XIII.

Tücsök úgy robban be az ajtón, mintha szélvihar sodorná.
– Ilyenkor kell hazajönni? – kérdezte az apja s csak azért nem csapta össze a kezét, mert a létra tetején állt, egyik kezében harapófogót tartott, a másikban meg egy bekeretezett képet.
– Jaj, gyere már le édes fiam s öltözködj – integetett az édes­anyja, bordóselyem nyakkendőjét lobogtatva feléje.
– Nem te kívántad, hogy vegyem le a falról a “Haldokló őz” című képet?
– Dehogyisnem. A “Haldokló őz” nyugdíjba mehet. Ne az én falamon haldokoljon. Ilyenekkel raktam tele a lakást. Verj be fiam egy szöget… kicsit lejjebb … még lejjebb.
– Mit akasztunk ide?
– Még kérded? Mintha nem tudnád! Öltözködj már Janikám, kikészítettem a sötétkék öltönyödet.
– A létra tetején nehéz öltözködni – mondja Bojtár – s egyetlen koppintással beveri a szöget. – Ha ilyen későn vetődsz haza – fordult Tücsökhöz – el sem mondom a nagy újságot.
– A tanítványomnál voltam apa – jelenti ki Tücsök.
– Ne mondd!
– Janikám, ha már fenn vagy a létrán… különben ez most nem sürgős… inkább öltözködj. Tettem fel vizet melegedni.
– Mi az a nagy újság? – Tücsöknek már nagyon fúrja az ol­dalát a frissen bevert szög, a bordóselyem nyakkendő, úgy érzi, valami rejtélyes összefüggés van a kettő között. Az is eszébe jut, hogy ma este vonul ki az úttörő díszszázad. Már sorakoznak a tornateremben. Ferkó megy legelől a zászlóval. Molnár Pista fújja meg a kürtöt. Sári meg Jutka verik a dobot…
– Az az újság – kezdi apa – hisz neked tudnod kell… fo­gadjunk, hogy tudod.
– Ma osztják ki a sztahanovista okleveleket – feleli gyor­san Tücsök. – Ma jutalmazzák meg a legjobb dolgozókat.
– Na látod! – Apa kiviszi a létrát, anya izgatottan topog körülötte. – Egyél egy falatot, Janikám, csak egy falatot.
– Majd az ünnepség után.
– Apa, mit jelent az a készenlétbe helyezett szög? – kérdi Tücsök s a magányos, fekete pontot nézegeti a falon.
– Kérdezd meg édesanyádat.
Anya diószeme felragyog. – Azt jelenti, hogy Bojtár János, az én kedves férjem, a te kedves édesapád sztahanovista oklevelet kap! Csillagot a mellére! – mondja s már át is öleli apát, mitsem tö­rődve vele, hogy apa épp az arcát szappanozza be.
– Apa! Sztahanovista leszel? Ez igaz? Ez biztos? S oda akaszt­juk az oklevelet? Elmondhatom Margit néninek, Ferkónak? Minden­kinek? Apa!… – Tücsök apja szappanhabos állához szorítja az arcát.
– Vigyázz te… te kis bolond! – mondja apa s kicsit remeg a hangja a meghatottságtól. – Ha majd átveszem az oklevelet, anyádat fogom keresni a szememmel, hogy megköszönjem neki.
– Eridj már! Mit akarsz nekem köszönni? Hisz mindig bújod a könyveket, mindig spekulálsz valamin, örökké… – mondja anya.
De hogyan bújhatnám én a könyveket, ha te nem segítenél? Egész nap talpon vagy, reggeltől estig dolgozol s mégis olyan rend van nálunk… hogy csinálod? Senki sem tudja. De minden megvan.
– Jól van már – mondta anya s az arca rózsás a boldogság­tól. – Töröld le a habot az orrodról…
– Azért jut nekem időm továbbtanulásra, azért tudok én nyu­godtan foglalkozni a dolgaimmal, mert te mellettem vagy!
– Ne énrólam beszélj – mondja anya, de úgy fülel apa min­den szavára, mintha magába akarná szippantani.
– Téged is meg foglak keresni az úttörők között – hajolt apa Tücsökhöz. – Rádhunyorgok, te meg vissza…
– Igen apa… csakhogy én…
– Nem akarsz rám hunyorogni?
– Nagyon akarok! De én nem lehetek ott, mert…
– Nem leszel a díszszázadban? – borult el apa arca.
– Nem, apa… – Tücsök lehajtotta a fejét.. – Lehettem volna, de mégsem lettem… akkor még nem tudtam, hogy téged is kitün­tetnek. De ha tudtam volna… akkor is így teszek. Jelöltek engem, megkérdezheted bárkitől. De én lemondtam, mert nem készültem történelemből.
