Sztálinvárosi gyerekek XV.

XV.

Kora reggel megeredt az eső. Sűrű, aprószemű eső verdeste a házak falait, az ég sötét és egyszínű volt, mintha bádoglemezekkel fedték volna be.
– Ez az idő nem kedvez a fémgyűjtésnek – jelentette ki ag­gódva Oszoli s barométerrel a kezében állt az ablaknál, majd bekap­csolta a rádiót, hogy meghallgassa az időjárásjelentést. Alig hang­zott el, hogy: “Élénk északnyugati – északi szél, még több helyen záporeső, zivatar”, az eső hirtelen elállt, a lomha felhők szétszaka­doztak s bátortalan napfény bújt elő.
– Fogadjunk, hogy az osztálytársaim nem merészkednek ki ebben az időben – mondta Oszoli az édesanyjának, miközben sár­cipőt húzott, sált tekert a nyakára.
Meghökkenve vette észre, hogy mire a kikötőhöz ért, egyre inkább kiderült, a felhők úgy eltűntek, mintha itatóssal szárították volna fel őket, s a pajtások türelmetlenül topogva várták.
A kis Tóth fel-alá szaladgált a rakodóparton s lázasan intéz­kedett.
– Bízzátok rám magatokat! Nagyapám fog vezetni minket – fordult a nagyapjához. – Mindjárt itt lesznek Hajduék. Maga Hajdu András is jön, meg Ruszkó Sanyi. Önként ajánlották fel, hogy segítenek nekünk.
– Ezt kitesszük a faliújságba! Még ma este megírom a cikket – lelkendezett Ferkó és Hajdu elé szaladt, aki fütyörészve köze­ledett.
– Na pajtások, itt vagytok teljes létszámban?
– Még meg is szaporodtunk – jelentette jókedvűen Margit néni és a Sári két kis öccsére mutatott, két vaskos, gömbölyű lur­kóra, akik még Sárin is túltettek gömbölyűségben.
– Tud ez a két srác gyalogolni? – kérdezte a kis Tóth szigo­rúan.
– Ezek? Lacikát tavaly Újpestről hoztuk haza. Oda gyalo­golt el Kőbányáról. Késő este találtunk rá. Pedig akkor még csak négyéves volt – mondta Sári büszkén. Danika pedig… hát ő még nem veszett el. De gyalogolni biztosan tud. Ilyen vasgyúró ne tudna?
– Neked ennyi testvéred van? – kérdezte Tücsök tisztelettel. –  Egy egész brigádravaló!
Kati szorosan fogta Piros karját. Piros egész éjszaka nem aludt s most sápadtan, kelletlenül topogott mellette. Ha nem csimpaszko­dik belé, tán még el is iramodik s hazáig meg sem áll.
– Ez itt a nővérem, Piroska, ő is velünk jön – mondja gyor­san.
Tizen is körülfogják őket. – Ilyen nagy lány a nővéred? Sose beszéltél róla. Hova tűntél el tegnap? Tűvé tettük érted a szigetet. – Piros, te is velünk tartsz?
Innen is, onnan is kérdések záporoznak rájuk, azt se tudja, melyikre feleljen. Ruszkó Sanyi Piroshoz fordul. – Hol dolgozol? Nemigen láttalak errefelé.
– Nem is … Mert én odahaza vagyok… Otthon is szabad tán dolgozni – mondja Piros foghegyről s Ruszkó Sanyi nevetve rázza hátra hirtelenszőke haját.
– Szabad hát! De mitől vagy ilyen mérges?!
– Indulás! – vezényel a kis Tóth. – Jegyezd fel, Zakariás, teljes a létszám. Nem, mégsem… Mihalik hiányzik.

A komp elindul velük a Duna vasszínű tükrén, amely néha meg­borzong a szél érintésétől. Ilyenkor apró tarajok gyüremlenek, ágas­kodnak, majd elcsitul a víz színe, szelíden hömpölyög, mintha tudná, hogy egy rakás úttörőt visz a hátán, akikre vigyázni kell.
Az öreg Tóth morcosan eregeti a füstöt a pipájából. Hűvös van, jó lenne egy-két korty pálinka, csak éppen, hogy bemelegítse magát. Ha már arra vállalkozott, hogy vén fejjel elmegy egy regiment gye­rekkel fémet keresni. Még hozzá vasárnap! Itt lapul a zsebében a pálinkás bütykös, két napja hordozgatja már, de egyszer azért nem nyúlt hozzá, mert Berci szemrehányó, ijedt tekintetét érzi magán, másszor meg attól a pipaszár kislánytól tart, megint másszor meg olyan hírt csinált neki az a tökkelütött Králik… telekürtölte az egész környéket, hogy az öreg Tóth így meg úgy… Még a végén azt fognák Králikra, hogy egyetlen szavát sem lehet elhinni. Mielőtt elindultak, kellett volna egy nagyot húzni a flaskóból…
– Nem inna, nagypapa, egy pohárka meleg tejet? – kérdezi Tücsök és felé nyújtja termoszát.
Tóth bácsi savanyú arccal rázza a fejét.
– Az én felelősségemre! Ha nem ízlik, ne találjak egy gramm vasat. Pedighát gondolhatja, hogy egy tonnát szeretnék találni.

Tóth behúnyja a szemét és nagyot nyel. Már a Duna közepe felé járnak, amikor Mihalikot pillantják meg, aki kézzel-lábbal hado­nászva rohan a part felé.
– Hahó! Ha-hó! – ordítja torkaszakadtából.
Molnár Pista tölcsért formál a tenyeréből. – Nekifutással ideugorhatsz! – kiáltja vissza.
Még Piros is elneveti magát, mert az a kis pont a tűlsó parton fejveszetten rohangál, valamit kiáltozik is, de a szél messzire sodorja a hangját.
– Még sohasem közlekedtem tutajon – jegyzi meg Oszoli, aki úgy fest, mint egy leleplezésre váró szobor. Vízhatlan vászonba van burkolva, csak a szeme meg az orrahegye látszik ki a vászongöngyö­legből.
– Én azelőtt zabmotorral “közlekedtem” – nevet Solymár. – Édesapám kordéval fuvarozott, felkapaszkodtam rá s két kilométeres sebességgel kocogtunk.
Jutka fonott kosarat himbál a karján. – Ebbe fogom szedni a vasdarabokat.
– Ebbe? – fitymál a kis Tóth. – Nem málnát megyünk szedni. Még ha zsákot hoztál volna! – A nagyapjára kacsint, aki­nek lába előtt összekötözött zsákok hevernek. Ferkó megtapogatja őket.
– Én magam teleszedek két ilyen zsákot.
– S ha mégsem, akkor magadat dugod bele – ugratja Sári, aki hol Danika, hol Lacika után futkároz, mert valamelyikük mindig elgurul.
A tutaj zökkenve megáll, vidám zsibongással ugrálnak a partra.
– Úgy illenék, hogy Petőfi versével vonuljunk be Szalkszentmártonba – mondja Margit néni.
Ruszkó Sanyi vastag hangján már rá kis kezdi:

Befordultam a konyhára,
Rágyújtottam a pipára…
Azaz rágyújtottam volna…

Jutka meg Margit néni vele énekel. – Hogy megy ez? – kérdezte Piros és maga sem vette észre, hogy már dudorászik, elelkap egy szót, utánuk zümmögi. Egyre több hang kapcsolódott az énekbe, amely üdén szállingózott a lombjukat hullató fák között.
– Hát ezt ki tudja? – kérdezte Margit néni és hangját móká­san elmélyítve dalolta:

Komor mogorva férfiú
Volt Orbán,
Bár oly vidám hajnal pirult
Az orrán.
De hisz mogorva ép azért
Volt Orbán,
Mert oly vidám hajnal pirult
Az orrán.

