Épül a Vasmű kikötője


Élet és Tudomány – 1951. október 31.


A dunapentelei kikötő építkezése. A volt Petőfi-híd pontonjain folynak a szerelés előmunkálatai

Voltál-e már Dunapentelén, olvasónk? Magyarország egyik legcsodálatosabb pontja ez -, aki egyszer látta, nem feledheti el. Szemével, fülével, szívével érzi itt az ember az új élet viharos lüktetését, szinte fürdik percről percre dúsabb áramában. Amerre nézel, sajátos csillogást látsz a munkások és mérnökök szemén: legyőzhetetlen a felszabadult ember – ragyogják ezek a szemek. Amerre jársz – a kukoricaföldek közül kinőtt utcasorok, a Vasmű gigászi vázának tövében, a frissen ragyogó betonutak mentén és jövendő erdőjének csemetéi között – fiatal óriásként nyújtogatja tagjait a jövő Magyarországa. Valahányszor ide visszatérsz, mindig látsz, hallasz valamit, ami legutóbb még csírájában sem volt meg és a Vasmű építői mosolyogva mutatják a még kopár földsávokat, ahol rövidesen kemencék, rakodógépek, irodák és üzletek, színházak és mozik állnak majd, ahol rövidesen szétömlik az új élet bősége, fénye.
November hetedikén, Október harmincnegyedik évfordulóján világrahozzák az új Martinok a Vasmű acéltermésének első tonnáit. Messzi vidékekre világít majd ez a sistergő, vörös vastömeg. Jóbarátnak és ellenségnek egyaránt üzen: ha eddig bástya voltunk a béke frontján, most vaslemezzel védett bástyává válunk. Aki azt hiszi, hogy ezt a vaslemezt csak a Martinok tüze izzítja acélossá – téved. Ez a vaslemez millió és millió dolgozó békét és boldogságot kívánó szívének hevében edződik törhetetlenné.
Innen, a Duna partjáról könnyű magunk elé idézni a jövő képét. Fenn, a folyót szegélyező fennsíkon füstölögnek majd a Vasmű kohói, zúg és zakatol a tömérdek dinamó, transzformátor, hengermű, esztergapad. A víz partjáról vasúti pálya és betonút kanyarog és emelkedik a Vasmű térségéig, az óriási kikötővé kiképzett öblön át drótkötélpálya viszi a hatalmas tengerjáró hajókból, folyami uszályokból a nagyolvasztók torka fölé vagy a tárolókba a víziúton érkezett vasércet, szenet. A kikötő betonsíkján elhelyezett síneken óriás daruk járkálnak fel és alá, gépek töltik meg, ürítik ki a csilléket, vagonokat, transzportőrszalagok hátán szalad az anyag a bunkerekbe vagy teherautókra – érkeznek és indulnak az új gépek – nő, egyre nő az ország legnagyobb vas- és fémkohászati kombinátjának teljesítménye, az ország ereje.
Ez a kikötő, amely a Vasmű ellátásának, anyagcseréjének egyik legfőbb központja lesz, amely nélkül félkezű lenne a Vasmű óriása, most épül a szalki öbölben. Méltó lesz Dunapenteléhez: ilyen kikötő, ilyen iramban és ilyen fejlett módszerekkel még nem épült Magyarországon.
A Duna jobbpartján, ahol a Vasmű terjeszkedik, meredeken zuhan a fennsík széle a vízbe. A. folyam mentén alig párméteres sík sáv húzódik, ez az oldal nem alkalmas nagy hajókat befogadó kikötő építésére. A parttal szemben kis sziget, az úgynevezett szalki sziget húzódik, amelynek északi csúcsát a múlt század végén, a folyó szabályozása alkalmával kötötték össze a parttal. Így formás öböl keletkezett, amely egyenesen kínálkozik a kikötő céljaira.
