Az épülő város 1951. június 28-án. MTI/Kotnyek Antal
Szabad Ifjúság – 1951. december 12.
Fiam, légy Sztálinváros harcos építője!
A fiamról szeretnék beszélni. Janiról, aki – három hete múlt – elment Sztálinvárosba, beállt a városépítők közé. Örülök ennek. Olyan érzésem van, mintha most sorra megvalósulna, amiről annyit álmodoztam ifjúkoromban. Mintha én lennék az, aki a házak falát rakja, s a fiam helyett magam gyönyörködnék az egyenes utcákban, emeletes házakban, mindenben, amiről annyit beszél. Hazajár minden szombat este. Mi pedig – én is, meg az anyja is – figyelemmel, mondhatnám megilletődve hallgatjuk.
A mi számunkra nagyon új dolog mindez. Hiszen az én életem – ha fiamét nézem – annyira más volt, hogy a kettőt össze sem lehet hasonlítani. A fiam Sztálinvárosban lakik, én 18 éves koromban gróf Zichy kegyelmes úr ököristállójában laktam. Az én fiam 700-800 forintot keres, magam meg ilyen idős koromban félkommencióért hajtottam a gróf ökreit. Az én Jánosom rövidesen szakmát tanul az új városban, tele van tervekkel, nekem a kutya se mondta, hogy tanulni kéne, okosodni kéne, az én vágyam csak az volt, hogy legalább jóllakhassam egyszer.
Az én fiam könyveket olvas. Esténként – úgy mondja – filmelőadásokra szokott járni. Nemhogy olvastam volna, de az én időmben színét sem láttam nyomtatott
betűnek. Mozi, szórakozás? Kedvünk se lett volna hozzá. Jani azt mondja, hogy a munkája után megbecsülik, neki már nem kell hajlongania senki előtt sem. Én úgy ettem meg a kenyerem javát levett kalappal, görbe derékkal, mindenki lábakapcájaként. János már nem is ismeri, miféle érzés ez.
Voltak nekem is olyan elképzeléseim, hogy elmegyek Pestre. Nem egyszer már indultam volna, készülődtem, hogy itthagyom a falut, a nyomorúságot. Igen ám, de a komáim, akik korábban végigjárták ezt az utat, óva intettek tőle, mondván, “sose menj, pajtás, a szegény ott is szegény marad, a szegényembert húzza még az ág is”, így aztán mindig idehaza maradtam. Aztán megnősültem, minden esztendőben lett egy gyerekünk, hamarosan tizedmagamra kerestem – csak egy volt a bökkenő, hogy szaporodott a száj, de a kenyér – a cselédkenyér – ugyanaz maradt.
Ilyen fiatalság után hogyne engedtem volna fiamat Sztálinvárosba. Ki az az édesapa, aki gáncsoskodni akarna, mikor fiában legszebb terveit látja beteljesülni. Mert igaz, földet kaptam, hat holdat a gróféból, magam gazdája lettem, szükség volt idehaza is a munkáskézre. De amikor azt mondta a Jani, hogy megy, egyszóra elengedtem, sőt biztattam is: menj csak, fiam, előtted az élet, csináld, ahogyan jónak látod.
Sok parasztembernek kellene így cselekednie. Mert ha már megvan a lehetőség, ki az a bolond, aki ne használná ki? Az én fiam sokszor mondja, hogy a vele egyivásúak közül sokat alig engedték el hazulról. De azok elmentek mégis. Jól tették. Hiszen ha jól meggondolja, minden becsületes parasztember látja: fiatalkorában az élete felét odaadta volna egy becsületes megélhetést adó, jó munkahelyért. Sztálinvárost építeni pedig igazán szép feladat. Jó munkahely az nagyon. A fiam mondta ezt, én elhiszem neki. Már akkor beszélgettünk erről, amikor először hazajött. Soha nem felejtem el azt a szombat estét.
Sötét volt már, hazafelé ballagtam, ép ő járt az eszemben. “Nem tudom mivel jön haza a gyerek” gondoltam, mikor az állomásfelőli utcából láttam, hogy tőlem egy kurjantásnyira fiatal, frissléptű valaki igyekszik a mi házunk felé. Utána eredtem, ahogy a lábaim bírták, messziről megismertem, hogy ő az. Nem értem utól, ő előbb nyomta le a kisajtó kilincsét, de még le sem ült odahaza, már ott voltam én is. Ahogy végignéztem rajta, láttam, nincs itt semmi hiba, jól érzi magát a fiam. Vidáman fogtunk kezet.
– No mesélj, mi újság tifelétek? – kérdeztem, amint megvacsoráztunk, ő pedig azt se tudta, hol kezdje.
Beszélt az égvilágon mindenről. Azt mondta, hogy ahol ő dolgozik, ott naponta szépül, csinosodik a város arca. Úgy nőnek a házak, mint eső után az erdei gombák! Meg hogy ott mindenki dolgozik, aki csak él a városban, nincsenek más zsírján élősködők.
– Szóval, Sztálinváros szocialista város édesapám – mondta. – Én most már ott is maradok, nincs más vágyam. A kereset jó, a koszt olyan mint idehaza, az emberek magamfajták. Megértenek engem, én is megértem egy szóból őket.
Egész este beszélgettünk. Arra a gondolatra jutottam, hogy egy szép napon meglátogatom a fiamat. És a várost. Nagyon kíváncsi vagyok rá, milyen építkezés az, ahonnan ilyen jókedvűen és boldogan látogatnak falujukba az ott dolgozók. Elmegyünk, én is, feleségem is. Az én hűséges társam, aki oly csöndesen hallgatta a Jani gyerek szavait, aki nyolc gyereket nevelt fel sok éjt nappallá téve. Akit most határtalan büszkeség fogott el, akárcsak engem, hogy fia Sztálinvárosban építi a békét. Mert büszkék vagyunk rá és boldogok, mert fiúnk öröme a mi örömünk is.
Elmondta:
Cajner János dolgozó paraszt, Vajta
Sztálinváros ifjú építői /1951