Tóth bácsi lopva megtapogatta az orrát.
– Mitől veresedett ki az orra annak az Orbán szaktársnak? – kérdezte gyanakodva.
– Mindjárt megtudjuk – hahotázott Hajdu és felemelte muta­tóujját.

Oka egyébiránt maga
Volt Orbánt
Hogy oly vidám hajnal pirult.
Az orrán.
Temérdek borfélét ivott
Meg Orbán,
Vidám hajnal azért pirult
Az orrán.

– Hm… – dünnyögte Tóth bácsi. – Tücsök, adj még egy kortyot abból a tejből.
Tücsök szolgálatkészen odanyújtotta hőpalackját.
– Tudom már, miért rínak annyit a csecsemők. Mert ezzel itat­ják őket – dörmögte Tóth bácsi.
Most már az égész úttörőcsapat rázendített:

Oka egyébiránt maga
Volt Orbán,
Hogy oly vidám hajnal pirult
Az orrán…

Tóth bácsi a fejét csóválta. Nem rossz nóta… s reszketős öreg hangján megrovóan dünnyögte: – “Temérdek borfélét ivott meg Orbán, vidám hajnal azért pirult az orrán …” Na, ezt megkapta! Jól megmondta neki az a költő.
A felázott úton csak a madarak gyöngéd lábnyomai látszottak, apró kriksz-krakszok, olyanok, mintha egy kisgyerek ceruzájával próbálna vonásokat húzni a papírra. Lacika a verebek után vetette magát, hasra esett, nagyot toccsant a sárban, gyorsan feltápászkodott s futott tovább. Danika Tóth bácsiba csimpaszkodott s egyre bíztatta, hogy fogjon neki farkast!
Kati jókedvűen ment előre, ügyet sem vetett a fölfreccsenő sárra. A frissenmosott fák ágairól varjak rebbentek fel. Ilyenkor megráz­kódtak az ágak s vizet pergettek a nyakukba.
– Jaj! – Kati felkiáltott s félrekapta a fejét, mert egy labda nagyot puffant a hátán.
– Az ütközet megkezdődött! – rikkantotta el magát Tücsök, de alig hogy kimondta, jobbról is balról is egy-egy labda érte.
Senki sem tudta, honnan kerültek ide a labdák. De egyszerre kettő is volt itt… S Margit néni titokzatosan mosolygott.
– Tücsök, téged veszünk kereszttűz alá – mondta Margit néni. – Rajta! – Megcélozta egy nagy, piros labdával.
De Tücsök elugrott s Pirost érte a “telitalálat”, aki felnevetett.
– Nem hagyom magam – mondta és sikongva kapta fel a lab­dát, egy fa mögé bújt s onnan dobta Ruszkó Sanyira.
– Te Piros – mondta neki Ruszkó Sanyi – neked úgy jár a kezed… Puff!… neked úgy jár a kezed… Piff! Puff! Hát egy mondatot sem hagytok végigmondani? – kiáltott nevetve. – Így tisztelitek az idősebb korosztályt? – Te Piros – kezdte újra – te jó lennél habarcsteregetőnek.
– Minek? – kérdezte Piros, pedig hát tisztán hallotta.
– Habarcsteregetőnek, olyan ügyesen jár a kezed.
– Majd éppen!… – Piros durcásan félrefordult, s ahelyett, hogy Sanyinak dobta volna a labdát, mérgesen egy fa törzséhez vágta.
– Annyira haragszol, hogy már fülön se vágsz? – tréfálko­zott Sanyi. – Annak örülnél, ha azt mondanám, két balkezes vagy? Jól van. Vedd tudomásul, hogy ilyen két balkezes, lomha tuskót még sohasem láttam!
– Hogy én… nekem mondod ezt? Na hiszen! Ha akarnék, olyan házat tudnék építeni…
– És nem akarsz? – Sanyi csodálkozva széttárta a tenyerét. Majd az égre nézett, mintha azt hívná tanúnak. – Csakugyan nem akarsz?
Piros egy fenyőtobozt talált, azt dobta Sanyihoz s úgy elszaladt, mintha ott se lett volna.
Közben Ferkó és Jutka püfölték hátba egymást a labdával, míg csak “pihenj”-t nem vezényelt Margit néni. – Jutka, hagyd már lélekzethez jutni Ferkót. No nézd csak! Pihenj! – mondta Margit néni s megrázta csillogó haját. – Vége a csatának.
Az országútra érve Tücsök egy patkót talált. – Az első! – uj­jongott s feltartott karral vitte a rozsdás patkót, mint egy győzelmi zászlót.
Oszoli horpadt tepsit kapart ki az árok széléről. – Ez aztán a zsákmány – mondta elégedetten.
Jutka beugrott az árokba. – Nincs ott még egy tepsi? – kér­dezte harsány nevetés közepette. – Vagy egy izé… bögre… Már egy konzervdobozzal is beérném.
– Nagyobb zsákmányra vadászunk… – mondta a kis Tóth titokzatosan.
Az országút végén teherautó várakozott. Berci valamit súgott Hajdu Andrásnak, majd egyenesen a teherautónak tartott. – Fekete pajtás? – kérdezte.
– Az vagyok – mondta a gépkocsivezető s tetőtől talpig meg­nézte magának Bercit, aki bemutatkozott. – Tóth Albert vagyok.
– Nagyra nőj kisfiam, rád fér – mondta vidáman a gépkocsivezető.
– Mi kértünk teherautót a járási pártszervezettől.
– Csak nem te vagy az a “mi”?
–  Én… jobban mondva Hajdu András…
– Ne mondd! Kezdek kíváncsi lenni.
Mindnyájan az autó köré gyülekeztek. – Hogy áll ez a dolog, Berci? – kérdezte Margit néni.
– Úgy, hogy a bükkösben… arrafelé én sokat kószáltam vala­mikor – kezdte a kis Tóth és a gombjait csavargatta zavarában. – Egy roncs német tank áll ott… Nem is áll, fekszik… Gondoltam, azt nem tudjuk zsákba gyömöszölni! Teherautó kell hozzá – vágta ki.
– Ez a kis koma megkért minket, hogy forduljunk a pártszer­vezethez autóért. A mi szavunkra adnak.
Margit néni elkomolyodva nézett hol Hajdu Andrásra, hol Bercire. – S ti rögtön kértetek anélkül, hogy meggyőződtetek volna róla, hogy ott áll-e még a tank? Hátha azóta elszállították? Tudod mibe kerül egy teherautó? Vállalod a felelősséget?
Hajdu fehér fogai kivillantak. – Vállalom.
Kis Tóth egyik lábáról a másikra állt. – Ki tudja megmozdítani azt a tankot rajtunk kívül? – mondta büszkén.
Nagyapa mérgesen rugdosta az útjába kerülő göröngyöket. Mit ki nem talál ez a kölyök! Még hogy egy tank … tán megfeküdte a vacsora a gyomrodat?
– Vakmerő cselekedet – jelentette ki Oszoli és bélelt kesztyű­jén keresztül ropogtatta az ujjait.
