Népszava – 1951. november 7.
Dunapentele 1951. június 28. MTI/Kotnyek Antal
DUNAPENTELÉBŐL – SZTÁLINVÁROS
Az ifjú szocialista város tűzpiros ötágú csillaggal a homlokán azt sugározza, hogy a Dunai Vasmű építői méltóak lesznek Sztálin elvtárs nevére s a szocialista munka nagyszerű tetteivel bizonyítják be forró szeretetüket az emberiség jótevője, a nagy Sztálin iránt. Azt bizonyítja, hogy Sztálinváros a béke városa.
Az ifjú Sztálinvárosban november 7-én öntik az első acélt a vasmű segédüzemében. A pipacsokkal telefröcskölt búzaföld helyén szikrázó acél ömlik. A hajdani sártenger helyén büszke szocialista várost emelt népünk alkotóereje, a Béke városát, amely Sztálin nevével forrt össze.
Varga Mihály pentelei parasztfiú, aki az öntöde magszárító kemencéjénél dolgozik, társaival őszirózsacsokrot helyezett az ópentelei gránit emlékműre, amely azoknak a szovjet hősöknek az emlékét őrzi, akik vérükkel áztatták a földet, hogy ma itt a jövőért, békéért harcolhassunk.
A béke fegyvereit is a Szovjetunió küldte. A tömzsi Sztálinyeceket, a falánk árokásógépeket, a roppant állkapcsú földgyalukat, a vasormányú emelődarukat. S az, hogy ma a mechanikában a szovjet csúcsesztergapadok mellett lengyel horizontálgépek, cseh köszörűgépek sorakoznak, élesen rávilágít dolgozó népünk munkája és a Szovjetunió vezette béketábor többi népeinek munkája közötti összefüggésre.
A dunapentelei építkezésre az ország minden részéből özönlöttek a dolgozók. Az első időben többnyire olyanok jöttek akik uradalomban, papi birtokon cselédkedtek azelőtt. Hirtelen nőtt, toborzott seregek voltak, a gyors kenyérkereset hajtotta ide őket, nem a felismerés, hogy a saját hazájukat építik. Majd öntudatos dolgozók érkeztek, akiket Komszomolszk város ifjú építőinek hősi példája lelkesített s akik ezt a lelkesedést, harcikészséget átplántálták a többibe.
Nem ment ez máról holnapra Mint ahogyan a makacs löszös talajt, a feneketlen sártengert újra és újra fel kellett tölteni, s ahogyan a laza földben a városi ejtőcsőépítéskor valóságos erődrendszert kellett kiépíteni, hogy ne engedje csúszni a talajt, úgy a mindig mást szolgáló, bizalmatlan kulákcselédeket is meg kellett erősíteni, hogy keménnyé váljanak, megingathatatlanokká!
S a párt, a közösség roppant ereje, a szovjet dolgozók példamutatása segítettek az elmaradottaknak, hogy megtegyék azt az utat, amely az istállók mélyéből, az öntudatlanságból Dunapenteléig s Dunapentelétől Sztálinvárosig vezet.
A sztálini békeműszakot a huszonkét legjobb brigád indította el s órákon belül brigádok százai csatlakoztak hozzájuk. Olyan vállalások, olyan teljesítmények születtek, amelyek már a sztálinvárosi dolgozók helytállásáról adnak hírt, akik nemcsak forradalmi munkamódszert tanultak Makszimenkóéktól, hanem merészséget, bátor kezdeményezést, új munkaerkölcsöt.
Itt van Szlipcsevics István. Első pillantásra nem fedezel fel semmi különöset rajta. Pedig hát különös ismertetőjele, hogy 871 Százalékot teljesített a Medve elnevezésű ötemeletes épületen. Ez a 871 százalék meglátszik a mozdulatain, amelyek takarékosak, céltudatosak és ez a 871 százalék beragyogja az arcát. Mert minél jobban ismeri valaki munkája jelentőségét, annál jobban átérzi annak boldogságát. Szlipcsevicset a sztálini békeműszak az újtípusú munkások sorába lendítette, akik munkájuk színvonalát a mérnökök és technikusok színvonalára fejlesztik. Ez a fiatal munkás olyan vaskalodát szerkesztett, amelynek segítségével hét óra alatt tizennégy és fél köbméter falat emelt és hétezer téglát épített be. Varázslat ez? Korántsem az. Szlipcsevics fejében gyakran megfordult az, amit Makszimenko elvtárs mondott: szakítani mindennel, ami régi, elavult, nem félni a kudarctól. Ha nem sikerül, újra kezdeni.
