Sztálinvárosi gyerekek VI.

VI.

Valamivel nyolc óra előtt a nemzetiszínű zászló lassan fel­kúszott a rúdra. Ez volt az az ünnepélyes pillanat, amikor Tücsök megfogadta, hogy mától kezdve új életet kezd. Igaz, hogy ezt már jó néhányszor megfogadta s utolsó percben mindig közbe jött valami, ami megakadályozta abban, hogy ígéretét betartsa. Pedig óra köz­ben is folyton erre gondolt. Apróra elképzelte, hogyan türtőzteti magát, ha meghallja a csengetést, hogy fel ne pattanjon, mint egy Keljfeljancsi. Hogy gyömöszöli vissza a torkába a súgást, amikor meglátja a tábla előtt a hápogó kis Tóthot. És nem csípi meg Sárit, ha rajtakapja, hogy őnélküle fedez fel valamit, csak éppen a mágnespatkóját kéri kölcsön hozzá.
Persze, ha ott leng a zászló a magasban s az úttörő pajtások kihúzott derékkal, felszegett fejjel hallgatják, milyen feladatokat tűz ki e hétre a rajvezető pajtás, minden olyan egyszerűnek, magátólértetődőnek látszik. Az ember úgy érzi, igazán nem nagy dolog csillagos napokat szerezni. De ha eljön a pillanat s Tóth Berci segítségetkérő, meredt szemekkel már harmadszor kezd ugyanabba a mondatba, máris kiszalad száján a súgás és megvan a baj! Vagy ha Garas Ferkót megkérdi Margit néni, hányas osztályzatot érde­mel a feleletére s ő szemrebbenés nélkül rávágja, hogy ötöst, nem állja meg, hogy oda ne kiáltson: “Nincs önkritikád!” s újra megvan a baj! Befellegzett a csillagos napnak!
Margit néni ma részt vesz a rajtanácsülésen. Mielőtt a raj­tanácselnök beszélni kezdene, Margit néni közli, hogy fontos bejelentenivalója van. Percekig némán áll, majd azt mondja: – Sehogysem értem én, hogy nem akartok részt venni az öntöde épí­tésében.
Tücsöknek a szívébe nyilal. Hogy ők nem akarnak részt venni! Ők? De hiszen mindent vállalnának. Bárcsak próbára tenné őt Margit néni.
– Éppen ma két hete határoztuk el – mondja Margit néni – hogy azokat a napokat, melynek minden órájában kifogástalanul viselkedik az osztály, csillaggal jelöljük meg. És mi történt azóta? Két hét óta egyetlen csillagos napot sem tudtatok szerezni. Ez annak a jele, hogy nem törődtök egymással. Nem viselitek a szíveteken egymás dolgát. Miért mulaszt például annyit Daru Kati, meg a kis Tóth? Mért késik el rendszeresen Mihalovics? Foglalkozott valaki közűletek Sárival? Figyelmeztettétek, hogy ne a Zója-brigádnál lapátoljon, mert az nem az ő dolga, hanem csinálja meg a számtanleckéjét?
Tücsök alig tudta visszatartani magát, hogy közbe ne kiáltson. Hát ezt is tudta Margit néni? De hiszen akkor azt is tudja, hogy még nem vitte vissza a Zója-brigád talicskáját. Tán el sem hiszi, hogy újításon dolgozik. Hogy olyat eszel ki, amellyel dicsőséget szerez a rajnak, az iskolának. Holnap mégis visszacsempészi a talicskát. Csakhogy akkor hiábavaló volt a fáradozása. Olyan szépen képzelte el. Végre is minden újító kockázatot vállal. Anélkül nincsen újítás. Apa is néhány napra visszaesett a munkájában, amikor az újfajta falazással próbálkozott. S most mégis meggyújtották a neve fölött a vörös csillagot. Nem… mégsem nyugszik addig, amíg el nem készül az újításával.
– Mit akarsz mondani Tücsök?
– Csak azt… csak annyit, hogy nem segítek azóta Mariéknak, amióta… szóval nem segítek.
– El is várom, hogy betartsd a szavadat. Más mondanivalód nincs?
– Nincs – mondta megszeppenve Tücsök.
– Ki nézett utána, hogyan él Tóth Berci, miért olyan rendetlen, miért nincs soha kialudva? – kérdezte Margit néni.
