Sztálinvárosi gyerekek XIV.

XIV.

Kati már egy órája csatangolt az utcán anélkül, hogy tudta volna, merre jár. A falu felé igyekezett, majd hirtelen visszafordult, a gyárépítkezés felé vette az útját, hogy megkeresse az édesapját. Az apja majd megmondja az igazat… mert az nem lehet, hogy Sze­deri tekintetes úr… mit rá nem fognának. Ha kell, akár most mindjárt eljön vele az édesapja, s megmondja Hajduéknak, meg az egész osztálynak, hogy Szederi tekintetes úr az ő tisztelendő uruk­nál mindennapos vendég volt, vétek az ilyen embert bemocskolni, azt kenni rá… Ki sem meri ejteni a száján, hogy mit.
Kati megállt egy pillanatra. Olyan nehéz volt a feje, mintha valami vasból készült sisakot nyomtak volna rá. Ma szombat délután van, jutott az eszébe, – nem dolgozik az édesapja. Azért csak ment előre, hátha találkozik vele valahol s rögtön viszi magával. Ritkán ejt hangos szót az édesapja, de ha megharagítják!…
Kati morgott, beszélt magában, észre sem vette, hogy már le­tért az útról, vitte a harag, a felháborodás. Azt fogták Szederi tekintetes úrra, hogy dagadt meg veresképű… Szép, derék ember, megvan vagy száz kiló, de azért egyáltalában nem dagadt… Ele­get látta a tisztelendő úr kertjében pipázgatni. S vasárnaponként is látta a misén, ott ült a családjával az első padsorban… Még hogy az ilyen istenfélő ember… elgondolni is bűn, nemhogy ki­ejteni.
Nem egyszer mondogatta a tisztelendő úr, hogy pogány egy város ez, úgy nőnek fel itt a gyerekek, mint árok szélén a gaz…
Valaki megfogta a vállát. – Mit beszélsz te itt magadban? Valami bajod van?
– Édesapámat keresem.
– Aztán hol keresed? Merre? Nem idevalósi vagy? Eltévedtél?
– Nem tévedtem el, de idevalósi sem vagyok – mondja hara­gosan, vissza se fordul a hívó szóra, már megint mit akarnak tőle
Maga sem tudja, hogy kerül haza, de egyszercsak ott áll a konyhaajtóban.
Az édesanyja ruhát vasal éppen, a nagy fonott kosárból szedegeti ki a vasalnivalót, meghúzogatja, kisimítja őket, úgy fekteti az asztalra.
– Téged meg mi lelt? – kérdi s a keze megáll a munkában.
– A fejem fáj – feleli Kati s ahelyett, hogy levenné a kendő­jét, még szorosabban a derekára tekeri. Pedig nincs kint hideg, mégis fázik, úgy fázik, hogy a fogai is összekoccannak.
– Hol van édesapám?
– Bement a faluba a tanácsházára. Üzentek érte.
– Üzentek?… Mit üzentek?
– Hát hogy kaptunk új házhelyet. A Botosék kertjével szom­szédos.
Kati fején mintha engedne a szorítás. Az asztalhoz lép, meg­markolja a kezeügyébe kerülő ruhát. – Lesz megint házunk?
– Ne gyűrd össze a ruhát. Nem látod, hogy éppen most vasal­tam?
– Mikor megyünk haza? – kérdi Kati s olyan izgatott, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
– Mi bajod van már megint? – Daruné odaérinti megned­vesített mutatóujját a vasaló aljához, amely aprót szisszen.
