Ha törik vagy szakad…

Szabad Nép – 1950. november 17.

Ha törik vagy szakad, akkor is elmegyek dolgozni és tanulni a Dunai Vasműhöz…

Kedves Szabad Nép!
Mindig szeretettel és figyelmesen olvastam a Szabad Népben megjelent írásokat, melyek a Dunai Vasmű építkezéséről szóltak. Én egyszerű pályamunkás vagyok, a vasútnál dolgozom. Nagyon szeretnék átkerülni a Vasmű vasúti építkezéséhez, azonban nem tudtam megtalálni a módját, hogyan induljak meg. Ezenkívül nem szeretném azt sem, hogy a vasúti szolgálatomban megszakítás lenne. Eddig, mint falusi ifjúmunkás nem is mertem arra gondolni, bogy a szocializmust építő Magyarország legnagyobb építkezésénél jelentkezhetek. Még álmomban sem mertem rágondolni. De ma már én is ott látom magam a jól dolgozók között az érdemtáblán. A Párt tagjelöltjévé lettem legutóbb, így érlelődött meg bennem, hogy ha törik, vagy szakad, odamegyek dolgozni és tanulni a Dunai Vasműhöz, hogy belőlem, az egykor elmaradott falusi ifjúból öntudatos, szocialista szakmunkás váljék.
Rövid életrajzom:
Én, Lelesz Miklós, húsz éves vagyok, gyermekéveimet a kulákoknál töltöttem mint cseléd. Apám vasúti munkás. Párttag. A felszabadulás után én is a vasúthoz kerültem. Nagyon szeretek tanulni. DISZ-tag vagyok, népnevelői munkát végzek. Eredményes munkámért a Magyar Dolgozók Pártja tagjelöltnek felvett. Iskolai végzettségem az általános Iskola nyolc osztálya. Anyám meghalt, öten maradtunk árván, én vagyok a legidősebb.
Nagyon kérem, világosítsanak fel, hogyan tudnék én, mint vasúti munkásba Dunai Vasműhöz eljutni. Maradok kommunista köszöntéssel:
Szabadság!

Lelesz Miklós, Hajdúdorog, Vasvári u. 7. sz.

Fiatalok csoportja a pályaudvaron – Budapest, 1950 október

Büszke vagyok, hogy szülőfalumban épül a Dunai Vasmű

Minden dolgozó, aki szereti hazáját, nagy-nagy melegséggel gondol ötéves tervünk egyik legszebb gyermekére – a Dunai Vasműre. Nekem különösen kedves ez az építkezés, mert gyermekkorom emlékei fűződnek Dunapenteléhez. Ott születtem, abban a kis hepehupás faluban, amit egyébként “Bugyli-városnak” csúfoltak. Ezt a nevét a hagyomány szerint onnan kapta, hogy az egyszeri mészáros úgy ölte le a marhát, hogy felvonta azt a mestergerendán függő bugyli-bicskához, ahelyett, hogy fordítva csinálta volna. – Az eset nyilván nem történt meg, de az idők folyamán ez az elnevezés a falu elmaradottságának hű kifejezőjévé vált. Olyan volt Dunapentele is abban az időben, mint a többi nyomorúságos magyar falu. Az urasági kastély és a zsírosparasztok szép, zsindelyes házai mellett töpörödve húzódtak meg a szegényparasztok hegyoldalba vájt zsúpszalmás vityilói, ahol a nyár szegénységére a tél nyomorúsága következett.
Apám iparosember volt, de a sok szegényparaszt nem tudott munkát adni neki – nem tudtunk megélni. Így aztán egy napon felkerekedtünk és nekivágtunk a városnak, abban a hitben, hogy ott nagyobb darab kenyér jut. Velünk tartott vagy 15-20 nincstelen parasztcsalád is. Emlékszem, a falut mélységes csend ülte meg, de ez nem a munka utáni pihenés jóleső nyugalma, hanem a kényszerű tespedés zajtalansága volt. Mikor a hajóról nézve a sziget utolsó csücske is eltűnt a szemünk elől, megszólalt apám: “Hej, mit lehetne itt alkotni, ha egyszer gyökerében megváltozna a világ.” A többiek csak megértően sóhajtottak. – Csakhogy osztályharcot sóhajjal nem lehet megvívni. A világ hosszú ideig nem változott s én amikor látogatóba mentem szülőfalumba, újra és újra ugyanolyan elmaradottságban, ugyanolyan szegénységben találtam a népet. Csak a kastélyból hangzott cigánymuzsika mellett a dínom-dánom sokszor virradatig.
Aztán eljött a mi felszabadulásunk. A hős szovjet katonák nyomában új élet keletkezett az én elmaradott szülőfalumban is. Pártunk vezetésével, dolgozó népünk szívós munkaakaratával eljutottunk ötéves tervünk korszakába, eljutottunk olyan magaslatra, hová előző nemzedékünk még képzeletben sem ért fel. A “Bugylibicska” legendája véget ért. Dunapentetén az ország leghatalmasabb vasműve épül: ellenségeink felé kard, nekünk pedig a béke erős bástyája. Öntudatos ifjúságunk a hős Komszomol példáját követve, Pártunk hívó szavára elindul Dunapentelére, hogy felépítse a nagy művet. Szeretettel gondolok minden fiatalra, minden dolgozóra, aki az én nyomorúságos gyermekkorom színhelyén, most a béke hatalmas erődjén dolgozik. Emlékezetükbe szeretném idézni, hogy mi volt a sorsunk a múltban, s hogy érdemes megfeszítem minden erőt szabad jövőnk formálásáért. Biztos, hogy vannak nehézségek, akadályok egy ilyen hatalmas épitkezés közben. De a mi fiataljainknak fegyelmükkel és áldozatkészségükkel le kell küzdeniök a nehézségeket, mert az egész ország azt várja tőlük, hogy jó munkát végezzenek. Szeretném, ha minden dunapentelei fiatal elolvasná Ázsájev: “Távol Moszkvától”’ című könyvét és megtanulná belőle, milyen lelkesen vágnak neki a szovjet fiatalok a nehéz, néha szinte megoldhatatlannak látszó feladatok elvégzésének is. Én nem lehetek ott már a fiatalok között, de büszke vagyok, hogy szülőfalumban épül a Dunai Vasmű.

Reiner Tiborné,
a Gazdasági és Műszaki Akadémia dolgozója, XIII. Szent István-park 9.