Szabad Nép – 1952. augusztus 20.

VÁROSUNK

EGY SZTÁLINVÁROSI LAKOS JEGYZETEI 1952 NYARÁN

Nagykarácsonyban voltam ezen a napon, látogatóban. Csak úgy kiszaladtam és az volt a tervem, hogy délutánra már visszatérek. De eltelt az idő; bizony, sötét este lett, mire a dunaföldvári körforgalmat elhagyva, a sztálinvárosi betonon futott a kocsi. Meleg nyári este volt, a levegő színe és simogatása is olyan bársonyos, amilyen csak forró augusztusi napokban lehetséges. Arra gondoltam, amit napközben láttam és hallottam: még számban volt a friss tejnek az íze, fülembe csengett a cséplőgép traktorának puffogása. A falusi hangulat addig tartott, míg el nem hagytuk a kisapostagi elágazást és fel nem értünk az utolsó dombhajlatra Sztálinváros előtt.
S ebben a percben felragyogott előttünk a város, mint arany-, smaragd- és rubintűzben szikrázó diádém a Duna fölött trónoló fennsíkon.
– Oda nézzen, Raffai elvtárs! – szóltam a gépkocsivezetőnek.
– Mint egy nagyváros – mondotta ő. – Ha külföldi lennék, most azt kérdezném: ez már Budapest?
Magam is ott lakom a sztálinvárosi építkezésen és itt, a földvári országúton kiáltok fel meglepetten: hiszen ez már város! A lámpák koszorúja fénybe borítja az erőmű karcsú vasbetontestét, széles homloka komolyan fordul a jövendő kokillacsarnok tömzsi bordái felé. Mennyi fény! Alvó ősállatok: leszegett fejű ekszkavátorok körvonalai a sötétben, egymás mellett – egy, kettő, három, talán több is van. S az a hatalmasnak látszó épületsor, amely fölött bíborfény vibrál? Az öntöde az, balján a kazánkovácsműhely, jobbján a mechanika. Minden ablak világos a gépgyár igazgatósági épületében, az utat autók fényszórói pásztázzák. A mélyépítők barakvárosa mily távolian csillog! De fénye megvilágítja a szabadtéri színpad fehér zászlórúdjait s a kedves akácerdőket, amelyek aztán puhán beleolvadnak a bársonyos sötétbe. Amott meg a város. Az erdősáv maga sötét, de mögötte felcsillan a fény. Mint nyakigláb éjjeliőr, nyújtja nagy fejét a város fölé a víztorony, homlokán vörösen izzik a csillag és idáig látszanak a kék neonbetűk, amelyek a Kakucska-brigád dicsőségét hirdetik. Mennyi ablak! Itt is, ott is neonfény, idepiroslik az üzletház felírása. Fehérlik a pártház, tőle jobbra meg fénylenek a Sztálin-úti paloták. Föléjük nyúlik egy gólyalábú torony daru …

Sztálinváros, 1952. augusztus 30.
Friss gyümölcsöt és zöldséget árulnak az új üzletház elõtti árusítóhelyen.
MTI/Járai Rudolf