– Anya… – tovább nem tudja mondani. Mindaz, amit kér­dezni akar, bennereked a torkában. Mióta betették ide a lábukat, anya nem a régi már… Ezt is milyen hangon mondja, hogy ház­helyet kaptak… mintha valami mindennapos dolgot tudatna vele, nem olyat, amire régóta vágytak, amiért annyi könnyük hullott. Azért mert számtanpéldának adták fel anyát, azért örülhetne, hogy újra házuk lesz. A magáéban ülhet! Nem kell brigádnaplót vezetnie, habarcskeverőgépért futkosni, anyagbeszerzővel tárgyalni, száza­lékszámításon törni a fejét…
– Nem tudom, hogy határoz az édesapád – szólal meg az anyja. – Hiszen nem mondom, lehet otthonról is bejárni dolgozni…
– Azután is itt akar dolgozni? – kérdi megütődve Kati, a fás­ládára kuporodik, maga alá kapja a lábát. Az előbb még arra gon­dolt, kiveszi anyja kezéből a vasalót, egész héten dolgozott, pihen­jen egy keveset. A kis ruhát be tudja ő is vasalni! De ha anya ott­honról is be akar járni, akkor maradjon csak neki a ruha! Ha már nem gondol velük, csak azt forgatja a fejében, hogyan jusson előbbre… ha mindegy neki a családja…
– Anya, ismerte maga Szederi tekintetes urat? – kérdi nehéz lélekzettel. Nem azért kérdi, mintha arra számítana, hogy az anyja szemébe vágja majd annak híres Hajdunak, hogy vele gyűlik meg a baja, ha ilyet talál ki; de legalább tudja meg… igenis tudja meg, hogy mitől féltette őt a tisztelendő úr… legalább ne kívánja, hogy itt járja ki az iskolát!
– Hogyne ismertem volna! Te is ismerted! Együtt vittük el hozzájuk Pirost pesztrának. Te jobbról kapaszkodtál a szoknyámba, Piros meg balról és sírtatok, mint a záporeső. Dehát hiába sír­tatok… nem volt otthon se egy kis zsírozó, se egy kis liszt, semmi… El kellett szegődnie Pirosnak, pedig annyi idős sem volt mint most te.
– Almát nyomott a kezünkbe a tekintetes úr, a zsebünket teletöltötte dióval – mondta Kati.
– Drágán fizette meg szegény gyerek azt a kis almát, diót! Még a dunnacihákat is vele mosatták, pedig csak arra szegődött el, hogy a gyerekek mellett legyen … S a két véka tengeriből – mert annyit ígértek – csak másfelet kaptunk. Azt fogták Pirosra, hogy eltört egy tejesköcsögöt, hát lehúzták a béréből.
Daruné ide-oda húzta a vasalót a nedves ruhán. – A csizmácskával is hogy megjártuk – mondta és csak rázta a fejét, hogy a kontyából kihullott egy hajtű és haragos koppanással a földre esett.
– Mert azt is ígértek – jó erős csizmácskát. S valami elfuse­rált csizmát adtak neki, bő is volt, szűk is volt, lötyögött a lábán, mégis szorította.
Kati felkelt a ládáról. Úgy érezte, gombóc feszül a torkában, amely sehogysem akar lecsúszni. – Miért fogadta el édesanyám? – kérdezte harciasan.
– Dehogy is mertem én szólni… még rneg is köszöntem… Majd éppen a tisztelendő úr rokonával húzok ujjat?! Kitömtem ronggyal a kajlaorrú csizmát, úgy hordta el Piros…
Kati nem találja a helyét. Kétszer is körüljárja a konyhát, végre megáll az anyja mögött.
– Azt híresztelik itt… hogy Szederi tekintetes úr…
– Mit tekintetesurazod? – szól rá az anyja türelmetlenül. – Úgy beszélsz, mintha még mindig szolgálnánk.
– Azt híresztelik – kezd bele újra Kati, – hogy Szederi… itt volt munkavezető a szigeti kikötőnél. S ellopta a munkások pénzét. Maga elhiszi?
Daruné leteszi a vasalót. – Sokmindent megéltem én már kis­lányom.