Tücsök nagyokat sikongott elragadtatásában. Csak azt sajnálta, hogy őt nem avatták be. Nem szép a kis Tóthtól, hogy felfedez egy igazi tankot s rögtön szövetkezik Hajduékkal s neki itt kell tudo­mást szerezni róla, a szalkszentmártoni országúton…
– Szálljunk be a kocsiba – rendelkezett Hajdu. – Berci, te ülj a vezetőfülkébe és mutasd az utat!
Kati ugrott fel elsőnek. Édes Istenem, csak találjuk meg a tan­kot, nehogy Berci felsüljön, fohászkodott, s Piros arcát kémlelte vajjon ő mit szól az egészhez.
Pirost már rózsásra hevítette a kíváncsiság. Durcás szája félig kinyílott, elevenen csillogott a szeme. Zakariás és Solymár azon vitatkoztak, ki fizeti majd meg a benzinköltséget, ha mégsem talál­ják meg azt a híres tankot…
Mindnyájan fent szorongtak már a kocsiban, amikor Sári felsikoltott: – Danika! Hol van Dani? – Kétségbeesetten szaladgált az autó körül. Margit néni is leugrott s a gyerek keresésére indult. Dani! Dani-i-i! – Szólongatták, hívogatták, bokáig gázoltak az avarral befútt árokban. – Nincs meg! – jajgatott Sári. – Lacika is rázendített, torkaszakadtából kiáltozta: Nincs meg! Nincs meg!
– Megvagyok! – kiáltott vissza Danika s kimászott a kocsi kerekei alól, ahol elmerülten vizsgálgatta a kocsi alvázát.
– Ó, te haszontalan, minek is hoztalak magammal – zokogta Sári, miközben cuppanós csókokat nyomott a gyerek összemaszatolt arcára. – Láttatok már ilyen kölyköt? Te gézengúz, te… Már most akarsz szerelni? Ez lesz a legjobb szerelő az egész országban – mondta Sári büszkén, minden félelmét feledve. Ölébe kapta a gye­reket s beszállt a kocsiba.
A gépkocsivezető begyújtott. A motor berregni kezdett és meg­indult a dombnak futó úton.
– Tudjátok, mit viszünk magunkkal? – kérdezte Ferkó s az izgalomtól egészen berekedt. – Oxigén-palackokat meg hegesztő­készülékeket. Komoly dolog!
Ruszkó Sanyi és Hajdu András összenéztek. – Meg kellett tennünk az előkészületeket, ha egyszer azt az utasítást kaptuk a kis Tóthtól, hogy tankot viszünk haza.
Fut a kocsi az úton, de ha százszor sebesebben futna, akkor is türelmetlenül lesnék, hány kilométert gyűrt már le s mennyi van még hátra. Mert most dől el, lehet-e a kis Tóthnak hinni… Csakugyan megváltozott-e. Vagy csak a szájával hősködik…
– Azt mondta a kis Tóth, hogy a volt Somsich-kastélyba megyünk – szólalt meg Zakariás, aki sehogysem tudja elképzelni, hogyan sikerül a vállalkozás azzal a német tankkal.
– Törpéket meg angyalokat ígért, most meg egy tankkal jön elő – suttogja Nagy Eszti s Jutka egyre azt ismételgeti, hogy ha az ember nagyon akar valamit, annak sikerülnie kell!
– De nem, ha tankot akarl – vág vissza Solymár.
– Nehézséget le lehet győzni! De ami nincsen, azt nem lehet odavarázsolni – mondja Oszoli.
– Aki bibícet tud fogni meg kis rókát – jegyzi meg tisztelet­tel Sári – annak nem olyan nagy dolog felfedezni egy német tankot.
– Nem is volt az bíbic!
Az autó nagyot reccsen, s megáll. A gépkocsivezető kiszáll, megvizsgálja a kocsit, Sári két kézzel tartja vissza Danikát, nehogy bemutassa szerelőtudományát.
– Hát ezt bizony nem lehet egy-kettőre kijavítani – vakarja meg a fülét a soffőr. – Ehhez jó pár órára van szükségem.
– Ha már elakadtunk, a legjobb helyen történt – mondja a kis Tóth s leugrik a kocsiból.Gyertek utánam! Innen már csak egy ugrás az ékfalvi erdő!
Hajdu András meg Ruszkó Sanyi ott maradnak segíteni a soffőrnek, a többiek követik a kis Tóthot. Nagyapa vezessen min­ket – mondja az öregnek – maga jól ismeri itt a járást.
– Bár sose ismertem volna meg! Akkor tán… hogyis van az a nóta? “Temérdek borfélét ivott meg Orbán”… Itt vágjatok át, ezen az ösvényen… “Vidám hajnal azért virult az orrán…” ördög vigye el, mindig ez motoszkál a fejemben.
A hársfák meztelen ágain verebek tollászkodtak, de senki sem vetett ügyet rájuk. Még Margit néni is feszült várakozással követte Tóthékat, akik a fák sűrűjébe tartottak.
– Amott áll a kastély – mutatott Tóth a messzeségbe.
A kastély falát eltakarták a vastagtörzsű fák, csak a magasbatörő karcsú tornyokat lehetett látni.
– Négyen laktak abban a töméntelen sok szobában – mor­molta Tóth bácsi.
– Most hatvanan laknak benne – mondta elégedetten Margit néni. – Az erdészeti iskola hatvan növendéke. A kékszalónból kultúrterem lett, a dohányzóból tanulószoba.
Tóth bácsi megtömte a pipáját. – Az én szegény feleségem itt cselédeskedett. Huszonöt esztendeig szolgálta a grófokat, de csak a szemétkosárig jutott el. A belső szobalány kitette neki a kosarat az udvarra. Volt ott egy olyan hátsó udvar… onnan kellett neki elhordani a szemetet. Ennyit láttunk mi a nagy parádéból.
Rövid, böködő léptekkel ment előre a bokrok között, melyen eső­cseppek csillogtak.
– Nagyapa! – Itt valahol kell lenni a törpéknek… így me­sélte… – figyelmeztette Tücsök.
– Itt hát. – Az öreg nyugtalanul járta körbe a parkot. Itt áll­tak a galagonyabokrok között. Nem igen eresztettek be ide sem.
– Úgy igaz a törpe, mint a tank – súgta Zakariás s Oszoli tekintetét kereste, vajjon ő mit szól hozzá.
– Elég nekünk a tank – vígasztalta Jutka a kis Tóthot, aki egyre türelmetlenebbül csapkodta a bokrokat.
– Nagyon meg lehetünk elégedve, ha ágyút, tepsit meg egy patkót viszünk haza – mondta Tücsök.
Sári azt ajánlotta, egyenek valamit. Evés közben jutnak a leg­jobb dolgok az ember eszébe, ő is evés közben jött rá, hová dugta el anya kulcsait. Rögtön elő is vett egy cipót, meg egy félméteres kolbászt s háromfelé törte.
