Szabad Ifjúság 1951. november 28.

A város új építői

A város szélén ideiglenes lakások várják az új építőket. Itt helyezik el azokat a fiatalokat, akik éjjel, vagy ünnepnap érkeznek Sztálinvárosba és így még nem kaphatták meg állandó lakásukat. Az elmúlt éjjel mintegy 15-20 fiatal érkezett ezekre a helyekre. Debreceni, pocsaji, kerekegyházi paraszt fiatalok, akik úgy határoztak, hogy ők is kiveszik részüket békeművűnk építéséből. Fiatalok, akik kőművesek, öntők, kovácsok, mérnökök akarnak lenni a Sztálin Vasműnél.


Barakkok a város szélén (1950) /fortepan

Az ideiglenes szállást – ahol most szalmazsákokon ültek a fiatalok – az ősz hideg, csípős levegője járta át. Ez azonban nem zavarta a fiatalok hangulatát. Oly jó kedvűen daloltak, mintha legalább is lakodalmat ülnének.
Hajdú Jánost és Hajdú Mihályt ezekhez a fiatalokhoz osztották be Elsőnek Páll József vette észre a terembe lepő fiatalokat:
– Hé fiúk, vendég érkezett! Szelte ketté kiáltásával a dalt.
– Honnét jöttetek? Hogy mertétek elhatározni magatokat erre a bátor lépésre? Benneteket nem akartak elriasztani attól, hogy idegyertek? – vették körül a kérdések özönével egyszerre többen is a belépő két Hajdú-testvért.
– Inkább azt mondjátok meg, kapunk-e ebédet? Otthon ünnepélyes fogadtatást ígértek, itt pedig úgylátom, hogy ennivalót sem kapunk! – válaszolt mogorván Hajdú Pista. Meglepetésére szavai nyomán hangos nevetés tört ki a fiatalok között.
– Úgylátszik, nektek is azt ígérték, hogy zenekar, autóbusz jön majd elétek. Az igaz, hogy itt szeretettel várják az új építőket, de ezt nem lármával, hanem azzal fejezik ki, hogy segítenek a munka közben, a nehézségek elleni harcban – világosította fel a követelőző Hajdú-testvért Stadler István kerekegyházi fiatal.
Mit szaporítsuk a szót, a vitának az lett a vége – mivel ebéd után érkeztek -, hogy a két fiatal nem kapott ebédet. A Hajdú-testvérek erre kereken kijelentették: ha ez így megy tovább, nem maradunk sokáig ebben a városban!


Munkapad a Görbe utcában (1950) /fortepan

Az éttermekben szóló vidám zene, a filmelőadások, az est kellemes levegője kicsalta a házakból Sztálinváros építőit. Csinos, fiatal leányok, fiúk kacagása, vidám játszadozása tette ünnepélyessé, a szokottnál is kedvesebbé a hatalmas békeművet.
Ezzel a várossal, ezzel az ifjúsággal találkozott most először az a kis falusi fiatalokból álló csoport, amellyel az előbb ismerkedtünk meg s amely most éppen a Dunapart felé tart. Mint a legtöbb alföldi ember, először ők is “a ház környékét nézik meg a beköltözés előtt”.


Görbe utca az Építők útja irányából nézve (1950) /fortepan

Sokan azt mondják, hogy jó turista csak hegyes vidékén születhet. A mi alföldi fiataljaink azonban megcáfolták ezt az állítást: sok hegymászónak dicsőségére válnék, ha oly ügyesen és gyorsan tudná legyőzni az akadályokat, mint ahogy ezek a fiatalok legyőzik.
Gudra József kubikos ifjúmunkás halászás közben vette észre a Dunaparton sétáló parasztfiatalokat. Szívesen nézi az ezüstösen habzó Duna-vizet, de most úgy látszik erőt vett rajta a kíváncsiság, felállt és elindult a többi fiatal felé.
– Szervusztok, ha megengeditek, együtt szórakozunk, látom, ti még úgyis újak vagytok ezen a vidéken – kezdte meg Gudra elvtárs a beszélgetést. A város régi és új építői hamar egymásra találtak. A paraszt fiataloknak sok volt a kérdésük, Gudra József ifjúmunkás pedig szívesen beszélt arról a harcról, amelyet ő és társai vívnuk már több mint egy éve: az első szocialista városért.


Görbe utca, szemben a Május 1. utca házai, jobbra a Vasvári Pál Általános Iskola építkezése (1950) /fortepan

A legtöbben Sztálinváros élete, meg a kereset felől érdeklődnek. Megbecsülik-e az ember munkáját? – kérdezték egyszerre többen.
– Én már 1950 augusztus óta dolgozom ezen az építkezésen – kezdett a kérdések válaszolásához Gudra etvtárs.
– A 700-800 forintot még mindig megkerestem, de az sem ritkaság, amikor az 1000 forintot is túllépem. De ne higgyétek azt, hogy én a pénz miatt szeretem Sztálinvárost. Nem, én magát a várost, ezt a nagy lüktető szívet szeretem. Nem lehet ezt szavakban elmondani. Amikor idejöttem az építkezésre, az első hetekben én is azt mondtam, hogy “rövidesen itt hagyom az építkezést, otthon sokkal kényelmesebb”. Ma pedig azt mondom, hogy nincs olyan ember, aki el tudna engem kergetni Sztálinvárosból. Nem hiszem, hogy valaki is volt olyan boldog már életében, mint én akkor, amikor többszáz köbméter földet mozgattunk meg brigádommal az első november 7-i csapolásért. Meglátjátok, egy félév múlva már a ti szívetek is érzékenyebb, kedvesebb, de a mostaninál jóval acélosabb is lesz.
Az éj egyre közelebb húzódott a Dunapart felé. A fiatalok már alig látták egymást, csupán a szemek csillogásából, egy-egy lelkes kézszorítással szereztek tudomást egymásról. Csupán Gudra elvtárs hangját lehetett hallani, amely egyre lelkesebben csengett a közeli éjszakában.
Hajdú Mihály és Hajdú János kissé elhúzódva ültek a többiektől. Szégyellték is magukat, de büszkék is voltak. Szégyelték magukat azért, mert kezdetben azt merték mondani, hogy ők is elhagyják a várost de büszkék is voltak, mert megérezték, hogy az ő szívük máris bátrabb, meg acélozottabb lett.

Földesi József

Dunapentele, 1951. szeptember

Felhasznált képek forrása:
Szabad Ifjúság archívum
fortepan.hu/Bauer Sándor képei
Dunaújváros története képeslapokon

Dunaujvaros