– De olyan ez – mondja felháborodottan Kati – mintha magát a tisztelendő urat feketítenék. Édesanyám azelőtt templomba járt, imádkozott, sosem mulasztott el egy misét – fakadt ki…
– Mert olyan tudatlan voltam, olyan nyomorult. A szolgabíró­nak a színe elé sem merészkedtem. Hiába kilincseltem a jegyzőnél. Hát gondoltam, a jóisten… az legalább nem kerget el. Az tán meg­hallgat. Honnan tudtam volna én, hogy kihez kell fordulni? Mit nézel olyan ijedten? Hallgass végig… Kaptunk négy hold szántót – folytatta csendesen Daruné. – Azt hittem, a jóisten juttatta nekünk. S amikor ide jöttünk, megint csak a jóistenhez fordultam, hogy segítsen meg. S tudod ki segített? Ribárné, egy fogatlan kis öregasszony, meg Margit néni, meg egy fiatal lány, Julinak hívták, azok segítettek. Meg a Tücsök apja. Meg… ki győzné még felso­rolni, ki mindenki állt mellém.
Talán sohasem beszélt még annyit egyfolytában, talán most először gondolta át, mi is történt vele.
De Katinak a szívébe sajdult… Anyát is megtévesztették. Nem­hiába mondta neki a tiszieléndő úr: nehéz lesz erős maradnod. Ő… ő erős maradt. De az édesanyja már letért az igaz útról, azért mond ilyeneket, hogy nem a jóisten segített, hanem Bojtár János. Csakhogy ő nem hagyja az édesanyját, ő megkéri a tisztelendő urat, hogy mentse meg! S akármi történik is, de Szederi tekintetes urat is elmondja, mert őt nem lehet elbolondítani. Ő nem hisz el akármit…
– Jutkához megyek tanulni – húzta be maga mögött az ajtót és futott ki az országútra, úgy futott, mintha sohasem akarna meg­állni.
Egy teherautó soffőrje rádudált. – De sürgős utad van!
– Sürgős! – lihegte Kati és szaladt volna tovább, de a soffőr megállította a kocsit: kapaszkodj fel, ha olyan nagyon sürgős! -s már nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.. Hová fuvarozzalak? – kérdezte barátságosan.
– Csak ide a faluba tessék vinni.
– Azt hittem, a világ végére szaladsz. Na, mindjárt itt is vagyunk.
Kati izgalmában köszönni is elfelejtett. Már látta a paplak piroscserepes tetejét s egyszerre nyugalom szállta meg. Hiszen ki­állta a próbát! Hiába akarták rávenni, hogy higyjen nekik. S anya is belátja majd, hogy mit ér a Bojtár-féle segítség… Meg, hogy nem a Hajdu Andrisok a hősök, hanem igenis ő, aki bárhogy is szidták, büntették, megőrizte a titkát. Még anyának sem.árulta el!
Ropog a kavics a lába alatt, amint végigmegy a kerten s amikor meghúzza a csengőt – milyen ismerős a hangja! – büszke­ség fogja el, hogy mindjárt ott áll szemben a tisztelendő úrral. Édesanyámat akarom megmenteni, mondja majd neki, ehhez kérem a tisztelendő úr segítségét. És elmeséli a szigetet, meg azt, hogy mit fognak Szederi tekintetes úrra… Meg hogy anya szegény, már hisz nekik.
Sulekné kicsoszog, arasznyira nyitja az ajtót. – Mit akarsz?
– A tisztelendő úrhoz jöttem.
– Ilyenkor?! – kérdi Sulekné és tésztától ragacsos kezeit szét­tárja.
– Tessék megmondani, hogy én vagyok az, Daru Kati.
– Hiszen van szemem, látom én, hogy te vagy az. De ha egy­szer rosszkor jöttél. Épp az esti ájtatosságot végzi, azután meg jön­nek hozzá. – Sulekné már csukná be az ajtót, de Kati olyan sóvá­rogva néz befelé, hogy megesik rajta a szíve. – Várj csak… majd megnézem…
Örökkévalóság, amíg visszajön. Hol tud olyan soká maradni? Hisz nem olyan hosszú a szobához vezető folyosó.
Végre ismét hallja a csoszogást.
– Azt üzeni, hogy várj rá. Ülj le és várj.
