utolsó lehetőséget megpróbált: leereszteni a vizet a megrakott kemence tokjából, újra feltölteni, hogy a melegtől meg ne repedjen, újra leereszteni, így sikerülhetett – fokról fokra előrejutva – éjfél után 35 perccel befejezni a hegesztést.
– Meg kellett próbálnom – mondja most Csuhai Gyula. – Négyszer engedtem le a vizet, hogy Kiss Pista hegeszthessen. Ezt még nem próbáltuk soha, Matjasovics László kemencekőműves és Csernus Boldizsár lakatos csoportvezető odafent, a kemencén a kezével ellenőrizte, hogy mennyire melegszik a tok, mindig időben szóltak, így, ha centinként is, de sikerült meghegeszteni a törött csövet. A legjobban annak örültem, hogy Sinka Jánost, ezt a fiatal gyereket, a vizesek csoportvezetőjét sikerült meggyőznöm: ő még nem hallott ilyesmiről, de azért belement…
Most újra éjszaka van, a péntekre virradó, a régen várt nagy napra virradó éjszaka, s újra Csuhai Gyula a műszakos termelésvezető. Egy kicsit mintha szomorú lenne. Eredetileg azt forgatta a fejében, hogy talán még ezen az éjszakán sikerül lecsapolni az egymilliomodik tonna acélt. De este, műszakkezdéskor javították még az egyik berakódarut, később – rövid időre – a másiknak is le kellett állnia, márpedig daru nélkül az acélmű halott. A műszakos termelésvezető mindent megpróbált, hogy rövidítse a rakodásidőt, több folyékony vasat öntetett a kemencékbe, s kevesebb hulladékot rakatott. De felsorolni sem lehetne mind a nehézséget, amelyekkel ezen az éjszakán is meg kellett küzdeni: hiába akarták például, nem sikerülhetett a nyersbeöntő-csatornát időben kicserélni, mert az egyik beöntődarunak kötélcsere miatt kellett négy órát állnia… És így tovább.
– Olyan könnyen meg lehetett volna a millió – sóhajt a termelésvezető -, csak hétszer kellett volna csapolnunk. Hétszer!
– Ne szomorkodj – vigasztalja munkatársát Porst László, a fiatal öntőcsarnoki művezető -, a délelőtti millió azért a tied is. Abban a millióban te is benne vagy.
És még nagyon sokan.
Ahogy közeledik a reggel, sűrűsödik a feszültség. Ez érezhető.
Rövidesen csapol a hármas.
Porst László elősiet: még csapolás előtt ki kell cserélnie a kemence előtti salaktálakat, ehhez darut kell a csarnoknak adnia. A hármas kemence csapolás után fenékjavításra leáll. Egy gyors telefon Pintér Imre fenékjavító főolvasztárnak: “Gyere be, Pedró”, aztán a diszpécsernek: küldjön kocsit, de gyorsan.
Tíz perc múlva Pintér Imre megérkezik.
Motorral jött: “Ilyenkor nincs idő megvárni a diszpécserkocsit”. Az elmúlt éjszaka is “ilyenkor” volt. Az acélműben mindig “ilyenkor” van.
Hajnal. Cseng a telefon: Zsebedics Éva, a meleghengermű indító programosa kéri az adagminőség számait. Megkapja, de még valamit kérdezhet, ami úgy látszik, neki is fontos.
– Nem, Évikém, többet nem tudtunk kihozni az éjszaka… Szovjet bugátok nincs? Vagy úgy, külditek Lőrincre… Szerintem kellett volna szólni Csepelnek, hogy adjon oda bugát… Nem baj, Évikém, nagy baj nincs, a ti tervetek is megvan… Azon meg nem nekünk kell változtatni.
Kopog a telexgép: a szalagon számok jelennek meg, Szélig Árpád acélgyártó bólint, elsiet, az összetétel megfelel: az egyes kemencéből 5 óra 55 perckor csapolnak. A programozott minőséghez igazodni legalább olyan fontos, mint a jubileumi adag.
A jubileumi adag, amely a milliomodik tonna acélt rejti magában a négyes kemencében készül.
Az acélgyártó Endrész László jóval hat óra előtt érkezik, egy kicsit idegesnek is látszik, pedig ez az adag semmivel sem különbözik a többitől. Fiatalember ő is, akárcsak Baksa József, az adag olvasztára meg Kuharcsik József, az első, Kovács István, a második és Szabó Elek, a harmadik segéd.