– Rosszul feleltél?
– Fel se szólítottak.
Anya maga felé fordította Tücsköt. – Egy szót se értek az egészből. Mondd meg végre, mi történt?
– Semmise… Akit a díszszázadba jelölnek, annak azt ki kell érdemelnie. S én magamban tudtam… – gyorsan elhallgatott.
– Mutasd .magad! – mondta Bojtár. – Ennyire megnőttél volna?
Tücsök a fejét rázta. – Nem nőttem meg apa, sőt! – Akkorát sóhajtott, mintha az iskolaorvos vizsgálat közben mondaná neki: sóhajtani! mélyen! még mélyebben!
– Inkább arra felelj – mondta anya – miért nem tanultál?
– Mindent elmondok… Úgyis régen el akartam mondani.
– Majd holnap Tücsök. Láthatod, most igyekeznünk kell – mondta apa. – Holnap előveszlek.
– Ne haragudjatok rám, hogy így elrontom ezt az ünnepséget… hogy ott lehetnék és mégse lehetek ott… És te úgy mégy el hazulról apa, hogy talán meg se csókolsz.
– Hát nem is csókollak meg, amíg ki nem derül, miért nem végzed el a dolgodat. De azért ma este rádhunyorgok – folytatta Bojtár – akkor is, ha nem leszel ott. Pont félkilenckor, amikor éppen történelmet tanulsz, kezemben tartom a piros dobozkát a sztahano­vista jelvénnyel és azt mondom magamban: szervusz, kisöreg! Látlak! Tanulj! Tanulj!
– Én meg visszahunyorgok és azt felelem: Tanulok. És még valami szépet mondok neked, valami gyönyörűt.
– Halljuk!
– Hát azt, hogy minden pajtásnak ilyen apát kívánok. Ilyen sztahanovista apát.
– Hiába hízelegsz. Holnap mindent számonkérek tőled.
– Tovább is van még, nemcsak ennyiből áll a mondókám. – Tücsök oldalra hajtotta a fejét. – Szóval ilyen sztahanovista apát kívánok, aki arra is ráér… mondhatom?
– Csak mondd…
– Hogy a lánya kívánságát teljesítse. Persze csak akkor ké­rem ezt, ha meggyőződtél róla, hogy megérdemlem.
– Mi az a nagy kívánság?
– Inkább kicsike kis kívánság. De annál fontosabb.
– Rukkolj ki vele, mert sietnünk kell. Mindjárt kezdődik az ünnepség. Nos…
– Ha egyszer… nem sürgős éppen, de ha egyszer itt vacsoráz­nak apa barátai: Garas bácsi, meg Balog elvtárs, meg az ta lopótökfejű Kis szaki…
– Így beszélsz a barátaimról?!
– Attól még nagyon szerethetem hogy lopótökfeje van. Csak azért nevezem így, hogy megkülönböztessem a retekfejű Kis szaki­tól.
– Tücsök! Tücsök!
– Hívd meg az én tanítványomat is apa. Nem is kell meg­hívni, csak engedd meg hogy elhozzam közétek.
– Mi keresnivalója van egy kis úttörőnek a felnőttek között?
– Az én tanítványom nem úttörő már. Többet nem árulhatok el róla.
– Ha rendes gyerek a tanítványod…
– Rendes izé… nem gyerek… de rendes lesz, arról én kezeskedem!
– Mama, mit szólsz ehhez a titokzatos lányhoz? – nevetett Bojtár. – Nem bánom, ha ez az a nagy kívánság, legyen meg! De elengedik a tanítványodat késő este?
– Hogy elengedik-e? … bízd csak rám.
– Legfeljebb hazakísérjük – mondta anya. – Holnap vasár­nap, úgyis meg akarjuk ünnepelni apád kitüntetését. Sütök rózsa­fánkot. Olyat még nem evett! Van itthon jó badacsonyi borunk is, Garas bácsinak tettem félre.
– Bor az nem kell! – tiltakozott Tücsök. – Épp most szoktatom le róla.
Bojtárné akkorát nevetett, hogy a csipkegallérja meglebbent a nyakán. Tücsök homlokára tette a tenyerét. – Tán lázas vagy, hogy olyan tanítványról beszélsz, akit le kell szoktatni a borról.
Másnap Tücsök azt mondta az öreg Tóthnak: – Most jön a meglepetés! Tudja… amiről beszélgettünk.
A kis Tóth már harmadszor sétált el Tücsök orra előtt magasszárú barna cipőjében. – Hallod, hogy csikorog? – kérdezte és lát­szott rajta, hogy ennél szebb muzsikát elképzelni sem tud. – Azért csikorog, mert vadonatúj. A kirakatból vették be – magyarázta és le nem vette szemét a lábára simuló fényes bőrről.