Kati nem tud elnyomni egy elégedett sóhajt. Ugye, hogy őt be­ereszti a tisztelendő úr?… Csak Sulekné hiszi, hogy rosszkor jött. Nem jöhet ő olyan időben, hogy szívesen ne látnák ebben a házban. Leült a konyhaszékre, a szép fényes alumíniumlábasokat bámulja, melyeknek aljába smirglipapírból rózsákat nyomott Sulekné. Min­den olyan ragyogó ebben a konyhában: a rézmozsár, a sok habverő üst, a serpenyők, a súlyok, melyek ott sorakoznak a kredencen. Sulekné szótlanul tesz-vesz körülötte. Boroskancsót helyez egy tál­cára, meg poharakat. Aztán egy akkora kappant szeletel föl, ekkorát még nem is látott!
Katiból kikívánkozik, hogy elmondja, mi mindenen ment ő ke­resztül, mióta elkerült innen! Nem mindenki bírta volna ki. De Su­lekné nem kérdez semmit, ő meg magától nem kezdhet el beszélni, hát csak figyeli, hogy jár a keze, egy percre meg nem áll.
– Soká kell még várni? – kérdi egy idő múlva Kati, mert sö­tétedni kezd odakint s anya már biztosan türelmetlen, hol marad ennyi ideig. Az is lehet, hogy átszaladt Tárnokékhoz s ott megtudja, hogy színét sem látták. Eddig még nem emelt rá kezet az édes­anyja… De ma este… ma este nem viszi el szárazon! Ha agyon is verik, gondolta elszántan, akkor se tartja a száját, akkor is min­dent elmond a tisztelendő úrnak.
Sulekné eltűnt a megrakott tálcával. – Te addig átszaladhatsz Piroshoz. Jó órába is beletelik, amíg megvacsoráznak.
Kati felállt. Halkan behúzta maga mögött a konyhaajtót, kilé­pett az udvarra, melyre már ráereszkedett az este. A tisztelendő úr ablakából világosság szűrődött ki, arrafelé tartott. Hátha éppen most szól ki érte: Gyere hát kislányom, gyere.
Mintha hangokat hallana. Nem tudta hirtelen, visszaszaladjon-e vagy az ablakon keresztül jelentkezzék: itt vagyok! Habozva meg­állt a félignyitott ablak alatt. Kicsit lábújjhegyre állt, hogy lássa, csakugyan őérte kiáltott-e a tisztelendő úr. Nem… mégse.
A tisztelendő úr az asztalnál ült s Kati szívét melegség járta át, amikor megpillantotta égszínkék szemét, rózsás arcát. Most éppen bort töltött egy plébánosnak, akinek csak a széles hátát láthatta. Az asztalon ott volt a ropogósra sült kappan, egy másik tálon meg sonkacsülök, abból farigcsált a tisztelendő úr. Nagy darabokat kanyarított le bicskájával, kenyeret szelt hozzá, de az arca hara­gosnak látszott.
– Mindent elrontasz – mondta és bekapta a bicskahegyre szúrt sonkát. – Nem így kell bánni velük!
Lám, gondolta Kati, megint pártját fogja valakinek. És szinte odaszegezve állt az ablak alatt, hogy egyetlen szót se veszítsen el abból, amit a tisztelendő úr mond.
A vendég felhorkant. – Már csak nyolcan járnak hittanra. Pedig megmondtam nekik, hogy elkárhoznak – dörmögte és villá­jával hadonászott, hogy széles hátán majd szétrepedt a kabát.
– Nem ijesztgetni kell őket! Ki hallott már ilyet! Így csak bajod támad belőle, neked is, nekem is – mondta a tisztelendő úr és arca, nyaka kiveresedett az izgalomtól. – Magadhoz kell édesgetni a gye­rekeket. Mit gondolsz, miért vettem ping-pong asztalt nekik? Nincs jobb dolgom, mint kaucsaklabdára költeni az egyház vagyonkáját?!
Kati nem értette, mitől érzett egyszerre olyan hideget a válla táján. Mit mondott?… Mit is mondott… Próbálta összeszedni magában, de a szavak szétgurultak a fejében.