Az öböllel szemben azonban nem kevés követelményt kellett támasztani. Elég szélesnek és elég mélynek kell lennie ahhoz, hogy nagyobb hajók is beállhassanak és megfordulhassanak benne. Ehhez viszont nagyméretű kotrási munkálatok szükségesek. A szalki szigetnek, helyesebben félszigetnek az öböl felé néző partját jó pár méterrel a jeges árvíz szintje fölé kell emelni, hogy kikötésre alkalmassá váljék. A partszegély kiképzéséhez hatalmas beton- szekrények tömeges gyártására és nagyméretű. földmunkák gyors lebonyolítására van szükség. A feladat méretei Magyarországon szokatlanok. De a dolgozók nem ijedtek meg tőlük: Dunapentele kikötőjét építették.
Tavaly decemberben, amikor a munkálatok elkezdődtek, a szalki sziget partjait még sűrű erdő borította. Először is tehát megindult a harc az erdő kiirtásáért, ugyanakkor pedig megkezdődtek az előkészületek a kikötőmedence kotrására is. Tavaszra már a kikötő partfalának tervezett helyén hosszú zárógát nőtt ki a földből és választotta el a sziget beljebb fekvő, alacsonyabb részét a víztől. Most már az a feladat állt a kikötő építői előtt, hogy ezt az alacsonyabb részt feltöltsék a tervezett partfal szintjére. Óriási munka ez, több, mint százezer köbméter földet kell megmozgatni hozzá – régi módszerekkel, kubikosmunkával, évekig tartana. Nyilvánvaló volt, hogy ez a megoldás, itt, ahol minden másodperc drága, nem jöhet számításba.
A helyes eljárás kézenfekvő: össze kell kötni a két munkát, a kotrást és a sziget partjának feltöltését. Ez is történik. A kotrógépek dühös morgással küzdik egyre előbbre magukat az öböl fenekének talajában, kaparják és szívják a fövenyt és közben már nagy zörgéssel ömlik is a kavicscsal vegyes agyag a parton kígyózó hatalmas csövek rendszerén át a sziget alacsonyabban fekvő területeire. Csaknem 600 méter hosszú sávon folyik a munka a szárazon. — Ugyanilyen hosszú, két és fél méter mély árkot ásnak közben a kotrógépek a medence fenekébe: ebbe illeszkednek majd a partszegélyt alkotó hatalmas betonszekrények, amelyek közül egynéhány – mintegy mutatónak – már ott is pihen kijelölt helyén. Egyelőre víz veszi még körül őket – de mögöttük napról napra, óráról órára növekedik a part és egy szép nap eléri monumentális betonperemét.
A néző megilletődötten szemléli ezeket a betonkolosszusokat. Egy-egy szekrény magassága 13.80 méter lesz, hossza 10 méter. Mivel összesen 560 méter partszegélyt készítenek belőlük – 52 darab 10 méteres és két darab húszméteres szekrény elkészítésére van szükség. Ezek a betonládák belül üresek, de így is óriási súlyt képviselnek: egy-egy szekrény 610 tonnát (61 vasúti tehervagon raksúlya!) nyom. Az emberben felötlik az önkéntelen kérdés : hogyan lehet mozgatni, szállítani, helyére állítani ilyen óriási tömböket?
A szekrények építése éppen hatalmas súlyuk miatt nem is egy fázisban megy végbe. A szekrények hatalmas gyűrűkből állnak, amelyek közül “csak” a legalsót (“mindössze” 240 tonna súlyú) készítik el a munka első szakaszában. Ezek a hatalmas építmények alkotják majd az egész szekrény alapját, ezeket ágyazzák be a kotrók által készített vezérárokban, rajtuk nyugszik a partszegély egész súlya. Ezeket a csaknem 4 és fél méter magas elemeket előregyártással készítik, részben a sziget déli végén, úgynevezett sójapályákon, (lejtős, a szekrények vízbebocsátása számára kiképzett partsávok), részben pedig a tassi hajózsilipben.