– Gyönyörű cipő – ismerte el Tücsök. – Hallgasd te is a meglepetést. Édesapám meghívja nagyapádat. Tegnap lett apám sztahanovista. Jelvényt is kapott. S ennek örömére ma vendégül látja barátait. Fánk is lesz. Olyan fánkot süt édesanyám, hogy el lehet fújni. És szívesen látja nagyapát. Ezt már ugyan mondtam.
– Engemet? … engemet hívnak meg? – dadogta Tóth nagy­apa.
– Magát nagyapó. Lelkemre kötötte édesanyám, hogy biztosan hozzam el.
Az öreg Tóth gyanakodva nézett Tücsökre. – Miért hívna meg engem? Te lány… te csúfot űzöl belőlem…
A kis Tóth egy pillanatra megfeledkezett a cipőjéről. Egészen közel ment Tücsökhöz, fürkészve bámult az arcába.
– Három sztahanovista lesz nálunk… nem azért mondom, dehát ez már mégis valami.
– Miért tisztelnének meg engem?… – dünnyögte öreg Tóth. – Nem való vagyok én közéjük.
– Mit okoskodik? – szólt bele Králik bácsi. – Ha meghívták, csak szedje össze magát és indulás!
– Azt mondta édesapám: hozd el Tücsök a barátodat.
– S tudja… hogy én vagyok a barátod?
Kis Tóth a szekrényhez szaladt, úgy, hogy a cipője valóságos indulót csikorgott. – Itt az öltönye nagyapó… de mit vesz a lá­bára?… Ebben az ócska bakancsban… nekem vett cipőt – mondta kapkodva.
– Próbálja fel az enyémet – intett Králik bácsi. S már hozta is a szépen kisámfázott cipőjét, melyet úgy őrzött, hogy csak vasár­naponként merte felvenni.
Öreg Tóth keze megállt öltözködés közben. – Így volt szóról szóra ahogyan mondod? Mondd csak még egyszer. Bojtár János azt üzente nekem…
– … hogy menjen el – fejezte be a mondatot a kis Tóth s a füle égett az örömtől.

*

Már asztalnál ültek a vendégek, amikor Tücsök kézenfogva be­toppant a húzódozó, dohogó Tóth bácsival.
A beszélgetés zaja megakadt, mindenki a belépőkre szegezte tekintetét. Bojtárné zavartan köhécselt. Ez lenne Tücsök tanítványa? Valami tréfára készültek fel, arra, hogy Tücsök a tanulópárját hozza magával, azt ülteti közéjük s ehelyett egy barázdásarcú, táskás­szemű öregember áll az ajtóban, zavartan rágcsálva bajuszát. Tücsök pedig izgatottan topog mellette s el nem engedi a karját.
Bojtár eléje sietett, kezetrázott vele, miközben magán érezte Tücsök könyörgő tekintetét.
– Ismerlek valahonnan – mondta barátságosan. – Most he­lyeztek át a partfalbetonozáshoz. Igaz? Mintha ott láttalak volna.
– Te vagy az öreg Tóth – csapott a tenyerébe Garas bácsi, s az öreg fakókék szeme elhomályosult, mint mikor pára futja be az ablaküveget. Csakugyan tudnak róla?… Számolnak vele?
Anya két nagy, rózsapiros fánkot vastagon meghintett por­cukorral, majd baracklekvárt cseppentett rá s feléje nyújtotta. – Kapja be amíg forró – parancsolt rá jókedvűen.
– Arra ürítsük poharunkat – mondta apa és magasra emelte poharát – hogy legközelebb téged köszöntsünk mint sztahanovistát.
– S arra… hogy csak ilyen alkalmakkor kortyolgassak – mondta öreg Tóth s hunyorogva nézett a vörösborral telt pohárra, mintha azt méricskélné, hogyan ossza be magának ma estére, hogy ez legyen az első meg az utolsó pohár.
Tücsök leszaladt a kapualjba várakozó kis Tóthhoz.
– Csudára örültek a nagyapádnak, hallod!
– Tücsök… nektek adom a kis rókát… meg a bíbicet. Az iskolának ajándékozom. A szigeten már úgysem maradhatnak. Csak a gyöngytyúk meg a kacsa marad Katinál. De minek nekünk egy közönséges gyöngytyúk? – kérdezte s nyikorgó cipőjében boldogan követte Tücsköt.

*

Tücsök az édesanyjával együtt indult le a pincébe.
– Ez az – mutatott a talicskára, amely úgy be volt bugyolálva, mint egy pólyásgyerek. Levette róla a gyékényt, a papirost, feltolta a lépcsőn.