Így próbálkozott meg Szlipcsevics a vaskaloda szerkesztésével. Elmondja, itt tudta meg, hogy ennek a városnak a tervén ezer szovjet mérnök és munkás dolgozott, hogy neki és a hozzá hasonló ismeretlen magyar munkásnak új hazája legyen! Itt látta meg először a leendő város térképét s amikor két keze nyomán a tervrajz tussal húzott vonalaiból piros tintával berajzolt pontjaiból hatalmas épületek bontakozak ki, egyszerre megérezte: van mit védenie!
Sokféleképpen alakult, formálódott itt az új ember. Az öntöde betonozásánál dolgozik Benács Jenő harminchattagú brigádja, amelynek úgyszólván minden egyes tagja másképpen jutott el ahhoz, hogy az új élet kovácsa legyen. A Sztálin nevével induló békeműszakban a legjobb brigádok keltek versenyre egymással, az “Ezüst csillag lovagjai”, a híres Partizán-brigád, a háromszoros sztahanovista Horváth László brigádja, a Kiss Béla-brigád és Benács Jenő brigádja. A Benács-brigád került ki győztesen a szocialista versenytől 350 százalékos teljesítménnyel.
Benács Jenő vékonydongájú, szemüveges, szerény fiatalember. – A mi győzelmünk “titka” – mondja -, hogy szervezetten dolgozunk. Jól megfontolva, tervszerűen, kommunista módra. Valamennyien pártoktatásban veszünk részt, harminchat brigádtag közül harmincan népnevelők vagyunk és mindnyájan szabadságharcosok.
Benács Jenő sorra bemutatja a brigád tagjait, úgy tekint rájuk, mintha fiai lennének, pedig hát alig valamivel idősebb náluk. Egyik karjával megfogja Barabás Elemérnek, egy pirospozsgás, jólmegtermett tizennyolc esztendős fúrnak a vállát, magához húzza. – Zalamegyei parasztgyerek Barabás, Böde községből való, úgy jött el hazulról – kezdi, majd felé fordul: “Mondd el te magad, hogy mi húzott ide.”
És Barabás elmondja. Ízes tájszólással beszél, bazsarózsa arca még pirosabbra gyűl. – Ezerkétszáz lelket számol a mi falunk s én a gépállomáson jutottam szovjet könyvekhez A “Jegorova-brigádot” olvastam, Ketlinszkája “Ifjú városá”-t, a “Távol Moszkvától” című regényt s egyszerre kicsi lett nekem a falu, szűk. Hallottam, hogy Pentelén felépül a magyar ifjú város. Abban nekem részt kell vennem! Ott én megmutathatom, mennyire szeretem hazámat! Ott én megtalálom a helyemet. November 7-én sztahanovista leszek – mondja és elfogódottan nézegeti kucsmája bélését…
– Ez itt Horvát Pál – Benács mosolygósképű, szépszál legénykét mutat, aki most töltötte be a tizenhetedik esztendejét, ő a legjobb sportoló a brigádban. S ennek a munkában is hasznát veszi a brigád. Olyan fogásokra tanította meg a brigádot, amelyek segítségével akkora lendülettel dobják ki a mély gödörből a földet, hogy az álláskészítés feleslegessé válik, mert a földet egyenesen a gödör szélére csapják.
– Így azután megrövidül a termelési idő, emelkedik a százalék – magyarázza Horvát és büszkén teszi hozzá. – A családom is itt dolgozik. Apám, anyám brigádvezető, tizenhatéves húgom tervfelbontó tanfolyamra jár. Én pedig szakérettségire készülök, mérnök szeretnék lenni.
– Nem mindenkinél ilyen egyenesvonalú a fejlődés – mondja Benács.
– De mi Makarenko-módszerrel dolgozunk, azért érünk el eredményeket. (elírás lehet, helyesen: Makszimenko-módszer – szerk.)