A tisztelendő úr nagy kortyokban ivott, a keskeny sáv, amely kilátszott a nyakából, mind veresebb lett. – Ha kézben akarod tar­tani őket…
A vendég hangos robajjal hátratolta a székét. – Hát már minden parasztkölyöknek kedvét keressem?
A tisztelendő úr magához húzta a tálat. Kivett belőle egy kappancombot. – Mit lehet csinálni… Ha egyszer ilyen világ sza­kadt ránk!
Kati a hideg falhoz nyomta a homlokát. Már szaladt volna el az ablak alól, de valami fogva tartotta. Tán csak álmodja az egészet. Mindjárt felébred s bent találja magát a tisztelendő úr szobájá­ban, aki szelíden kérdezgeti… Már érzi a tenyerét a fején…
– Itt vár egy Daru Kati nevű kislány a konyhában – hallja a tisztelendő úr hangját s moccanni sem mer, a lélekzetét is vissza­fojtja. A szíve olyan hangosan dobog, hogy attól fél, meghallják odabent.
– Mindjárt behívatom, hogy lásd… így kell bánni velük – folytatja a tisztelendő úr. – Nem sokból áll az ilyesmi.
Beleharapott a kappancombba. – Nem sokból áll – ismételte. – Egy kis kedveskedés, néhány barátságos szó… Miért nem eszel? Láss neki. Van itt fehérhús is. Nna… Úgy kell azt kiokoskodni – folytatta – hogy nyűgnek érezzék az iskolát. Attól nem gyűlik meg a bajod, ha ping-pong asztalt veszet nekik, kalácsot, szentképeket osztogatsz. De ha rémítgeted őket, vagy eljár a kezed, még feljelent valamelyik bugris!
Kati térde puha lett, minden körben forgott a szeme előtt: a didergő rózsafák, a kivilágított ablak, a sötétségbe vesző udvar, a templom tornya… Felsikoltott, mintha valami ütés érte volna.
A rövid, éles sikoltásra a vendég hátrakapta a fejét, a tisztelendő úr az ablaknál termett.
– Mi az? Ki van itt? – Gyufát rántott elő, de a keze resz­ketett, nem tudta meggyújtani a gyufaszálat. – Te… te hallga­tóztál? – kérdezte fújtató lélekzettel s a vendég derékig kihajolt, szeme, mint két hegyes kötőtű szúrt belé, karjával a feje fölött ka­szált. De hiszen ez Istóky plébános úr a szomszéd faluból, ismert rá Kati s minden erejét összeszedve rántotta el magát az ablaktól. Hallotta, hogy kiáltoznak, sziszegő hangok csapnak össze a háta megett, Sulekné is előkerült, szitkozódva törtetett utána, de ő leta­posva a salátaágyakat, keresztülgázolva a ribiszkebokrokon, futott, futott, mintha ki akarna futni a világból.
Sárosan, kimerülten esett be az ajtón. – Anyám… – mondta és az ágyra vetette magát, a párnába fúrta a fejét és sírt, ahogy a torkán kifért. – Anyám… becsapott… becsapott!

Daruné melléje ült. Tenyere között melengette Kati jéghideg kezét. – Ki bántott? Mi van veled?
– Becsapott! – sírt fel újra Kati.
– Kiről beszélsz? – kérdezte Daruné és felemelte Kati fejét a párnáról s maga felé fordította.
– A tisztelendő úrról – nyöszörögte Kati. Anyának mindent el kell mondani, ezért nem haragudhat meg a jóisten. Rémülten összehúzta magát. Hogy van ez? Teremtő atyám, hogy van ez?
– Mielőtt eljöttünk, azt mondta a tisztelendő úr – kezdte csukladozva – hogyha nem tanulok hittant, megver az isten. Pogány város ez, igyekezzek elkerülni innen. Pirossal is üzente… – A vér mind kifutott az arcából, narancssárga karikák ugráltak a szeme előtt. – Azért nem akarózott nekem itt maradni.