Anyja összecsapta a kezét. – Ez a szörny… ez lenne a talicska? Mit csináltál te ezzel?
– Kísérleteztem. Újítani akartam.
– Inkább a leckét újítottad volna fel a fejedben. Mozgás, Tücsök. Fogd és vidd el azonnal Mariékhoz.
Tücsök elindult vele. Nem nézett se jobbra, se balra, földreszegezett szemmel vitte a fura jószágot, melynek oldalára ruha­szárító kötél volt erősítve: gumiabroncsok fogták körül a kerekeket,  ám az abroncsok túl nagyok voltak a kerékhez s a gumi a földön csúszott, zötyögött, akadályozva a kerekek gördülését. Kampósszögek álltak ki a kerékből, mert az újítás során Tücsök leszerelte a kerekeket, aztán addig furdalta a lelkiismeret, amíg visszaszögezte őket.
A szembejövők meg-megálltak, könyökön taszigálták egymást, hogy nicsak, mit tologat ez a kislány.
Egy kubikos füttyentett:
– Jól eligazítottad ezt a talicskát!
Tücsöknek egyre jobban elborult az arca. Lehajtott fejjel ment tovább. Jaj csak ne találkozna ismerőssel! Még száz lépés van hátra. Legalább száz lépés. Milyen hosszú most ez az út, melyet naponta perceken belül megtesz. Csakhogy ezzel a, talicskával nem lehet sietni.
– Hát ez meg micsoda? – szólította meg egy termetes asszonyság és haragosan megrántotta a talicskáról lelógó köteleket. – Játékszert csináltok a szerszámokból? Nincs jobb dolgotok?
– Most viszem vissza – susogta ijedten Tücsök. – A kötél arra való, hogy nyakba lehessen vetni. Ezáltal felszabadul az ember keze. Nagyon jól képzeltem el. Csak a kivitelezés nem sikerült – mondta és igyekezett eliszkolni, de a termetes asszony utánakiabált: – Azzal kísérletezz, amihez értesz!
Ezt anya is mondta ma reggel – gondolta bűnbánóan Tücsök – apa pedig megmutatta a könyvespolcát: idenézz, mennyi köny­vet böngészek végig, amíg valami új eljárásba kezdek. Azt hiszed, az csak úgy megy, hogy elképzelsz valamit és már meg is van?
Miért is nem szólt rögtön édesanyának. Ha rögtön bevallja neki, akkor, minden máskép történik. Akkor nem kellett volna tit­kolóznia, akkor nem rontja el mégjobban a taligát s nem lopózik úgy végig az utcán, mintha… mintha elcsent volna valamit. Úgy érezte, mindenki őt bámulja. S a talicska ráadásul minduntalan el­akadt, alig tudta kiráncígálni a sárból.
– Minden út véget ér egyszer – biztatta magát és valami ör­vendetes dologra igyekezett gondolni. Két ötöst is kapott a héten számtanból s az új magyar dolgozatára azt írta Margit néni: “Ez már gondos, szép munka.” S ha ma szólítanák fel történelemből, nem vallana szégyent!
– Hát te mit keresel itt ilyen jókor reggel? – szólítja meg Daruné.
– Én… nekem… valami dolgom akadt a Zója-brigádnál – dadogja.
– Még nincsenek itt. Korán van még.
– Nagyon korán, de nekem már nem volt nyugtom. – Jaj, csak ne tartóztassa tovább. Addig szeretné odatolni a talicskát, amíg senki sincs ott. Levelet tűz rá, abban mindent megír. Tovább akar sietni, de Daruné megfogja a vállát. – Mondd csak… az én Katim rendesen jár iskolába?
– Mostanában már nem mulaszt.
Daruné megkönnyebülten sóhajt. Hiszen érdeklődött ő Margit néninél is, de jólesik újból és újból hallani.
– Mióta Daru néni számtanpélda lett, nem késik el Kati – mondja sietve Tücsök és belőle is megkönnyebbült sóhaj szakadt ki, mert üres még a Mariék munkahelye.
A deszkabódéhoz tolja a talicskát, ahol a szerszámokat tartják. Gombostűvel a talicskára erősíti a levelet, a szíve vadul kalimpál, jaj, csak utolsó percben meg ne érkezzenek!
Aztán olyan könnyűnek, boldognak érzi magát, hogy énekelni, táncolni szeretne! Az osztályban még egy teremtett lélek sincsen. Tücsök kiradírozza az összefirkált padokat, zsebkendőjével tisztára törli a bekeretezett képeket. Rálehel az üveglapra, mely alatt az eheti legjobb dolgozatok díszelegnek s boldogan állapítja meg, hogy az övé is köztük van. Kár, hogy nem akad több tisztogatnivaló…
Ünnepélyes arccal várja az osztálytársait, mert érzi, hogy ma, – oly biztos, mint ahogy itt áll – ma megszerzik a tizedik csilla­gos napot.