Betonszekrény a sójapályán fotó: MTI/Kotnyek Antal

A zsilip a gyártás idejére szárazdokká alakul át: 6-7 darab betonóriás bölcsőjévé válik. Mikor egy széria szekrényalapot kiöntötték, kitárulnak a zsilip kapui és beeresztik a Duna vizét. Amit gépi erővel csak igen nehezen lehetett volna elérni, azt könnyűszerrel elvégzi a folyóvíz felhajtóereje. Ha a vízállás elég magas, a betörő vízár hátára veszi a betonépítményeket, amelyeket aztán könnyűszerrel felvontatnak a szalki öbölbe. Itt a szekrényeket a budapestiek régi ismerőse, a Petőfi-híd várja.
Két sorba rendezett pontonjai körülölelik a betontalpakat, állványzat kerül rájuk és tovább folyik magasításuk munkája. Ide kerülnek a sólyapályákon előregyártott szekrénydarabok is, miután hidraulikus gépekkel megemelték, majd hatalmas sínkötegeken begörgették őket a vízbe.


A betonozók hónapok óta szinte összenőttek a Petőfi-híddal…

A pontonok között újra betonozó-brigádok veszik munkába a szekrényeket. A betonozók hónapok óta itt élnek a vízen, szinte összenőttek a Petőfi-híddal, és a betongyűrűkkel. Itt, a pontonok között, a víz fölött van az építésvezető mérnök kabinja is, aki egy percre sem tud megválni betonszekrényeitől, amelyek születését és elhelyezését minden részletében figyelemmel kíséri.
A pontonok között a csaknem négy és fél méteres alapzatokra újabb három, egyenként 40 tonnás, 1.30 méter magas gyűrűt emelnek. Ezzel azonban még mindig nincsenek készen a szekrények : a bóják által jelzett vezérárokba süllyesztik és a “végső simításokat” itt végzik el rajtuk. Ezek a “simítások” még két, összesen 5 méternél is magasabb gyűrű ráépítését jelentik, no meg azt, hogy a legfelső elem tetején lerakják a daru számára a síneket, mögötte befejezik a sziget feltöltését és megindulhat a forgalom.
A Dunai Vasmű építésében az egész ország segít – ezt érzi és látja az ember a kikötő munkálatain is. A Hungária kotrógép, a “Lánchíd” és a “Nemzet” úszódaruk, a Petőfi-híd pontonjai, az idevezetett betonút és az épülő vasúti pálya, autók és motorosok állandó nyüzsgése jelzi: a Vasmű dolgozói mindent megkapnak államunktól, ami a nagy mű mielőbbi megteremtéséhez szükséges. Segít nekik az egész ország, de különösen sokat kaptak attól az embertől, akiről itt mindenki szinte megilletődötten beszél: Korszunov elvtárstól, a kiváló szovjet mérnöktől, aki átvizsgálta az építkezés tervrajzait és ötletesebbnél ötletesebb javaslatokkal sietett mérnökeink segítségére.
Az építkezés dolgozói munkájuknak csaknem minden lépésén érezték a Szovjetunió baráti segítségét, szinte napról napra tapasztalhatták gondoskodását.


A kikötőépítkezés látképe.
Háttérben a hatalmas betonszekrények, baloldalt a “Lánchíd”-úszódaru

Ott állunk a Petőfi-hídon és nézzük az egyre magasodó betongyűrűket, a Vasmű kikötőpartjának egyre szilárdabb támasztóit. Élenjáró, bátor technika emeli ezeket a gyűrűket egyre magasabbra, de ezt a technikát élenjáró emberek teremtették meg és alkalmazzák. Itt járnak-kelnek a munka lázában a pontonokon: élmunkások, sztahanovisták, technikusok, mérnökök, betonozó és ácsolóbrigádok – egyik teljesítménye valamivel túl, a másiké még valamivel innen a 200%-os átlagon: öntudatos, harcos emberek, akik tudják: nemcsak betonszekrényeket, de a szocializmust is építik Dunapentele kikötőjének partjain. Az Alkotmány Ünnepén ez a részleg kiérdemelte a legjobb dunapentelei üzemrész címét. Az Októberi Forradalom ünnepére pedig vállalták: november 7-én az összes betonszekrények készen fognak állni a vezérárokba való süllyesztésre. Ha ez sikerül, akkor az építésvezetőség az 1951-es tervév végén büszkén jelentheti: nemcsak az eredetileg tervbe vett fél partfalat, de már az egészet leültették árkába, felét pedig teljes, 13.80 méteres magasságában elkészítették.
– Mi, elvtárs, a békéért harcolunk. Ezt tudja itt mindenki – mondja csendesen és keményen Lukács György elvtárs, az egyik élenjáró betonozó brigád vezetője.
A látogatók bólintanak. A szekrényeket nézik, amelyek a Duna csillogó vizében egy épülő bástya szirtfokaira hasonlítanak.
Fölöttünk, a nagy víztorony ormán vígan csattog a szélben Dunapentele vörös lobogója

L. J.


Új kikötő


Legnagyobb dunai kikötőnk


A már elkészült kikötő látképe 1959. október 17-én fotó: MTI

Dunaujvaros