– Még, még! – kiáltott Laci, de Sári szigorúan rászólt: – fémet jöttünk gyűjteni, nem kolbászt!
– Egyél kis Tóth – kínálta Bercit Tücsök s hátizsákjából túrósbélest szedett elő. – Édesanyám sütötte.
Berci eltolta a kezét. – Addig nem eszem, amíg meg nem találjuk a törpéket. Le sem menne a torkomon.
– Én sohasem tudnék úgy izgulni, hogy egy-két túrósbéles ne férjen el bennem – vallotta be Sári.
Ferkó felujjongott. – Megvan! Ide! Ide!…
Egy bokor zeg-zúgos ágai alatt kucsmás törpe guggolt.
– Itt is! – kiáltott Piros. – Én is találtam egyet!
– Csakhogy ezek nem fémből vannak – kopogtatta meg a törpe fejét Margit néni. – Ezek bizony gipsztörpék.
– Gipsztörpék… – ismételte csüggedten a kis Tóth. Ki hitte volna, hogy ilyen tehetős emberek épp a törpéken takarékoskodnak.
– Azért nem kell kétségbeesni. Nagyapád csak messziről látta őket. Minden felfedezésnél érik az embert meglepetések – mondta jókedvűen Margit néni.
Berci az orráig lehúzta a sapkáját, mintha szégyenében el akarna bújni alatta.
– Gyertek csak utánam – mondta Tóth bácsi. – A kastély mögött keskeny ösvény vezet az erdőbe. Erre… mindig csak utá­nam.
– Most majd egy gipszangyalt találunk – vihogott valaki, de Ferkó lepisszegte.
Egy szomorúfűz tövében két kis halom domborodott. Az öreg Tóth megállt. – Ez itt… ez jó lesz… ide temették el a kedvenc kutyájukat.
Megütődve bámultak rá. Mit beszél az öreg?… A kutyájukat?… Piros meglökte Katit. – Tán meghőbörödőtt! – súgta neki.
A kis Tóth kabátujával seperte le az egyik dombról a falevele­ket. Vajjon igazat beszélt nagyapja?… Annyit emlegette a két ku­tyasírt. Még tegnap este is…
Igen, ott állt a kis kutyaszobor, a háta nedvesen fénylett, mintha most vették volna ki a fürdőből – Tessék – mondta elfúlva. – Kutyaszobor. Ez aztán bronzból készült.
Pillanatok alatt körülfogták a dombokat. Tücsök hangosan betűzte a felírást: Imádott Jimmykénket örökké siratja gazdikája.
– Szobrot emelni egy kutyának? – szólt felháborodva Soly­már. – Volt ezeknek jó eszük?
– El kell vinni a bronzkutyát – kiáltott haragosan Kati.
– Eleget trónolt itt!
– Le innen, koma!
– Most majd minket fogsz szolgálni! Gépalkatrész leszel! – pattogta Tücsök.
Piros ezalatt megtisztította a másik sírhalmot, melyen termés­kőbe foglalt márványtábla hirdette a legszebb japán pincsi szomorú elmúlását.
Félórai derekas munka után az imádott Jimmyke a zsákban hevert. Diadalmenetben vitték a kocsi felé. Kis Tóth hirtelen meg­torpant.
– Nagyapa! – Hát a gróf?… Azt mesélte… emlékszik, mit mesélt? Hogy a nyírfaerdőben ulánusi egyenruhában állt az öreg gróf szobra.
Tóth bácsi legyintett. – Úgyse leljük meg. Egyszer jártam csak arra, akkor pedig azt se tudtam, hogy merre fussak. Ott sétált éppen a grófné, csipkenapernyővel… Ha észrevett volna… Na, gyerekek, indulás! Talán már keresnek Hajduék… Ha észrevette volna a grófné, hogy arra tévedtem, amerre ő sétál…
– Mi történik akkor? – kérdezte Kati
– Mi történik? Jól adod! Úgy kihajíttat, hogy az árok szélén találom magam, mint az a bádogtepsi. Csakhogy engem senki nem kapart volna ki onnan.
Kati megrántotta Piros szoknyáját. Piros durcásan felvetette a fejét és jóval hangosabban, mint ahogy beszélni szokott, megkér­dezte:
– Arra nem gondolt, hogy a jóisten megsegíti?
Tóth bácsi fénytelen szemét ráemelte Piros hetyke arcára. – Dehogyisnem… Az volt a baj, hogy ő nem gondolt velem. Még arra sem intette a szolgáját, hogy temesse el a feleségemet. Egy pár tyú­kot kért érte a plébános. – Markába ütögette kialudt pipájából a hamut. – Mi lesz, megyünk?
– Előbb megkeressük a grófot – mondta határozottan Ferkó. – Gróf nélkül nem megyünk haza.
– Nem olyan könnyű eligazodni ebben a ménkű nagy parkban.
– Őrsvezetők ide! – vezényelt Margit néni.
Szempillantás alatt feszes vigyázzállásban előtte álltak az őrs­vezetők.
– Minden őrsvezető más-más irányban indul az őrsével. Húsz perc múlva itt találkozunk. Füttyjelekkel értesítjük egymást. In­dulás!
Kis Tóth lógó karral egyhelyben állt. – én… mi hová tar­tozunk? Kati se… én se… – Jutka nem hagyta végigmondani:
– Katiék velünk jönnek. Te meg Tücsökkel tartsz.
– Kis Tóth a miénk! – kiáltotta Tücsök. – Állj be a sorba.
Az őrsök különböző irányban vágtak neki az erdőnek. Az égen szelíd íveléssel kígyózott egy ösvény, akárcsak odalenn a földön. Különben üvegtiszta, átlátszó kék volt az ég.
Margit néni megfogta Kati vállát. – Kiterveltem én valamit, ami nagyon neked való.
– Nekem?!
– Bizony, neked. Olyan ügyesen csinálnád…
– Mi volna az? – kérdezte Piros bizalmatlanul és zsebregyűrte Kati kezét, figyelmeztetően nyomogatta.
– Megmondjam? Nem találod ki? Persze, munkatársakat ven­nél magad mellé. Mert nem igen győznéd magad.
A távolból egyszercsak felhangzott az ismert füttyszó. Jutka visszafütyült. Innen is, onnan is füttyszó adta hírül, hogy eljutott hozzájuk a jeladás. Mintha egy sereg rigó szállta volna meg az őszi erdőt, örömteli füttyök feleltek egymásnak, melyeket újjongó hangok szakítottak meg.
– Mit kéne csinálnom? – kérdezte Kati, de Margit néni már eltűnt mellőle, ott járt legelől, nem is járt, de repült!
– Oszoliék őrse találta meg a grófot! – kiáltotta Molnár Pista.
– Mindig ő találja meg az ősleleteket! – sóhajtotta Tücsök. – Egyszer egy mammutfogra bukkan, másszor meg egy grófra.
Oszoli, akár egy győztes hadvezér, várta a feléje siető őrsöket. Egy fatörzsön állt s izgalmában kibújt vízhatlan vászonburkából. Kesztyűje a földön hevert, csuklyája nyakában lógott, haja ég felé meredezett.