Mienk

Ezektől a percektől kezdve már lépten-nyomon fölfedeztem, hogy Sztálinváros már nem “csak” az ötéves terv legnagyobb építkezése, hanem már város. Hazaérve, egy levelet találtam az asztalomon. Már mindegy, ki küldte; elég annyi, hogy mindjárt szemembe ötlött a címzés; “Sztálinváros, Beloiannisz utca 16.” Hiszen nemrég még így szólt a címzés: “I/1, szekció, VIII. lépcsőház”! A levélborítékok csendesen tanúskodnak, hogyan lesz az építkezésből város. Eszembe jutottak itteni hajlékaim 1950 decembere óta. Az L-barakkal kezdtem. Itt még negyvenen laktunk egy szálláson. Következő lakásom a “hármas kocka” volt (ma Május 1-utca 4.): az első emeleten laktam tizennyolcadmagammal. Aztán kaptam egy kis szobát a “hetes kockában” (Ady Endre-utca; ma ez az épület a Vasmű Szálló). Végül családostul beköltözhettem az I/1. szekció egyik háromszobás lakásába, központi fűtéssel, fürdőszobával és dolgozószobával. Egyszerű sztálinvárosi történet ez. 
A sztálinvárosi emberek különös és újfajta városlakók. Mindegyik városalapítónak érzi magát. Nagykarácsonyban láttam, mily szeretettel néznek házukra Romhányiék, Bártvaiék, Tassiék. Hiszen maguk építették! Maguk gyűjtötték össze a pénzt, maguk döngölték a földet, némelyik még az ácsmunkát is maga végezte. Sztálinvárosban minden házra ugyanezzel a szeretettel – nem: nagyobbal nézünk. Mert a sztálinvárosi lakos minden egyes házat a magáénak érez, mert ő az egész várost építi! Szobám ablakából átlátok arra a háromemeletes Kossuth Lajos-utcai házra, amely első, “tervezői” keresztségében a C/4. nevet viselte. Mind a három emeleten világos három konyhaablak, belátni rajtuk. Egymás fölött három család, két-két gyermekkel ül asztalhoz. Három otthon. Nemrég még itt jártam át deres, sáros hajnalonként az építkezéshez. Itt, a lakás helyén, mekkora pocsolyán kellett átlábalnom! Azok, akik ásták az alapot és rakták a téglát, talán éppen így örülnek, ha benéznek az ablakon, mint én örülök a C/4-es három családjának.
Vakolják a Sztálin-út ötemeleteseit: mindenki megáll egy pillanatra és összeráncolt homlokkal megnézi: milyen munkát végzett a vakolópisztoly? Mindenki mindjárt észrevette, amint átütött a salétrom a vajszínű festék alól az egyik “csont” homlokzatán. Nagy volt a felháborodás: miért nem végeztek gondosabb munkát?
Miénk – tehát az enyém.
Szocialista város.

Sztálinváros, 1952. augusztus 30.
Vásárlók a piacon.
MTI/Járai Rudolf

Patriotizmus

Az időt a változások mérik. Ahol semmi sem változik, ott az elmúlt évtized is “ma”. Minálunk ellenben két esztendő alatt annyi minden történt, hogy ma már “őskora” is van a városnak. Nem arra gondolok, arra az őskorra, amely a sztálinvárosi múzeum hűvös szobáiban, üvegszekrények mögül néz a látogatóra, bronzkori öntőtégelyével, agyagurnáival; hanem az 1950-es esztendőre és az ötvenegyes év első hónapjaira. Aki azóta itt van, azt őslakónak hívják.
Vagyis van már városi szellem, városi egyéniség is.
Ezerféle megnyilvánulása van a sztálinvárosi patriotizmusnak. Itt van például a város NB Il-es labdarúgócsapatának szurkolótábora. Amikor az olimpiára készülő magyar válogatott barátságos mérkőzést játszott a sztálinvárosi csapattal a sztálinvárosi pályán, voltak, akik mindkét csapatot egyformán biztatták. Mert a válogatottat is szívükben hordozták az emberek. Egy férfi bekiáltott a pályára: “Puskásnak!…” Villámló szemekkel fordult hátra az előtte álló vasbetonszerelő:
– Ha pestieknek szurkol, minek jött Sztálinvárosba?
Azelőtt talán a Dózsát kedvelte, vagy Vasas-szurkoló volt. Most már sztálinvárosi, tetőtől talpig.
Ennek is ugyanaz a forrása, mint amiről az imént szóltunk. Vezérigazgatónál és segédmunkásnál egyaránt.