Ferkó jelentkezett. – Én vállaltam a kis Tóthot, de nekem a faliújságba kellett cikket írni.
– Milyen cikket írtál?
Ferkó a szája szélét rágta. – Egy hosszabb cikkbe kezdtem… Az a címe: “Végezd lelkiismeretesen a dolgodat.” De sajnos, nem készültem el vele, mert…
– Halljuk.
Ferkó gondterhesen húzogatta az orrát. – Mert a lombgyűj­tési mozgalmat kellett megszerveznem – nyögte.
– Úgy tudom, azt Daru Katira bíztad.
– Csak azért, hogy bevonjam a közös munkába – mondta gyorsan Ferkó. – De tulajdonképpen én csinálom. Múlt héten vélet­lenül nem értem rá, mert én vagyok a tisztasági felelős és…
– Ezt ki végzi helyetted?
Pár pillanatnyi csend következett.
– Tárnok Jutka segít nekem. Szeretném ugyanis e hónapban megcsinálni az élősarkot. S elő kell rá készülni. Az nem megy egyik napról a másikra…
– Semmi sem megy egyik napról a másikra. S különösen nem akkor, ha tízfélét vállalsz. Egyik munkától nem jutsz a másikhoz. Mással végeztetni a magunk munkáját, nem becsületes dolog. Nem méltó úttörőhöz. S különösen nem méltó Garas Pista bácsi unoká­jához.
Ferkó fülig vörösödött.
– Mit szól ehhez az őrsvezetőd?
Ferkó rántott a vállán, mintha mérges légy csípte volna meg.
– Az is én vagyok.
Halk nevetés futott végig a termen, csak Margit néni nem nevetett.
– “Végezd lelkiismeretesen a munkádat”, erről szólt volna a cikked. S te pontosan az ellenkezőjét teszed annak, amit írtál volna. Gondolkozzatok csak ezen, pajtások. Miért nem ellenőriztétek Ferkó munkáját?
Zavart csend állt be, melyet bátortalan, krákogás szakított meg. Végre Tárnok Jutka jelentkezett.
– Szeretjük Ferkót és azt hittük, segítünk neki, ha elvállaljuk helyette a munkáját. Dehát… – előhúzta zsebkendőjét, bele­trombitált, mert az izgalomtól hirtelen náthás lett. – Azt hiszem, rosszul szerettük. Nem az ő érdekét néztük és nem a közösség érde­két, hanem csak azt, hogy meg ne bántsuk – szipákolta.
– Hát ezt nagyon, nagyon rosszul tettétek – mondta Margit néni. – Kenyeres Bandi, mutasd csak azt a ládikót, ami a padod­ban van.
Kenyeres Bandi büszkén átnyújtotta. – Magam csináltam.
– Aztán miből csináltad?
– Hát deszkákat szedtem össze.
– Deszkákat? Tudod te, milyen drága a zsaluzó deszka, amit te csak úgy “összeszedtél”?
Kenyeres válaszképpen morgott valamit, ami nyögésnek is be­illett.
– Szóval nem tudod. Sári, neked tudnod kell, a te édesanyád ácsátképzős, deszkákkal dolgozik.
– Én tudom is – vágta ki Sári. – A zsaluzó deszkát külföldről kell behoznunk, azért kerül olyan sokba.
– Na látod! Ha idejekorán figyelmezteted erre a pajtásokat, akkor Kenyeres nem használja fel a deszkákat. – Várt egy kicsit, majd csendesen folytatta: – Én most nem büntetlek meg bennete­ket. Magatokat büntettétek, hogy két hét alatt nem érdemeltetek ki egy csillagos napot. Olyan ez, mintha egy üzem lemaradt volna a termelésben.
Oszoli Géza, aki eddig némán ült a helyén, most felemelkedett. Póznaalakú hosszú fiú volt, mindig drappszínű ruhákban járt s a haja is drapp volt, mintha a szél befújta volna az országút porával. Nagyon választékosán, megfontoltan beszélt. Apám helyett “atyám”-ot mondott, kutya helyett “eb”-et s felelés közben az ujjait ropogtatta. Olyan jó maga viseletű volt, hogy tüsszenteni is csak akkor mert, ha előzőleg engedélyt kért rá s olyan bocsánatkérő arc­cal jelentkezett, mintha szégyelné, hogy a világon van.