– Nem is kell ledönteni… Ezt a szerencsét! Itt fekszik a föl­dön!… Ripityomra lőtték – hadarta, teljesen megfeledkezve válasz­tékos beszédmodoráról.
A szobrot vastag sárréteg takarta, a fej néhány méterre a törzs­től egy vakondtúrásba süppedt. Solymár a törzshöz görgette.
– De hisz ez ragyás! – állapította meg Jutka, mert golyó­szaggatta lyukak lepték el s csakugyan úgy festett, mintha himlőhelyes volna. A fél száját is letépte egy golyó s ezáltal arca megvető kifejezét öltött. Egyik szemére mint valami monokli, száraz levél tapadt.
Tisztogatták, kopogtatták, minden oldalról megvizsgálták. — Sajnos nem tömör bronz, belül üres – jelentette ki Molnár Pista.
– Ni, hogy kong! – Tücsök begörbített mutatóujjával végig­kopogtatta. – Fogjátok meg ezt a fejetlen grófotl
Csakhogy a grófot nem lehetett megmozdítani. A sárba ragadt, mintha ragaszkodott volna eredeti helyéhez.
– Azért így üresen is megvan egy mázsa – csettintett kis Tóth.
– Szedjetek össze fadarabokat. Alája tesszük – indítványozta Molnár Pista. – Husángokkal mozdítjuk ki a helyéből, ha máskép­pen nem megy.
Még ki sem mondta jóformán, Piros és Kati máris egy fán termettek. Reccsent, roppant a legvastagabb ág és a gróf golyótól átlyukasztott bronzteste harsány éljenzések közepette apró döccenőkkel megindult az úton.
Hajdu András és Ruszkó Sanyi nagyot néztek. – Jó fogás volt – mondták elismerően.
Tízen is nekirugaszkodtak, hogy feltegyék a kocsira.
– Hány mázsa lehet? – kérdezte lihegve Berci.
– Hó-rukk! A lábát fogd! Taszítsd! – kiáltott Ruszkó Sanyi és hónaljánál fogva húzta a lovagot.
– Fent van! – A gépkocsivezető a verejtéket törölgette arcáról. – Beszállás!
Danika már alig vonszolta magát. – Nem bírok – mondta s maradék erejével magába tömött egy zsíroskenyeret.
– Tegyétek fel Danit! Különben megint lemarad.
Tücsök próbálta felemelni. Kettőt-hármat fújt, gyorsan vissza­eresztette a földre. – Te majdnem olyan nehéz vagy, mint a gróf – nyögte.
A kocsi végre elindult. De alig haladt néhány kilométert, elakadt a kásás, ragadós sárban.
– Gyalogos előőrsöket jelölünk ki – mondta Hajdu András.
– Azok majd jelentik, ha tócsa, kátyú, csúszós part következik.
Piros már lent termett. – Megyek én! – S szaladt előre, fényes varkocsa vidáman táncolt a hátán.
– Engem ki se kell jelölni, megyek én magamtól – ajánlkozott Tücsök.
Az út vége felé mindannyian gyalog baktattak, csak Danika és Lacika maradt fent a kocsiban, ide-oda totyogva az oxigénpalackok, szerszámok között. Kati Margit néni mellé somfordált. Egész idő alatt fúrta az oldalát, mi lenne az a neki való munka. Félt megkér­dezni, mert hátha olyasmivel bízzák meg, ami nincs ínyére… S akkor mit feleljen Margit néninek, akinek nincs is egérszeme. Most végre összeszedte magát.
– Mi az, amit nekem szánt, Margit néni?
– “Élő sarkot” fogsz csinálni. Kísérleti növényeket termelsz… Ehhez mit szólsz? Már beszereztem egy csomó könyvet… Csinálsz egy kicsi gazdaságot.
– Kicsi gazdaságot? – Kati mint valami ritka jó falatot for­gatta a szavakat a szájában. Lassan, ráérősen, hogy tovább tartson. Piroshoz szaladt, majd megint vissza… – Honnan veszünk földet? Jó porhanyósat… Majd én hozok.
– Előbb csak egy terepasztalt csinálunk. Búzát ültetünk bele, babot. Később majd terjeszkedünk – magyarázta hévvel Margit néni. – Az iskola kertjében gyapotcserjéket ültetünk. S ha minden jól megy…
– Ha minden jól megy… – suttogta utána Kati. – Mikor kapom meg azokat a könyveket?
– Akár holnap… Hová rohansz?
Hiszen ha azt Kati tudná! Fut, mint a forgószél, elsöpri az út­jába kerülőket s egyre azt dúdolgatja magában: “minden jól megy, minden jól megy”. Megáll, bevárja Margit nénit. – Tavasszal meg­csináljuk?
– Meg bizony! Micsurin kertünk is lesz.
Kati meg se hallja Nagy Eszti nyögdécselését: – Te, én már fáradt vagyok.
Jutka világért sem panaszkodna, pedig látszik rajta, hogy nehezen rakosgatja a lábát.
Hajdu András füttyent. – Az autót itthagyjuk az erdő szélén. Mi meg be az erdő sűrűjébe. Helyes az irány? – kérdi a kis Tóthot, aki homlokát ráncolva bólint.
– Te ugyancsak megjáratsz bennünket – mondja szemre­hányóan Zakariás.
– Mit akarsz attól a tanktól, amikor van már egy grófunk – recsegett Tóth bácsi.
– Figyelmeztetem nagyapát, hogy a teherautó üzembentartása sokba kerül – mondja Tücsök. – S nem a gróf miatt kértük a teher­autót. A gróf és a kutya csak ráadás.
– Itt a neved, kis Tóth! Nyomon vagyunk! – kiált Ferkó. Néhány fatörzsön csakugyan elmosódva látszanak Tóth Berci nevé­nek kezdőbetűi.
Katinak átázott már a cipője, mégis vidáman gázol az avarban, s elmerülten nézi a sokféle színben pompázó erdőt. Mert szép volt ez az erdő, gyönyörű szép. A haragoszöld fák közé rozsdaszínű lom­bok vegyültek, dércsípte levelek, meggypiros indák, bíborszínű bo­gyók, még a levelüktől megfosztott ágak is szépek, ahogyan fázósan kunkorodott egy-egy árva levélke rajtuk, megborzongva a szél érin­tésétől, megmutatva barnuló hátát.
Katinak olyan jókedve kerekedik, hogy a világ végére is elfutna. Egyre csitítja Sárit, aki szokása ellenére sopánkodni kezd. – Jaj, minek hoztam magammal a két kicsit. Még lemásznak a kocsiból! Megtalálom a tankot és elvesztem a gyerekeket.
Egetverő üdvrivalgás nyomja el a szavait. A messzeségben fel­tűnik a rozsdás német tank, amint féloldalra dűlve letört tornyával elnyúlik a bükkösben.