S csakugyan, senki sem késik el, egy pisszenés sem hallat­szik óra előtt s amikor a szertárba vonulnak, mindenki segít, ma­gyaráz Kenyeresnek, hogy sikerüljön a kísérlet, mert Kenyeres Bandi, ha csak hozzányúl egy lombikhoz, máris megpattan a keze érintésétől.
– Mitől ragyogsz úgy, Tücsök? – kérdi súgva Ferkó, de Tücsök a szájára tapasztja ujját és nem válaszol, mert megfogadta, hogy egy fejmozdulattal sem bontja meg ezután a rendet.
– A mai csillagos nap nem képezheti vita tárgyát – jelenti ki határozottan Oszoli és Zakariás előveszi noteszát s máris bejegyzi, hogy a tizedik csillagos napot szerdán szereztük meg. Ha Oszoli mondja…
Tücsök magyar óra alatt Margit néni arcát kémleli. Jókedvűnek látszik, állapítja meg és Jutkára hunyorog.
Alig néhány perc hiányzik a csengetéshez. Margit néni ilyenkor szokta kihirdetni az eredményt. Jóérzés nyugodtan, lelkiismeretfurdalás nélkül ülni a padban, gondolja Tücsök és önkéntelenül el­mosolyodik.
– Pajtások, ma megérdemeltétek, hogy csillagos napot kap­jatok – kezdi Margit néni.
Mit mondtam! villan a Tücsök szeme.
– S mégsem adhatom meg nektek folytatja Margit néni – mégpedig azért nem, mert egyik pajtásotok nem viselkedett út­törőhöz méltóan.
Tücsök szeme fürkészve rebben ide-oda. Ki lehetett az? És mit követhetett el? Hiszen együtt voltak kora reggeltől mostanáig.
– Az történt – mondja Margit néni – hogy az egyik munka­helyről elvitt egy talicskát és a mai napig nem vitte vissza.
Tücsök lángvörös lesz, megkapaszkodik a pad sarkában. Úgy érzi, mintha a mennyezet a fejére ereszkedett volna. – Én voltam az Margit néni – mondja rekedten, és anélkül, hogy felpillantana, látja a meghökkent, felháborodott arcokat.
– Mari sejtette, hogy te voltál. Mindennap várta, hogy jelent­kezel. Hogy felébred benned a felelősség. Hiszen ezeknek én zavart okoztam! Hiszen nem tudnak elszámolni a raktárnokkal…
Tücsök fejéből kiszaladt minden vér.
– És miután hiába várt Mari, tegnap este bejelentette a ta­licska eltűnését.
– Margit néni… én újítással akartam meglepni a Zója-brigádot… Azt hittem, a rajnak is dicsőséget szerzek vele. Meg is írtam a levélben. Mert ma reggel visszavittem a talicskát és levelet írtam hozzá. Azt is megírtam, hogy ócska autókerekekről leszereltem a gumiabroncsot és rászögeztem a kerekekre… Azt hittem, hogy csak dolgozni kell az újításon, tökéletesíteni. Meg hogy türelemmel és kitartással… – Elcsuklott a hangja. – Olyan lelkiismeretfurdalásom volt miatta… Azért nem tanultam meg múltkor a történelmet… mert aznap már elhatároztam, hogy visszaviszem, … aztán gondoltam, mégegyszer kipróbálom, utoljára, hátha meg tudom gyorsítani a munkájukat. S egyszer már ott is voltam Mariéknál… amikor az Ifjú város-ból olvastak fel. Azzal mentem el, hogy megmondom. Aztán mégse… meg mégis… így ment ez… nem mertem… Folyton reménykedtem, hogy hátha sikerül. És mikor meg már nem sikerült, szégyeltem szólni. Ma reggel aztán mindent bevallottam anyámnak meg apámnak. És visszavittem az elrontott talicskát. Most már megmondom. Mert elrontottam…
Tücsök úgy érzi, most már mindent el kell mondania a leg­apróbb részletekig, habár olyan szűk a torka, hogy egy korty víz sem menne le rajta.

– Főleg azért büntetlek meg, mert gyáva voltál – mondja Margit néni és egész közel lép Tücsökhöz. – A piros nyakkendő a vörös zászló egy darabkája. S annak, aki viseli, bátornak, határo­zottnak kell lennie. Annak vállalnia kell a hibái következményeit.
