Népszava – 1960. szeptember 4.
Kemény Dezső – fotó: jakd.hu
Kemény Dezső:
A Déli-városban
Kétszer találkoztam vele, s többször nem fogok. Először a talponálló pultja mellett, másodszor az elhamvadt szalmakazlak között. Nem látom többé, s más sem. Éppen ezért nevét sem írom ide, hadd legyen hitelesebb a történet. Hitelesebb így, mert hősét megátalkodott hazugnak és csavargónak. tartották a városban, s a nevével megtűzdelt történet Münchausen-mesének hatna.
Írom tehát.
Soha nem értettem azokat az embereket, akik két-három pohár, sőt korsó sört meggondolás nélkül magukba öntenek. Lehetetlen az, hogy az alkohol kedvéért tegyék, hiszen egy fél deci pálinkában több a szesz, mint egy liter sörben. Micsoda torok kell ehhez, és micsoda gyomor! Ami engem illet, egy pikolónál többet nem tudok jóízűen meginni. Pohár? Ugyan kérem…
– Csak nem szégyenít meg egy pikolóval? Ugyan kérem! – és már váltja a blokkot, hozza a korsót. Kínlódom a szörnyű mennyiségű lével. Kiönteném, ha lehetne. De nem lehet. A mellettem könyöklő itat és beszél.
– Aztán tudja, főnök, nem haszonból vagy haszonért hazudok én, hanem azért, mert jó látni, hogy hiszik, amit mondok. Pedig tudják, hogy nem igaz. Én is tudom, de azért csak mondom. Akkor aztán már nem is tudom, igaz-e vagy nem igaz, csak mondom. Hát mit csináljak?… Még egy korsót? Nem? Na én igen… Egészségére… Azt mondják rólam, a város szégyene vagyok – igaz, nem megy a meló. Az ötös épület azért nem lett kész a héten, mert untam a hajrát, a sok lógónyelvű kollégát, meg sajnáltam is őket. Pihenjenek, gondoltam, aztán mesélni kezdtem nekik. A tök alsóról, aki elszerette a piros királynét, de az őt is otthagyta, mert a tök alsó csak munkaügyis volt, pedig főépítésvezetőnek mondta magát. Aztán hiába vett nájlonblúzt a nőnek, meg abroncsos szoknyát, megszökött az egy gebinessel. Tudja, főnök, akkora röhögés volt ott, hogy rögtön elmúlt az ebédidő. Mert én akkor már utaztam a vörös királynővel meg a gebinessel a zsuppkocsín répát egyelni. Persze, jött az építésvezető és nem hagyta, hogy szegények megegyék a répaföld szélén a lencselevesüket, hanem letolt, mint egy koszos nadrágot. Azt mondta a végén: “Mehet maga lakni, barátom, a Déli-városba, oda való maga…” – Mondja, főnök, volt már maga a Déli-városban?
– Egyszer jártam ott – felelem a korsó felett. – A fiókkönyvtárban.
– A könyvtárban? Az hétkor zár. Az még nappal! Ugyan kérem… Éjszaka kell azt megnézni. Hogy ott mi van! Mexikó, érti? Szét kéne zavarni azt a társaságot. Piszkos kis lányok, markecolók, üzemi szarkák orgazdái, mifene… Meg olyanok, akik pereputtyostul feljöttek ide, de nem tudtak kedvükre való melót kapni, hát szereztek valami papírt, a déliek meg befogadták őket. A gondnokságnál nagy a rend, főnök, tudja, észre se veszik az ilyesmit. Hát most ott vagyok én is egy barakkban. Beton az alja, kályha is van benne, de az még sose látott szenet. Minek? Cekász van, sejttégla is akad, mindenki villanyfűtőtesttel fűt, meg főz. Szén? Ugyan kérem… A villanyt fizeti a vállalat.
– De hát nézze, – próbálkozom -, ha ez így van, akkor…
– Hagyja, főnök! Nem áll jól magának a prédikálás. Megkaptam én azt az szb-n. Hogy emlékszem-e arra, mikor ötvenben a Szalki-szigeten térdig az őszi latyakban tizennyolc órán át döngettem a fát egyhuzamban. Hogy mért kellett nekem így elpiszkolódnom?! Hát, főnök, tudja, én ötéves koromtól harmincéves koromig melóztam. Még szép, hogy írni-olvasni tudok. Melóztam, mondom, bele is fáradtam, meg bele is untam. Most már mesélni akarok. Hát mért ne lehetne mesélni, mikor az emberek örülnek neki? Mi? Na erre feleljen!
Opportunista voltam, és felelet helyett a korsóba dugtam az orromat.
– Na, ugye? Ugye hallgat? Mind hallgat, vagy hülyeségeket beszél. Hogy nem mese kell az embereknek. Hát mifene más, mi? Én mondom magának, főnök, hogy mese kell nekik, mert annak örülnek. És, tudja, ha több az öröm. akkor a meló is több!…
– De nézze… – kezdem újra. – Igaza van, de… Maga valahogy olyan anarchista módra…
– Mondták már nekem ezt, hallja, de hát ilyen vagyok. Ilyen a természetem. Csavarognék és mesélnék annak, aki meghallgat.
– Miért nem ír?
– Írni? Ugyan kérem.
– De miért?