– Ez az! Ez az! – Valósággal körülugrálják, körültáncolják.
Hajdu András kirakja a hegesztőpisztolyokat. Az egyiket ő veszi kézbe, a másikat Ruszkó Sanyi.
– Idenézzetek! – mondja Hajdu. – Melyik az újító közietek? Te vagy az, Molnár?
– Én – mondja ragyogva Molnár Pista. – Meg Biró…
Ferkó is bizonytalan mozdulatot tesz. – Én is próbálkoztam már.
– Jól van, gyerekek. Most figyeljetek. Igen nagy nyomás mel­lett kell dolgozni. Így ni… Megvárjuk, amíg a páncél körben felmelegszik. Látjátok?
Ruszkó Sanyi hátrafordult. Megérezte, hogy nemcsak a pajtások nézik megfeszített figyelemmel a munkájukat, hanem még valaki: Piros. Kutatóan követi kezejárását, tekintetét pillanatra sem veszi le csuklójáról, szinte a szeme sugarával hevíti a páncélt.
– Megpróbálkoznál vele? Akarod a kezedbe a pisztolyt? – kérdi tőle.
Piros összerezzen. – Már miért akarnám? – mondja szárazon. – Minek az nekem?
– Talán jó hegesztő válna belőled. Gyere csak közelebb.
Piros úgy tesz, mintha nem hallaná.
– Én akarom, Sanyi! Engedd, hogy megpróbáljam – könyö­rög Molnár Pista s szinte reszket a vágytól, hogy kezébe adják a pisztolyt.
– Nekem is… Csak egy pillanatra… Csak egy fél pillanatra – alkudozik Ferkó és Sanyi előbb óvatosan vezeti a kezét, majd magára hagyja. Ferkónak apró verejtékcseppék gyöngyöznek a hom­lokán, amint vágja a négy centiméter vastagságú acélpáncélt. – Hegesztő leszek, Sanyikám! – mondja izgatottan.
Molnár Pista felkiált. – Nyolc centi vastagságú páncélt vág­tam. Igaz, Andris?
Hajdu András mellette áll és halkan irányítja, tanácsokat ad neki. Molnár Pista kedves, kerek arca lángol a boldogságtól.
– Nem járja, hogy csak a fiúkkal foglalkoztok – duzzog Tü­csök.
– Egyenjogúság van, ha nem tudnátok! – szól harciasan Jutka.
A tank két oldalát már levágták.
– Most mutassátok meg, mit tudtok – mondja Ruszkó Sanyi. – Mindnyájan gyertek ide.
Megragadták a még meleg páncéldarabokat és a teherautóhoz vonszolták. Majd vállukra emelték Bercit, úgy tették a kocsiba.
– Háromszor a levegőbe kellett volna dobni – mondta Tücsök. – Az az igazi ünneplés.
– Én mindig mondtam, hogy Bercire kell hallgatni – dünnyögte az öreg Tóth.
Margit néni úgy nevetett, hogy mind a harminckét foga meg­villant. – Kifizetődött a teherautó.
A kocsi elindult, zihált egy keveset, majd nagyot reccsent. A soffőr leugrott, sokáig vizsgálgatta a kocsit. – Hát ez aztán nem tréfa­dolog – hümmögte.
Danika felébredt álmából, megdörzsölte a szemét. – Mi baj van, soffőr bácsi?
– Az a baj, Dani szaktárs, hogy a differenciálban hegesztve volt két fog s azok most letörtek – magyarázta a soffőr nagykomolyan. – Remélem, érted. Dehát ezen még te sem tudsz segíteni. Tele­fonálni kell segítségért.
Könnyű azt mondani! Szalkszentmárton jó másfél óra járás. Ki vállalkozik vajjon rá, hogy begyalogoljon ilyen fárasztó munka után! S amíg segítséget kapnak, az is jó időbe telik. Lassan köd ereszkedik a tájra, puha szürkeség kapja be a fákat.
– Én lemegyek – mondja gyorsan Margit néni. – Egyúttal haza is telefonálnék, hogy ne aggódjanak a szülők, ha kicsit későn vetődünk haza. – Elneveti magát. – Nem kell félni, tank is van velünk.
– Én is mennék – ajánlkozik Piros. – Meg se érzek én egy kis gyaloglást – teszi hozzá hetykén.
– Hogyisne, majd hagyjuk, hogy a jányok szaladgáljanak – tiltakozik Sanyi. – Mi megyünk el! S mire tízig számoltok, már vissza is vagyunk.
Parázs vita támad, ki menjen el. A végén mindenki jelentkezik, ám Pirosra esik a választás.
– Rádbízhatom, hogy telefonálj a vállalatvezetőséghez? Értesíteni kell a szülőket, hogy kicsit későbben érkezünk – mondta Margit néni.
Piros zavartan süti le a szemét. – Megtenném… de még nem igen telefonáltam…
– Majd én segítek – ajánlkozik a gépkocsivezető.
Kati egy darabon elkíséri Pirost. Megöleli, mintha hosszú útra indulna.
– Pajtások! Tábortüzet rakunk – mondja Margit néni. – Ka­parjátok el onnan a földet. Azon a széltől védett részen talán sike­rül meggyújtanunk az ágakat.
Ahányan voltak, annyifelé rohantak: hordták, cipelték a gallya­kat. Sziszegett, nyögött, füstöt köpködött a nedves fa, majd keskeny, sárga láng futott végig rajta s erőre kapva nyúlt a magasba. Vörös lángnyelvek csaptak fel, fürge szikrák pattantak.
– Tegyük össze az elemózsiánkat, ha ugyan akad még valami harapnivaló.
Az osztozkodás gyorsan ment. Mindössze két májpástétomos konzerv, három túrósbéles, kis kenyér, szalonna került elő a zsákok mélyéből.
– Egy Éltanuló csokoládét is találtam! – kiáltott fel Oszoli s mindnyájan nevettek, hogy Oszoli még a zsebében is Éltanulót hord.
Ágakkal etetik a lángokat, amelyek haragosan szusszannak a nyirkos gallyak érintésétől. Majd derékba roppannak a fadarabok, lobog a tábortűz s piros szikrák pattannak!
– Sári, a te gyomrod korog? – érdeklődik Tücsök.
– Ne fogj mindent az én gyomromra – tiltakozik Sári.
Hajdu András és Ruszkó Sanyi a tankroncsot vizsgálja. – Mi lenne, ha kihasználnánk az időt és felvágnánk az egészet? – kérdi Sanyi s máris ledobja a kabátját, a kis Tóthra teríti. Alighogy a hegesztőpisztolyok kék-sárga lángja fellobban, Ferkó és Molnár Pista ott terem.
– Mit segíthetnénk? Itt vannak az oxigénpalackok… – A két fiú azt sem tudja, hogyan tegyék hasznossá magukat. Olykor hátrapislognak, vajjon látják-e a többiek, hogy néhány percig ők tartják kezükben a hegesztőpisztolyt. Tücsök is odalopakodik.
– Ha már nem engedtek dolgozni, énekelek nektek, úgy jobban megy a munka.
– Az attól függ! – ugratja Sanyi.
Tücsök nem hagyja zavartatni magát. – Daloljunk nagyapa – mondja Tóth bácsinak, s rögtön rákezdi: – “Földön, égen zeng az új dal, ifjúság…”
Tóth bácsi reszketős, öreg hangján vele énekli: “Ifjúság – if­júság…”
Már bizony jöhetnének – gondolja Margit néni, mert a köd mind sűrűbb lesz, összemossa a fákat, a szelíd őszi táj zord képet ölt, hideg hasogatja a kezüket. A rőzsehordásba is kezdenek kifá­radni, a tábortűz lángja egyre zsugorodik, kimerülten lobban, majd elalszik… Az erdő arca, amelyre az előbb még a tábortűz pírja ve­tődött, elkomorul. Jutka topog, ugrál, igyekszik hősiesen tartani magát, de egész testében remeg. Kati nyugtalanul tapossa az avart. Lám, az öreg fák, hogy betakargatták lombjaikkal köszvényes gyö­kereiket, gondolja s újra meg újra a kísérleti növények jutnak eszébe s ettől nem érzi úgy a hideget, amely a lábába harap. Danika és Lacika Hajdu András kabátjába burkolózva bömbölnek. Sári malac­pörköltről beszél, a malacpörkölt elkészítési módjáról, mert ez nehéz helyzetekben megvigasztalja. Zakariás és Nagy Eszti versenyt jaj­gatnak, hogy itt maradnak éjszakára, ha perceken belül nem jön segítség.
– Ugyan, pajtások! Csak nem fogtok panaszkodni! Ha vállal­koztok valamire, akkor azt végig kell csinálni, akkor is, ha neheze­tekre esik. Sőt, akkor is, ha nagyon, nagyon nehezetekre esik.
– Ez ugye már hősiességnek számít? – kérdi Jutka és ráfúj a kezére. – Mert ha az… akkor nincs semmi baj, Margit néni. Akkor gyere, Eszti, megütögetem a hátadat, hogy ne fázzál.
Az úthajlatban feltűnik végre az autó. Harsogó kiáltással fogadják.
– Mindent elintéztünk – mondja közömbös hangon Piros, de Kati érzi, hogy örül, annyira örül, hogy szinte bosszankodik, miért is örül annyira!
– Egy kanna forró teái is adtak velünk. Amíg előkerítették az autót, teát főzött egy asszony… S kért, hogy vigyem csak el.
– Miféle asszony? – kérdi Kati.
– Nem ismerem, azt se tudom, ki volt… Mondtam, hogy fémet jöttünk gyűjteni s elakadtunk… ő meg nem szólt semmit, csak elsietett s mire felkászálödtunk a kocsira, már hozta a teli kannát.
Mohó, nagy kortyokkal isszák a teát. A két kocsivezető össze­köti a kocsikat. Már mindnyájan fenn ülnek s teli tüdőből dalolnak. Mintha a fázást, éhséget elfújták volna.
– Akarsz egy szép verset tanulni? – hajol Ruszkó Sanyi Piroshoz. – Ezt itt írta Petőfi, Szalkszentmártonban:
– Mondjad csak… Hallgatom.
Sanyi rákezdi:

Megvallom, hogy én az iskolában
Rest tanuló voltam, szörnyű rest,
Légy tanítóm jó leányka, tőled
Majd tanulok édes örömest.

– Ó, te!… – Piros durcásan elfordul, de látszik rajta, hogy nem is haragszik igazán.
Tóth bácsi szemére húzva a kalapját, alszik. Egy nagy zökke­nésre ébred. A vontatókötél elszakadt s a második kocsi beleragadt a kátyúba.
– Mi az már megint? – krákogja bosszúsan. – Sose érünk haza?
– Arányosan kell a vasat elhelyezni a kocsin – mondja a gép­kocsivezető.
– Talpra pajtások, legalább jól kimelegszünk – int Margit néni.
– Hát ez alaposan beleragadt! S még hozzá nem pehelydunnákat viszünk, hanem jó pár tonnácskát.
– Hordjatok száraz ágakat a kerekek alá! – mondja Hajdu András s máris nekiindul. A hosszú, vállas Zakariás, a legerősebb az osztályban, kis híján elsírja magát. – Én már nem bírok… a derekam… nem érzem a derekamat. A bal hüvelykujjam, azt hiszem, megfagyott… Ilyenkor ősszel szokott megfagyni… le se merem húzni a cipőmet… Biztos letörik az ujjam.
Tücsök és kis Tóth nyalábszámra hordja a gallyakat. Kati Piros­sal versenyzik. Egymást előzve hajlonganak s szórják az ágakat az úttestre.
Hajdu András halkan tárgyal valamit Margit nénivel. Tücsök nagyban töri a fejét. Ujjával a halántékára bök, szemöldökét ma­gasra húzza s szabadon lévő kezével nagyokat csettint, mert ilyen jót nem minden nap talál ki az ember.
– Margit néni… Mi lenne… ahhoz mit tetszik szólni… ha Margit néni is beleegyezne…
– Fejezz már be egy mondatot, ha azt akarod, hogy beleegyez­zek – nevet Margit néni.
– Igen… persze… azt gondoltam… valami nagyszerűt gondoltam! Jobban mondva mindjárt el tetszik dönteni, hogy nagy­szerű-e – javítja ki magát Tücsök.
– Nyögd már ki – biztatja Ferkó.
– Szóval az lenne az igazi, ha egyenesen a Martin-kemencébe szállítanánk a fémet. A tankot, a grófot meg a kutyát. Hogy ott, mielőttünk olvasszák be. A szemünk láttára! – mondja felgyúlva Tücsök.
A meglepetés, az öröm torkára forrasztja a szót a pajtásoknak. Margit néni tűnődve áll az izgatott gyermeksereg között.
– Csakugyan szép lenne… nem mondom… – szólal meg végül. – De hát csak nem fogunk most Budapestre robogni?! Így is későre jár. Így is tartani kell a hátamat, amiért sötétben megyünk haza.
– Majd én tartom a hátam Margit néni helyett – ajánlkozik a kis Tóth.
Harsogó nevetés kíséri a szavait, csak Tücsök marad komoly. – Láthatnánk a vasunkat a Martin tüzében. Nem minden nap tör­ténik az emberrel ilyesmi.
– Szó se róla, igazad van. De hát mégse mehetünk most Buda­pestre. Képzeld csak el, éjfélre érnénk vissza. A szüleitek kétségbe­esve keresnének. Azt hinnék, valami bajunk esett. Reggel indultunk el és éjjel vetődünk haza. Nem… erről mondjatok le – jelenti ki Margit néni határozottan, mert a pajtások könyörögve néznek rá s Nagy Eszti, aki az előbb még sopánkodott, nyűgösködött, most azt bizonygatja, hogy senki sem fázik, senki sem fáradt s meg se kottyan nekik, ha éjfélig fennmaradnak.
Tücsök még megpróbálja rávenni Hajdu Andrist, hogy kérje ő is Margit nénit, legyen a szószólójuk, ő mégiscsak vasas ifi. S azokra még Margit néni is hallgat. S egyre ráncigálja a kabátujját, nyomo­gatja a könyökét, hogy mondja el Margit néninek, amit nekik mesélt el az imént… Hogy a martinászok egy brigádja, az “Április 4.” brigád különleges munkát vállalt, hogy Dunapentele részére minél előbb vasat szállíthasson. Akkor ők miért ne maradhatnának fenn ilyen különleges alkalomkor?!
Csakhogy Hajdú András nem vállalja a közvetítő szerepét. – Hohó, pajtikám! Ha Margit néni azt mondja, hogy “nem”, akkor egy-kettő, szálljatok fel a kocsiba. Ezzel a két kis gombóccal akartok ti éjjeli túrára menni? – S az álmosságtól dülöngöző Danikára mutatott, a vezetőfülkében szuszogó Lacikára, aki percenként megkér­dezte: – Mikor vagyunk már otthon?
Tücsök sóhajtva kapaszkodott fel a kocsira, amely sebesen meg­indult a lejtőn.
– Ha már nem mehetünk Budapestre… – kezdi Tücsök.
– Nem, nem mehetünk – vág közbe Margit néni. – Gondold azt, hogy te vagy Bojtárné és várod haza a lányodat. S már kilenc óra, tíz óra, tizenegy óra s még mindig nem jön.
– Jaj, ne is tessék mondani! – kiált fel ijedten Tücsök. – Mi lehet azzal a gyerekkel! – csapja össze a kezét.
Sári akkorát nevet, hogy az ölében ülő Danikával összekoccan a feje.
– Játsszuk azt – ajánlja Margit néni – hogy gondolatban Bu­dapestre megyünk. Hunyjátok be a szemeteket. Röpül velünk a kocsi. Röpül, röpül s annál a kanyarnál feltűnik már Budapest. Mennyi sok csillag! Látjátok? Nem az égen… hanem mintha a városban gyúlna ki millió meg millió csillagocska.
Tücsök úgy érzi, csakugyan látja a milliónyi fényt. Hidak vakító ezüstfüzérét, üzemek kivilágított ablakait, melyek versenyre kelnek egymással, parázsló ötágú csillagokat a gyárak homlokzatán.
– Nézzétek a kivilágított Gellérthegyet! – mutat a levegőbe – a tetején ott áll a Szabadságszobor.
Tücsök csak azt sajnálja, hogy nem tudja olyan szépen elmon­dani, amilyen szépnek, gyönyörűnek látja. – A város felett a Sza­badság szobra. Kezében a pálmaággal… Énekeljünk, pajtások, hogy így érkezzünk meg, így menjünk a városon keresztül, mi pentelei úttörők, akik vasat viszünk a hazánknak
“Drága föld, szülőhazámnak földje…” – kezdte énekelni és zengő, boldog hangok folytatták:

“Drágakőnél drágább kincset ad
Nincs a földön gazdagabb, szebb ország,
Minden ember érzi, hogy szabad.”

– Nicsakl A járókelők integetnek, mintha ismernének – ujjon­gott Tücsök, pedig csak a fák ágait zizegteti, hajlíthatja a szél. – Most átkelünk a Szabadsághídon. A Dunapartot nézzétek. A Dunát… Mintha arany vonalzókat fektetnének a vízre – mondja Tücsök. – A parti villanypóznák tükröződnek benne. Robogunk tovább. Mennyi ember!…
– Mikor vagyunk már otthon? – kérdi felálomban Danika.
– Most Csepelre megyünk – figyelmezteti nagykomolyan Tücsök. – Ez már a Soroksári-út. Itt kezdődik Csepel.
Danika a szemét dörzsöli, felébreszti a szunyókáló Lacikát. – Te akarsz Csepelre menni?
– Akarok – dünnyögi Lacika és tovább alszik.
– Andris – fordul Tücsök Hajduhoz – Csepelen már te ve­zess bennünket, én nem tudom, beeresztenek-e a gyárba.
Hajdu András mosolyogva csóválja a fejét. – Hát bizony, nem könnyű dolog bejutni.
– Tavaly nyáron jártam erre apával – folytatja Tücsök. – Nézzétek azt az égbenyúló kéményt. Egy egész nagy erdő kémények­ből! Na, végre itt vagyunk a gyár kapujánál. Jaj, egészen kiszáradt a torkom az izgalomtól. A portán egy öreg bácsi áll.
– Elmondom neki, miért jöttünk – veszi át a szót Ferkó.
– Miért éppen te mondod el? – kérdi Molnár Pista. – Már megint mindent te akarsz elintézni?
– Pszt! Ne vitatkozzatok! Meghallja a portás elvtárs…
– Akinek már elmondta Daru Kati, mi járatban vagyunk – fejezi be a mondatot Margit néni.
– Én? – csodálkozik Kati.
– Téged bíztunk meg – mondja egyszerűen Margit néni.
– S mit mondtam? Mit kell mondani? – kérdi izgatottan Kati.
– Azt, hogy a martinászokkal szeretnénk beszélni. Nagyon sürgős ügyben. Olvasztásra hoztunk be vasat, több mint két ton­nát – feleli Tücsök.
Hajdu András rákacsint Ruszkó Sanyira:
– Nem úgy megy az – dörmög a portás szaki. – Ezt a regi­ment gyereket nem lehet csak úgy beereszteni a gyárba. Hogy kép­zelitek ti azt? – mondja elváltoztatott hangon Hajdu András.
– Úgy, hogy mi Dunapenteléről jöttünk. A dunapentelei álta­lános iskola növendékei vagyunk – mondja izgatottan Tücsök. – És szeretnénk látni, hogyan vetik a vasunkat a tűzbe. Egy tankot, egy grófot meg egy kutyát.
– Mit mondasz? – utánozza Hajdu András a képzeletbeli portást. – Hát akkor várjatok csak egy kicsikét. Ha egy tankról, egy grófról és egy kutyáról van szó, akkor telefonálok az üzemi bizottságnak.
Ruszkó Sanyi a telefon berregését utánozza.
– Halló, halló! – kiált Hajdu Andris. – A pentelei úttörők egy egész teherautóval hoztak vasat. – Várni kell egy kicsikét – fordul a pajtásokhoz. – Mindjárt értünk jönnek. Kísérőt küldenek velünk. Na, itt is vannak.
– Az a kezeslábasba bújt bácsi, ugye, az az? – kérdi Tücsök. – Hogy hasonlít Garas Pista bácsira! Meg az a micisapkás… az meg olyan, mint az én édesapám. Gyertek utánunk, int a micisap­kás. Az autó begördül velünk a gyárudvarra. “Leszállni! Mozgás! Végigmegyünk az óriási csarnokokon. Előre, elvtársak!” Köszönünk nekik… Micsoda zakatolás! Sípolnak, zúgnak, kattognak a gépek. Ne szólj közbe, Andris, én akarom mondani… végre bent állunk a Martin-kemencéknél. Jaj, micsoda hőség!
– Csak úgy perzsel – mondja Jutka s hidegtől meggémberedett kezét dörzsöli.
– Ott vagyunk az övig meztelen martinászok között…
– Nem jól látod, pajtikám – veti közbe Hajdu Andris. – Mert épp, hogy azbesztkötény van a martinászokon. Az védi őket a hőség ellen. Különben megperzselné a bőrüket a kemencéből kicsapó for­róság.
– Ott vagyunk az azbesztkötényes martinászok között! – kiáltja Jutka. – Hosszúnyelű lapáttal vetik be a vasat a kemence gyomrába. Mindjárt… mindjárt… most hozzák be a mi vasun­kat. Ráteszik a vastag acéllapokat a lapátra. Már mozdul… vörö­sen izzik a kemence belseje… Most! Bent van a tank! Bent van a tank!
A pajtások felujjongtak, mintha csakugyan látták volna, amint a vaslemezek bezúdultak a sistergő, vörös tűzbe.
– Aratógép lesz a tankból!
– A grófból meg esztergapad! – kiáltották boldogan.
Tücsök kipirult arccal nézett szét. – Ugye, hogy mondtam? A szemünk láttára olvasztják be a vasunkat.
– Ezt jól csináltad, Tücsök – mondta Margit néni és félkézzel magához vonta Tücsök boglyas fejét.

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953