Tücsök összeszorítja a fogát. Mert egy gombostűfejnyi könny­nek sem szabad kibuggyannia szeméből, amikor magasra tartott fej­jel megfogadja: – Bátor és határozott leszekl Semmit sem titkolok el többé. És soha el nem felejtem, hogy a vörös zászló egy darabkáját viselem!

*

Margit néni azzal bízta meg a kis Tóthot, hogy vasárnapra szervezzen meg egy kirándulást. Felkerekednek és megnézik a kör­nyéket.
Berci előszedte szamárfüles füzetét. – Tervet készítek – jelen­tette ki.
– Minek ahhoz terv – avatkozott bele Ferkó. – Én vállalom, hogy…
– Te csak ne vállalj semmit – intette le Margit néni. – Ez a Tóth Berci dolga. Még mindig nem szoktál le róla, hogy mindent te akarsz vállalni?
– Éppen vasárnap – sopánkodott a sörtehajú Solymár. – Vasárnaponként vannak a futballversenyek. – Solymár volt a leg­jobb csatár, s már hétfőtől kezdve várta a vasárnapi meccset.
– Elhalasztjuk a futballmeccset – mondta határozott han­gon a kis Tóth. – Úgy készítem el a tervet, hogy a szombat dél is beleessen.
Másnap reggel diadalmas arccal lobogtatta a papírlapot. – Szombat délben tizenkét órakor vadállatállományunk ünnepélyes átadása: egy darab róka, egy darab bíbic, illetve fogoly, három darab gyík…
– A gyík nem vadállat – emelkedett fel a helyéről Oszoli. – A gyík megnyúlt testű hüllő!
Nevetés pukkant, még Kati is elnevette magát, pedig az álla­tok ünnepélyes átadása sehogyan sem volt ínyére.
– Utána – folytatta Berci – kimegyünk együtt a megválto­zott szigetre.
Katinak torkára fagyott a kuncogás. Mióta az utolsó fát is ki­vágták, a sziget tájékára sem ment.
– Vasárnap pedig… a kis Tóth jelentőségteljes szünetet tartott – vasárnap megkezdjük a fémgyűjtést. Biztos olvastátok a felhívást. Tizedikétől harmincadikáig tartanak a fémgyűjtési napok.
– A fémgyűjtés is más, meg a kirándulás is más – mondta Jutka. – Nem lehet a kettőt összekeverni.
– Talán össze lehet kapcsolni a kettőt. Hallgassuk csak végig a kis Tóthot – javasolta Margit néni.
– Úgyis akartunk fémgyüjtő brigádot szervezni. Én már gon­doltam rá – ugrott fel Ferkó. – Csakhogy… – Nem mondta vé­gig, elrestelte magát s gyorsan a helyére ereszkedett.
– Úgy terveztem, hogy kompon kelünk át a Dunán. Az már maga nagyszerű! Szalkszentmártonban kötünk ki.
– Szalkszentmártonról ki tudna valamit mondani? – vetette közbe Margit néni.
Kezek lendültek a magasba.
– Én is tudnék… mondta a kis Tóth.
– Mondd csak, Berci.
– Sokat járt ezen a tájon Petőfi Sándor. Kunszentmiklóson, Dunavecsén, de főképpen Szalkszentmártonban…
Mindnyájan meglepődve bámultak a kis Tóthra. Nem mako­gott, hápogott, nem figyelte a súgók szájmozdulatát, hogy leolvassa róluk a szavakat. Nyugodtan beszélt, néha megállt egy pillanatra, felvonta a szemöldökét, mintha ő maga is csodálkozna, hogy ilyen jól megy neki a felelés.
– Jól van, Berci – ismerte el Margit néni, odalépett a kis Tóthhoz, megsimogatta a fejét. – Folytasd csak… Hogy gondolod tovább a kirándulást?
– Szalkszentmártonból átmegyünk az ékfalvi erdőbe. Az valaha a Somsich-birtokhoz tartozott. Hát oda tartunk. Nagyapám ott volt kiskocsis. Később meg zsellér, ő mesélte, hogy a parkban angyalok meg törpék voltak bronzból, csak úgy dísznek. Hát most majd összeszedjük, amit ott találunk.
– Biztos már régen elhordták őket – legyintett Oszoli.
– Majd éppen ránk várnak! – szólalt meg Zakariás.
– Ha nem találunk vasat meg bronzot… valamit mégis csak találunk. Akkor megnéztük a túlsó partot. És még soha életemben nem láttam a túlsó partot -mondta Tücsök.
– Szalonnát kéne sütni. Az a szép kirándulás, amikor forog a szalonna a nyárson. Pirul, izzad, cseppen a zsírja a füstös ke­nyérre. – Sári száját nyalogatva sorolta fel a szalonnasütés szép­ségeit.