– Hát maga azt gondolja, hogy ha én most elmondom magának az aranyszőrű főkönyvelő meg a betonkeverő történetét, az holnap ugyanaz lesz? Holnap már más az élet, más a valóság is! Érti, főnök? Változik a kép, mert az élet is változik. Higgye el, az én meséim negyvenöt óta egyre szebbek. Na, volt közte rút is, de csak itt-ott. Most csodálkozik. ugye?… Egészségére…
Mit mondjak ennek az embernek? A felhőkben él, és mégis itt jár a földön. S igaza van. Valami módon… Tudom, hogy a sör, amivel megkínált, kölcsönkért, vagy éppen szajrézott pénzből származik, mert ez az ember teljesen amorálís, bizonyítván a tételt: aki hazudik, az lop is. De még senki nem kapta rajta, s nem is igen akarják rajtakapni. Szeretik. A hatóságok pedig üldözik. Mert üldözendő. Hivatalból. Ez igaz. De azért… Mit mondjak neki? Azt, hogy ha így folytatja, ő is hamarosan répát fog egyelni? Vagy azt, hogy…
– Most min töri a fejét? Ne mondja, amit akar, főnök, nekem az úgyse használ.
– Ide figyeljen: nősüljön meg!
– Ugyan kérem! Szeretnek engem a lányok, még mindig, önmagamért. Nekem nem kell. aki leprédikálja a kedvemet! Annyi mindig van. amennyi kell, és kész.
Hallgatunk. Magamba gyötröm az utolsó korty sört, és menni készülök.
– Maradjon még, főnök, mondanék valamit…
– Mit mondana, öregem, magán úgyse lehet segíteni…
– Ide figyeljen. Tudja, nem az fáj, hogy az építésvezető kirakott a Délibe, nekem egykutya, hol szunyátok. De az, tudja, az, hogy… Az istenfáját neki, azt mondta, hogy bennem nincs kollektív érzés! Bennem! Hát ha magam volnék a világban, ki a jóistennek mesélnék én, mondja? A fáknak, vagy a szputnyikoknak? Hát ez fáj nekem, higgye el, pedig mondtak már nekem ennél rosszabbakat is. Nincs bennem kollektív érzés… Na, isten áldja, főnök, látom, únja ezt a sódert. Pedig ez nem mese ám…
Segítség nélkül jutott el az ajtóig. Ott megkapaszkodott, kissé meggörnyedt, észre se vette, hogy elmegyek mellette, ő ment el mellőlem, mégis úgy éreztem, hogy én hagytam faképnél.
Ezután napokig piszkált valami, folyton erre a borostás, sokbeszédű városszégyenére kellett gondolnom. Valami olyan érzés volt bennem, mintha a város előtt, s egyszersmind a város nevében felelősséggel tartoznék ezért az emberért, akiben állítólag nincs kollektív érzés, de akit – a maga furcsa, erkölcstelen erkölcsével – mindig mosolygó emberek között látni. Akitől mindenki kapott valamit, ha egyszer meséje bűvkörébe került.
Kerestem a városban, az utcákon, tereken, a presszókban, ahol mindig akad egy potya fél deci, a Duna-parton, ahol a horgászok megtűrik a halk, duruzsoló szavakat. Még az építkezésen is kerestem, pedig ott igazán ritkán mutatta magát. Megszökött volna? Vagy csak kirándult valamelyik szomszédos faluba, hogy történeteivel színeket szőjön az aratástól megfáradt emberek álomtalan álmába? Ki tudná?
De múltak a hetek, és lassan megfeledkeztem róla.
Déliváros /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf
Egy forró júliusi délután azután éles szirénaszó hasított bele a város tompa zsongásába. Őrült tempóban két vörös tűzoltókocsi száguldott át a főúton a Déli-város felé. S már kiabálták is az ablakom alatt: “Ég a tsz búzája!…”
Negyedóra alatt tettem meg a kétkilométeres utat, csak úgy, saruban, shortban, ahogy a strandról hazajövet elvetettem magamat a heverőn. A füst, a rőt lángtenger hamar útbaigazított valamennyiünket – vagy kétszázan loholtunk a tsz semmivé váló kazlai felé. S mert a szalmakazlak már menthetetlenek voltak, a tűzoltók fecskendői az élettel teli gabonaraktárat védték a még mindig fel-felcsapó lángnyelvektől. Az amúgyis forró levegő szinte elviselhetetlenül égetett, a dunai szél bele-belekavart a perzselő pernyébe, és csupasz bőrünkhöz vágta a millió égető kis feketeséget.
Szerszám akadt, s már csak az volt a dolgunk, hogy biztonság okából kiszélesítsük, meghosszabbítsuk az elhamvadt szalma és a raktár között hevenyészett árkot. Dolgoztunk, s a tűzoltók is dolgoztak, fecskendőik áradatát az elégett szalma fekete foltjaira irányítva. Fehér gőz született a zsarátnok és a víz csókjából, egy pillanatra tejfehér fénnyé homályosítva a Nap aranysárga sugarait.
– De hogy került ide ez az árok? – kérdezte egyszerre a tsz elnöke, aki velünk egy sorban izzadt. – Ki ásta ezt?
Senki se felelt. Mint ahogyan nem is felelhetett, hiszen aki tette, már nem tudott beszélni. Megégett testét az egyik hamuvá omlott kazalból mosta ki a fecskendő sugara. Ő volt az. Bal kezében még mindig szorította az elszenesedett nyelet, az ásóét, amivel néhány keserves perc alatt gátat vetett a tűz őrjöngő rohamának. Úgy szorította, mint akkor, amikor rádőlt az égő szalmakazal.
Hogy honnan került ide a kollektív érzés nélküli ember, az élő mesekönyv, a hazug csavargó, éppen az utolsó pillanatban, hogy százak kenyerét megmentse, talán csak egykét déli-városi tudná megmondani. De minek kutassam? Annál többet, mint amit összeégett arcán láttam, úgyse tudnék meg tőlük. S ki tudná szóval elmondani, jobb keze mozdulatát, ami most, mozdulatlanságában is emlékeztetett, teste felé hajolva, egyenesre nyújtott mutatóujjal, mintha mondaná: ugyan, kérem…
Déliváros – ami maradt – képtár