– Ezt üzente? … És nekem nem szóltál róla… – mondta döbbenten az anyja. Felállt, az ablaküveghez szorította a homlokát, sokáig állt szótlanul. – Persze, azt akarta, hogy újból a kajlaorrú csizmáért szolgáljanak a gyerekeim, s még kezet is csókoljak érte!
Kati egyik percben szerette volna anyja nyakába vetni magát s belesusogni az arcába, hogy ne tartson semmitől, ő se fél már… szikrányit sem fél… Másik percben meg azon tanakodott, hová bújhatna, ahol nem akadnak rá. A belseje sajgott, mintha kitépték volna a szívet, gyomrát, tüdejét s ez az üresség úgy, de úgy fájt!…
– Anyám… én azért mentem el hozzá, hogy megmondjam neki: erős maradtam! S mentse meg magát is!… És ott álltam az ablak alatt…
Szakadozottan, el-elfúlva mesélte el, mit beszélt a tisztelendő úr a plébánossal. Aztán felkelt, megmosta duzzadt arcát, benyitott a kamrába, ahol a gyöngytyúk csipogott. Leguggolt mellé, megérin­tette vörös bóbitáját. – Visszamégy a gazdádhoz – mondta neki. – Nem kellesz nekem. Érted?
A tyúk hunyorgott. Csőrével mohón kapkodott Kati tenyere után, de a vörös kis tenyérbe kukoricaszemek helyett most kerek könnycseppek hulltak, egyik a másik után.
– Te nem tehetsz róla… te azért egy kedves kis tyúkocska maradsz. – Elcsuklott a hangja. – Ha egyszer pénzem lesz, megveszlek téged. Ezer tyúk közül is megismerlek. De most azért kerültél hozzám, hogy hazahúzzál innen – mondta és a meleg tol­lakhoz szorította az arcát.
– Mit csinálsz itt Kati? – Anyja állt mögötte, észre sem vette, amikor belépett.
– Búcsúzom tőle… Mert… ezt sem árultam el neked, hogy Málikát a tisztelendő úr küldte… s nem Sáritól kaptam kölcsön. Áldjon meg az isten, Málika – rebegte.
– Kati, ugye ezután mindent elmondasz?
Kati bólintott.
– Azelőtt sohasem hazudtál s most arra is rávettek, hogy hazudj nekem…
Kati ijedten nézett az anyjára. – Én nem akartam édesanyám­nak hazudni…
– Mégis becsaptál. Minden este imádkoztál, napközben pedig nyugodtan hazudtál, csavarogtál. Mi lett volna belőled, ha így folytatod?
– Nem, nem! – vágott közbe reszketve Kati.
– Még ma este elhozom Pirost.
Kati felsírt. – De ugye nem lesz bántódása?
– Neked tán volt?… Őt is megtévesztették… Ott él az öreg nagyanyjával a tanyán. Nincs aki megmagyarázza neki… Na gyere… töröld meg a szemed. – Levett a polcról egy szép piros almát, köténye sarkával fényesre dörzsölte. – Harapj bele… Fázol még? Forrázok egy kis teát neked.
Miközben feltette a teavizet, elgondolkozva mormolta – Tudod, mit szeretnék én? Dehogyis tudod… honnan tudnád? Ha itt élhet­nénk együtt… mindnyájan. Piros is velünk dolgozna. Gépészátképzősnek mehetne, vagy aminek kedve tartja….
Kati hitetlenkedve rázta a fejét. Ha nem bújkált volna benne még mindig a sírás, tán el is neveti magát, mert még elgondolni is fura volt, hogy Piros a pántlikás varkocsával, sok szoknyájában, sötétkék nadrágot húzzon s a habarcskeverő gép mellett foglala­toskodjék.
– Ügyes lány Piros, mindenbe beletanul. Egyszer kell csak neki valamit megmutatni, ő máris tudja – jegyezte meg az anyja.
Mégse haragszik olyan nagyon Pirosra, gondolta Kati meg­nyugodva és bekapcsolta a villany vasalót. – Kivasalom, ami még a kosár alján maradt. Pihenjen már egy keveset.