– Az lenne jó, ha velünk jönne a Hajdú-brigád néhány tagja. Azok vasas ifik. Hátha olyasmit találunk, amihez hegesztő kell. Sose lehet tudni – mondta titokzatosan a kis Tóth.
– Hát hívd el Hajdu Andrást.
A kis Tóthnak a cipőjére esett a tekintete, amely biztatón nyikorgott. – Szólhatok neki. Barátom. Teherautó is kellene – mondta később gondterhelt arccal. – Az ölünkben mégsem hozhatjuk el azt a rengeteg vasat.
– Honnan tudod, hogy rengeteg? Hátha befér a sapkámba – nevetett Molnár Pista.

*

Szombat délben elindultak a szigetre.
– Ez lenne az? Ez lenne a mi szigetünk? – ámult Jutka. – Tücsök, te elhiszed?
Tücsök a fejét ingatta, ami ez esetben azt jelentette: hihetetlen, de mégis el kell hinni.
Ott, ahol még nemrég sűrű fák hajoltak össze s madárfészkek bújtak meg az ágak között, most akkora partfal épült, mint egy eme­letes ház. Kati megnyúlt arccal hallgatta azt a sokféle zajt, amely egyetlen pillanatra sem szakadt meg. Csikorogtak a talicskák, züm­mögött a vibrátor, zakatoltak a gépek. A hegesztőpisztolyok éles fénye fel-felvillant.
Mihalik a levegőbe dobta sapkáját. – Van már kikötőnk! Huj, de nagyszerű!
– Először is nem “huj”, hanem: hej! – javította ki Oszoli. – Te pedig képmutató alak vagy. Egy alakoskodó alak.
– Én?!
– Igen, te. Mert az előbb még azt súgtad Katinak, hogy meg tudnád pofozni azokat, akik így feltúrták a szigetet.
– Te megnyúlt testű hüllő – mondta haragosan Tücsök. – S még arra a szép kis zöld gyíkra mondta Géza, amikor te vagy az!
– Odanézzetekl A Petőfi-pontonhíd! Akármi legyek, ha nem az! – kiáltott fel örömmel Ferkó.
A szigetet és a partot pontonhíd kötötte össze, mely itt nem csupán a híd szerepét töltötte be. Szerelőállvány is volt egyúttal, erről betonozták mind magasabbra a partfal vasbetonszekrényeit.
– Az én budapesti Petőfi hidam! – lelkesedett Ferkó.
– Az új dunai kikötőt építik a segítségével – szögezte le Oszoli és Ferkó szemrehányóan nézett rá. – Miért beszélsz a híd helyett? Meg tudja ő mondani, hogy mi a dolga.
Mindenki nevetett, még Oszoli is. – Sorakozzatok, nehogy el­szakadjunk egymástól – vezényelt a kis Tóth s magabiztos léptek­kel indult előre a hídon, ahol a kisvasút csilléi gurultak, száz meg száz ember hordta a földet, szitálta a homokot, öntötte a betont.
– Itt jön Hajdu András – jelentette a kis Tóth s kicsit lihegett az izgalomtól. – Az ő brigádjuk kapta meg… mit is… pedig tudom… ne segíts Ferkó… Megyan! “Az építkezés legjobb kon­gresszusi brigádja” címet.
Hajdu András sietős léptekkel közeledett. Nyurga, középter­metű fiú volt, Tücsök sokkal nagyobbnak, erősebbnek képzelte. Hi­szen fittyet hányt esőnek, szélviharnak! Tücsök jól megnézte ma­gának. Nem, Hajdu Andrásra igazán nem lehetett ráfogni, hogy Toldi Miklós. S mégis mekkora erő lehet a bensejében, hogy nem­csak ő állta a sarat, de a brigádja is.
– Megjöttetek, pajtások? – kérdezte Hajdu András jóked­vűen. – Gyertek csak velem! – Kékesfekete haját a sapkája alá gyömöszölte, de még így is kibukott egy tömött fürt. – Arra vagy­tok kíváncsiak, mi volt itt azelőtt, és mi van most.
– Én már elmondtam egyetmást – jegvezte meg zavartan a kis Tóth.
– Jól nézzetek körül! Azt is tudnotok kell ám, hogy ennek a munkahelynek a vezetőjét szökés közben csíptük el.
– Azt a veresképű dagadtat?
– Azt. Szederinek hívták. Amikor elérkezett az első fizetés napja, majd leesett az állunk a csodálkozástól. Napi két forintot fizetett ki nekünk a nehéz munkáért, Még egy ebédre sem futotta. Összeadtuk a pénzünket, tizen ettünk öt ebédagadot. Nem lehetett ránkfogni, hogy hízókúrát tartunk. De azért dolgoztunk tovább, pedig már cigarettánk sem volt. Az utolsót közösen szívtuk el. Erre gyertek, a brigádomhoz viszlek benneteket.