A beöntőüstből olvadt vas ömlik a kemencébe. Az olvasztárok milliószor láttak már hasonlót, de ez a vas most mintha nagyobb szikrákat vetne, mint máskor, a gigantikus csillagszóró fényei mintha nem csak a vas karbontartalmát jeleznék, hanem fekete verejtékű bányászok tündöklő üzenetét.
– Szóval ti? – kérdi Vigh Attila műszerész Szabó Elektől, aki azonnal érti, mit kérdez a másik.
– Mi! – mondja. – Így jött ki – teszi hozzá egy közömbösnek látszó mozdulat kíséretében, de ezután sürgősen elfordul. Alighanem meghatódott.
– Jó, hogy ők csapolták ezt az adagot – mondja később Nics János kemence- főmester, és az indoklás nem büszkeség nélkül való: Saját nevelés…
Lassan gyülekezik az ünnepi közönség.
– De régen volt, amikor az első adagot csapoltuk – mondja Zsámbok Elemér MEAF-vezető, hajdani acélgyártó Tóth Gusztávnak, a kohászati gyárrészleg fejlesztésvezetőjének, a másik hajdani acélgyártónak.
– Ezerkilencszázötvennégy augusztus 19-én tizenhat óra után – hangzik a válasz, és a két férfi összenevet.
A harmadik acélgyártó, aki annakidején az alsó adagnál bábáskodott, Szabó József a gyárrészleg metallurgiai tanácsadója nem tudott eljönni erre az ünnepre.
De itt van a fia, Jancsi.
Igaz, ő nem ünnepelni jött, hanem dolgozni, ő a műszak termelésvezetője. Néhány lépéssel előrébb áll, mint a civilruhás ünneplők, óh igen, mindenki láthatja, ő nem nézelődni jött, neki itt most fontos dolga van.
Még előrébb Baksáéknak akad dolguk a kemencéknél. Baksa Józsefnek meggyullad a nadrágja, egy csepp ijedtség sem látszik rajta, lehajol, azbesztkesztyűjével leveri a parázsló foszlányokat, nyugodtan, még csak véletlenül sem néz fel, nehogy azt higgye valaki, hogy “játssza” a nyugodtat. De Szabó Dzsoni rámnéz, örül, hogy láttam mindent, és némi diadallal mondja:
– Nem egy könnyű kenyér, ugye?
Az ünneplők mögött, távol a tévékameráktól egy vasutas áll. Kálmán László, ötvenégy éves kocsimester, a vasútüzem dolgozója. Csak áll, mint aki nem ide tartozik, szerényen a berakódaru árnyékába húzódva, és gyanúsan csillog a szeme…
Aztán a csapolás..:
A húszesztendős Kuharcsik József csapol. Veszi a stangát, jó erősen megmarkolja, aztán…
Jön az acél.
Odaát, az öntőcsarnok túlsó oldalán, a kokillák felett néhány vezető tenyere – önkéntelenül? megszokásból? – tapsra verődik, de valahogy itt most nem illik tapsolni.
Jön az acél. Jön lobogva, sisteregve, lángolva, zúdul az üstbe vadul, és mégis kezesen.
Dalol az acél.
Idesereglett az egész acélmű, acélgyártók és hajdani acélgyártók, olvasztárok és hajdani olvasztárok, aztán lakatosok, műszerészek, kőművesek, mindenki, aki úgy érzi, hogy valami köze van ehhez az ünnepi perchez.
Emberi szó most nem hangzik el, az acél dalol. Nem beszélnek most az emberek, csak állnak az izzó zuhatag körül, körülállják, és… és semmi más.
Csak nézik.
Az ünnepnek vége.
A tévések is elmentek.
Baksáék a következő adagot készítik elő.
Most nem figyeli őket senki, de lám, ugyanolyan ünnepélyesek a mozdulataik, mint az előbb. Az öröm feszíti őket, valami nevenincs, megmagyarázhatatlan öröm.
De ni, valaki mégis nézi őket.
Varga István az, a berakódarus. Észrevesz, felémcsippent a szemével, odamegyek.
– No – mondja jókedvűen – eddig megvolnánk… Jöhet a többi.
Aczél Gábor
1954, az első öntés