– Ha én lennék az apád helyében… nem szólok bele, csinálja úgy, ahogyan neki jó – folytatta csendesen Daruné. – De ha tőlem kérdezné, én bizony az új házhelyet meg az új földet…
Kati egész felsőtestével a vasalóra nehezedett.
– Ne tartsd már olyan soká a ruhán a vasat! Még kiégeted!
– Mit csinálna az új házhellyel, meg a földdel, édesanyám? – kérdezte Kati.
– Nem lehet az ember egyszerre két helyen. Vagy itt van egészen, vagy odahaza. Mert a föld az ember hátára nehezedik s húzza visszafelé. Itt is csak félig lennék, amott is. Nem állnám meg, hogy ne dolgozzak a földön is. Aztán mire idekerülnék, zsibongana a fejem a fáradtságtól. Apád is úgy lenne vele.
– Mit csinálna a földdel? – ismétli meg Kati a kérdést, s a hangja egészen elfullad.
– Felajánlanám az államnak. Fel én! Jól el vagyunk mi itten.
– Nem lenne házunk? Kis kertünk? – Kati szeme előtt össze­folyik a világ. Nagy, szürke foltot lát, akkorát, mintha esővel terhes felhő úszna előtte.
– Minek nekünk saját ház? Ez is a miénk, ahol lakunk. Hogy nincs a nevünkre írva? Hát aztán! – hallja az édesanyja hangját, de az arcát már nem látja, az arca messze van.
– Majd ha megnől a város, akkor beköltözünk egy kertes kis házba. Olyat is építünk… csak ki kell várni.
Kati egy felfordított tányérra teszi a vasalót. Olyan szépen kép­zelte el: Botosék kertje mellett állna a pirostetős házuk… Arrafelé sok az akácfa meg a bodza. Estefelé úgy illatoznak, hogy az egész környéken érezni az édes, mézes jószagot… Nem, mégsem vasal be… anyának hagyja…
Mintha apa léptei kopognának az ajtó előtt. Már nyitja az ajtót, anya elébesiet, lerázza bekecse gallérjáról az ezüst dért, s viszi a kalapját a kályhához szárítani.
– Miben maradtak? – kérdi tőle, s Kati szíve gyorsabban dobog.
Daru fel-alá járkál, kétszer is megkerüli az asztalt.. – Jó kis hely… meg kell adni… A hely igen jó.
Kati fülel, úgy fülel, hogy minden porcikája belereszket. Most fog anya előhozakodni… Már szóra nyitja a száját. Most…
– Aztán mikor akarnak az építkezésbe fogni? – kérdezi anya.
Daru abbahagyja a járkálást. – Akár jövő héten. – Feleségére tekint, mondani akar valamit, de csak a bajusza végét sodorgatja.
Kati le nem veszi szemét anyáról, aki csészébe önti a gőzölgő teát, majd két tenyerébe fogja a bögrét s apró kortyokkal iszik.
Senki sem szól. Csak az óra ketyeg, hangosan, gondtalanul. Kati nem bírja tovább.
– Apa… mikor lesz készen a házunk? És ugye kert is lesz hozzá? Veteményes… tyúkól…
– Hogy mikor lesz készen? – Apa nagy karéj kenyeret szel. – Hát tavaszra… Tavaszra készen lehetne…
Kati egyhajtásra kiissza a teát. Jó meleg árad szét benne, a torkából a feje búbjáig érzi a szétfutó meleget. Úgylátszik, anya meggondolta magát. Ő is rájött, hogy mégis csak más az, ha a magáéban élhet az ember… Nem… már nem fog szólni… már nincs mitói tartania… Apa azt mondta “tavaászal” s anya semmit sem felelt rá.
De jó volna fülére húzni a dunnát, beleásni magát a tollas párnákba s aludni, aludni… Csakhogy anya ma még elmegy Pirosért. Nekivág a sötétnek, szélnek, sárnak… hogy megtudja Piros, mi a gyöngytyúk ára…

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953