– És elmagyarázza, mi is a Makarenko-módszer. Szemüvege mögött megcsillan a tekintete, amikor arról beszél, hogyan neveltek át olyan embereket, akik hírből sem ismerték a munkafegyelmet, tervszerűséget, csak éltek vállvonogatva, “majd csak lesz valahogy” alapon. Ma a leglelkiismeretesebb, legfegyelmezettebb dolgozók. A Makarenko-módszer segített.
Ez is történelem. Hogy ez a csendesbeszédű ifjúmunkás, akinek az édesanyja még a zirci apátság földjén béreskedett, Makarenko-módszerrel neveli társait, építi jövőjét.
A napsütötte arcú, bogárszemű Szabó Lászlóról is szólani kell, aki a Szovjetunióból hadifogolyként került Dunapentelére. Ő is az “Ezüst csillag lovagjai” közé tartozik, kétszeres sztahanovista. Gazdag tapasztalatokkal tért vissza a Szovjetunióból, amiket átad társainak. A legjobb népnevelő. – Azt ígértük a mi drága Rákosi elvtársunknak – mondja -, hogy 200 százalékon felül fogunk teljesíteni, mint sztálinvárosi dolgozók. Azóta megtoldtuk ezt a számot 180 százalékkal. S ma, november 7-én már az 1952-es november 7-i tervet teljesítjük.
Dunapentelére gyakran csak körülnézni jöttek az emberek, azzal a titkos szándékkal, ha nem tetszik nekik, odébbállnak. De a Békemű építése ideforrasztotta őket. A hatalmas csarnokban otthon vannak. Az öntöde és mechanika száz ablakára úgy tekintenek, mint “tisztaszobájuk” ablakára. Az övék, vigyázni kell rá. S egy napon elhívják az otthonmaradt feleséget, apát, fivért. Mert már nem tudnak innen elszakadni, jöjjön hát utánuk a család.
Így történt ez Gál Pista bácsinál. Három Gál-testvér kever habarcsot az öntöde szegletén. Munkahelyükön vörös zászló leng, kiváló munkájukért kapták. – Sehogysem voltam megelégedve a habarccsal, amit kevertem mondja Gál elvtárs. – Fogtam egy vaslemezt, a henger alá tettem, hogy a gépbe ömlő anyag mind a zúzóba kerüljön és egyszerre dolgozza be. Amikor kipróbáltuk, a mérnök szaktárs azt kérdezte tőlem, lakatos vagyok-e. Több vagyok, mint lakatos, feleltem neki, kommunista vagyok! November 7-én abban a kabátban vonulok fel, amelyben a csendőrök véresre vertek. Hajtókájára tűzöm az ezüst csillagot, kezembe veszem a vörös zászlót s úgy ünneplem a győzelmes Októberi Forradalmat!
A két Kiss, apa és fiú egy brigádban dolgozik az óntödénél. A fiú, ifjabb Kiss Béla a brigádvezető. Az apa deresbajuszú, hatvanéves paraszt. Lassan, tempósan mondja el, hogy bárándiak, két hold szántójukat ajánlották fel. – Amikor a fiam leszerelt, eljöttünk ide, megmondom úgy, ahogy van, szerencsét próbálni. Aztán a fiamat brigádvezetőnek választották s úgy belejöttünk… – megsimogatja bajuszát – egyszóval nagyon belejöttünk! Ezerhétszáz forintot is megkeresünk fejenként, futja mindenre. Úgy dolgozunk, tessék megkérdeni a fiamat, mert hiszen ő a vezető…
Az öntödében, a kúpolókemence körül csoportba verődve állnak az öntők, akik a MÁVAG-ból, Diósgyőrről, Salgótarjánból jöttek ide.
– Nekem járna ki a tisztesség, hogy november 7-én öntsek, én vagyok itt legrégebben – mondja egy óriástermetű vasgyúró.
– De én acélöntő voltam – vágja rá Sólyom József, aki most művezetői beosztásban dolgozik – Mégis csak nekem dukál, hogy az első öntést vezessem.
– Boró fog csapolni – mondják többen is. – Hónapok óta készül rá (Boró nem más, mint Borovszki Ambrus elvtárs, a Nehézipari Beruházás helyettes vezérigazgatója, aki valamikor öntő volt a Ganzban.)
★
Így vitatkoznak azon: ki fog önteni először az új öntödében, Sztálinváros első napján. Nagy nap lesz. Történelmi nap.
Palotai Boris