– Szederi… azt mondod, hogy Szederi? – kérdezte sápadtan Kati.
– Úgy hívták a gazembert. Mert az voltl Becsempészte magát közénk s azon mesterkedett, hogy kedvünket szegje, hogy elmene­küljünk innen. De minket nem olyan fából faragtak! Nem mon­dom… akadtak néhányan, akik nem bírták a koplalást és kereket oldottak. De a mi brigádunkból egy se. – Aztán segítettek rajtunk – folytatta Hajdu András. – Tudjátok, kihez fordultunk segít­ségért?
– Ahhoz a hosszú fiúhoz, az jól behúzott neki – mondta a kis Tóth.
Hajdu András felnevetett. – Csöpit gondolod? Velünk dolgo­zik a két méter magas Csepregi – magyarázta a pajtásoknak. – Mi csak Csöpinek hívjuk, mert olyan csöppecske. Hát nem a Csöpi segített… hanem egy öreg elvtárs, úgy hívják, Garas Pista bácsi. Biztosan hallottatok róla.
– A nagyapám! – kiáltott Ferkó s olyan piros lett az öröm­től, hogy alig lehetett megkülönböztetni az arca színét úttörőnyak­kendőjétől.
– Az aztán a jó elvtárs! – ismerte el Hajdu. – A pártbizott­sághoz szaladt, rögtön kivizsgálták a dolgunkat. Miértünk meg autót küldtek, bevittek a telepre, enni, inni adtak. Mert akkor már szédelegtünk az éhségtől Soha életemben nem ízlett úgy a lekváros bukta mint akkor.
– S mi lett Szederivel? – kérdezte Ferkó izgatottan.
– Mondom, szökés közben fülelték le. Tele volt a zsebe pénz­zel… Mint egy eleven Wertheim-kassza, olyan volt. Az elsikkasz­tott munkabérünkkel bélelte ki magát.
Tücsök keze ökölbeszorult. – Ha most itt lenne… – Hajdu András felemelte az apró öklöt. – Ennél jóval erősebb öklök súj­tottak le rá. De hát ez is megnő, megizmosodik!
Néhány pillanat múlva a Hajdu-brigád tagjai vették körül őket.
– Ez itt Varga Jóska – mutatta be őket sorban Hajdu. – Ő volt az, aki a fa tetejére akarta erősíteni a kötelet, hogy azzal döntse le. De a sok koplalástól összeesett. Újra és újra nekigyürkőzött… nem hagyta magát! Ez itt Róka Misi. Tizenhatéves volt, mikor közénk került. Kis tökmag. Úgy is hívtuk, Tökmag Miska. Mi tanítottuk meg nyakkendőt kötni. Ne szégyeld magad, Misi, most már nem csak a nyakkendőket tudod megkötni… hanem a vibrátorral is jól tudsz bánni! Ez itt a kétméteres Csöpi. Kisszékre kell állni, ha a szemébe akartok nézni. Pedig érdemes őt megnézni! A legjobb segédmunkás volt a Mávagban, mégis eljött ide fát döngetni, amikor arra volt szükség… Ez itt Ruszkó Sanyi. Hány jutalomkönyvet kaptál már? Az egész polc tele van vele!
– Ne énrólam beszélj – mondta vastag hangján Ruszkó. A töltés szélére kapaszkodott, intett, hogy kövessék. – Itt húzódnak majd a sínek, amelyeken a portáldaruk fognak állni magyarázta s kezével a levegőbe kaszált. – Itt meg majd a vasúti kocsik fut­nak. A partfalnál állnak, a szép nagy hajók… Becsületemre, én már látom őket. Most figyeljetek! A daru egyenesen a vasúti ko­csikba rakja a vasércet, a kocsik meg a kötélpálya állomásához gör­dülnek vele… S kötélpályán viszik fel a fennsíkra, a kohók szom­jas torkába! Ehhez szóljatok!
– Én csak azt tudom szólni… semmit se tudok szólni – mondta Tücsök megilletődve.
– Ha újra kérnétek, hogy hozzak vizet – lelkendezett a kis Tóth – éccaka is elhoznám. Viharban, hóban, jégesőben… mezít­láb! S ugye te is Kati?
Körülnézett, Katit kereste.
Kati! Kati! – A nevét kiáltották, Ferkó még a habarcskeverőgép szájába is belenézett, Jutka a homokkupacok mögött kereste.
– Kati-i!
De Kati nem volt sehol. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953

Dunaujvaros