Sztálinváros, 1952. augusztus 30.
Gyerekek játszanak a Krupszkaja óvoda udvarán.
MTI/Járai Rudolf

Városi élet

Tegyünk csak egy látogatást az E/7. jelzésű épületben, az egykori, híres női építkezésen. Ez a ház most “sztahanovista otthon”. Itt laknak az építkezés sztahanovistái. Itt van mindjárt a kapu alatt egy kedves kis lakás, kamrával, fürdőszobával. Házaspár lakja: Lőrincz József és Patatics Anna.
– Mióta laknak itt?
– Amióta megházasodtunk.
– Mennyit keresnek egy hónapban?
– Józsi 1800-2000 forintot, én 1500-at. De most elküldenek művezetői iskolára. Eleinte laboratóriumba szerettem volna menni, de Józsi addig beszélt, amíg mégis ezt választottam.
Patatics Anna, aki mindezt elmondta, egyszerű parasztlányként került az építkezésre, egy kis tanyáról Iváncsa mellől. Akkoriban még azt hitte, vizet fog hordani... De bemehetünk bárhová: L. Szászék is itt laknak. Cselédek voltak Bácsalmáson. Talán igaz se volt: azóta L. Szász Antal nemcsak országoshírű sztahanovista lett, hanem most már a DlSZ-bizottság szervezőtitkára. Bojér Béla kőműves volt, aztán sztahanovista instruktor lett, most a Lakásépítők pártbizottságának titkára… Szepesi József kőművestanulóként került ide, most az építkezés lapjának a munkatársa, Hiller István lakatos – ma szerkesztő… És így tovább. Ilyen történet is sok van ebben a városban.
A város növekszik. Ezt mutatja az is, hogy 1951-ben 189 házasságot kötöttek Sztálinvárosban. Az idén máris kétszázon felül van a házasságok száma. És egyre több a gyermek. Éppen a fogorvosok mondták a múltkor: tavaly az iskolafogászat 216 tanuló fogait hozta rendbe, az idén csak az iskolaév befejezéséig 567 tanulóét. Hogy az orvosoknál maradjunk: 1950-ben 4 orvos és két körzeti orvosi rendelő volt itt. Tavaly már 11 orvos volt, idén pedig 25 orvos van a felépült, 40.000 lélek számába tervezett nagy rendelőintézetben. Ezen kívül van üzemorvosi rendelőintézet is.
Sztálinváros mindent egy-kettőre kinő; mindig feszíti a kereteket. Ezen a nyáron két nagy filmszínház működik: a 700 személyes Dózsa és a szabadtéri. De már ez is kevés. A tanács anyakönyvvezetőjének egyre több a munkája: van olyan nap, hogy tizenegy házasságot kötnek. Sztálinvárosban a házasságkötésnek egy új szertartása kezd kialakulni: a legtöbben vörös csillag alatt akarnak esküdni. A sztálinvárosi népdalban így hangzik a hűségfogadalom: “Amíg az a piros csillag fent ragyog, Addig, hiszem, babám, én a tiéd maradok!”

Sztálinváros, 1952. augusztus 30.
A Sztálinvárosba látogató esztergomi sportolók városnézõ sétájukon.
MTI/Járai Rudolf

Vessünk egy pillantást Sztálinváros tavaly téli bevásárlásaira: 1951 utolsó három hónapjában 1252463 forint értékű férfiruhát vásároltak, 4690 pár férficipőt, 3250 női cipőt és 1494 gyermekcipőt. Két hónap alatt majdnem kétmillió forint értékű édesség, egy hónapban 211 kerékpár, 190 rádió, a bútorüzletben két hét alatt három teljes hálószoba, egy típusháló és négy konyha kelt el, a virágüzlet napi forgalma több mint ezer forint…

Ez az alkotók városa. Nézd ezt a házat: még csak az első emeletig falazták fel, de kapuoszlopainak piros tégláin már ott a tábla: Bartók Béla út 9. A postán pár szinte zúg az élet, de kívül még állványerdő van, s előtte feltúrva a föld: csatornáznak. A Sztálin út egyik oldalán világvárosi kép, fényözön, cukrászda, ötemeletes palota, aszfalt; másik oldalán bokrok, acat és jézusfű, földhányások és nagy építkezés. Állványok, toronydaruk, vastalicskák és betonkeverők, akárcsak e világvárosi oldalon egy esztendeje.
Jó arra gondolni, hogy Petőfi “aranykalásszal ékes rónaságán”, valahol a Nagy Magyar Alföld tenger-közepében most erre néznek a termelőszövetkezetek hallgatag pásztorai. A láthatáron úgy ragyog feléjük ez a fény, Sztálinváros fénye, mint a közeledő szocializmus üzenete.

Sándor András