– Mindebből az a tanulság – mondta minden szót meg­nyomva – hogy nem szabad visszarettennünk attól – nagyot roppantott mutatóujján – hogy a fegyelem ellen vétőket kiközösít­sük az őrsből.
– Jól meg kéne Oszolit rázni – súgta Sárinak Tücsök s ezüstpapírba csomagolt radírtörmeléket csúsztatott a markába. – Finom cukorka!
Sári gyorsan kibontogatta a papírból, meg se nézte, úgy kapta be. Keserű fintort vágva nézett Tücsökre. – Szalmiák? Azt nem szeretem.
– Ezt szeretni fogod, mert ilyet még nem ettél – susogta Tü­csök. – Ez valódi elefántgumi. – De alighogy kimondta, már meg is bánta, mert ha Sári őt igazán szereti, nem pedig rosszul, mint ahogy ők Ferkót, akkor most feláll és élesen megbírálja, hogy ő min­dig csak csínyeken töri a fejét és mit neki az osztály becsülete! (Ha­bár az az újítási kísérlet komoly dolog, azzal minden csorbát helyre fog ütni…)
Várt néhány percig, hogy meggyőződjék róla, szereti-e őt Sári. Nem tudta hamarjában eldönteni, megharagudna-e rá, ha most ruk­kolna ki az éles bírálattal. Hiába nyugtatgatta magát, hogy csak úgy fog fejlődni, ha rámutatnak hibáira, sosem kívánta jobban, mint most, hogy várjon még Sári a fejlődésével! Csak holnapig várjon! Ma estig! Ma este egészen korán megkezdi az új életet.
Nem mert felnézni, mert hátha most köpi ki Sári a radírgumit. Már jelentkezik is. Hogy mondta Oszoli: nem szabad visszaretten­nünk attól, hogy a fegyelem ellen vétőket…
Egy kicsit azért rettenjen vissza Sári. Mert ha magától nem retten vissza, szilvásgombócnak rajzolja le, amint éppen beleeresz­tik a fövő vízbe.
– Tücsök, mit mocorogsz megint? Mondani akarsz valamit? – fordult hozzá Margit néni. – Olyan töprengő arcot vágsz, mintha éppen elhatároznád, hogy nem ütöd bele ezután mindenbe az orrod.
Tücsök ijedtében megrántotta piros nyakkendőjét. – Hol­nap… Éppen most… Én őszintén megmondom – dadogta, majd elhallgatott. Margit néni úgyis belémlát, gondolta magában. – Én nagyon szeretnék jól viselkedni… illetve fejlődni… s nem is veszem észre, mikor valami olyat teszek, ami nem éppen… hm… – Torkát köszörülte, köhécselt. – Egyszóval, ha valaki szemmel tartana és rögtön figyelmeztetne… ha abban a percben lecsapna rám…
Sárira sandított, vajjon lecsap-e rá. De Sári szerencsére már mással volt elfoglalva. Nem is olyan kövér, amilyennek látszik, gon­dolta Tücsök hálásan. Azt kellene mondanom, hogy kemény bírálatot kérek, motoszkált benne, de sehogy sem tudta kimondani. A szavak a fejében sorakoztak, de a szája nem engedelmeskedett nekik.
– Itt minden olyan érdekes – mondta végül izgatottan. – Olyan jó itt lenni!
Hogy jutott ez most eszébe? Oszoli szeme rendreutasítóan tűzött rá. – Amíg beérek az iskolába, útközben annyi mindent látok, nem tudok tovább menni. Pedig amikor hazulról elindulok, úgy sietek, hogy már nyilall az oldalam. Aztán valahogy elkeveredek – fejezte be és hirtelen leült. Most kellett volna bevallanom a talicskát, gon­dolta. Most még mindent jóvá lehet tenni. Az volt az érzése, Margit néni mindent tud. Szívdobogva figyelte a homlokát, vájjon meg­jelennek-e rajta azok a ráncok, melyek apró villámokként jelzik a közeledő zivatart.
Margit néni nem szólt, csak állával intett Sárinak, aki a ma­gasba lökte a karját s két ujjával türelmetlenül kalimpált.
A megrágott radírgumi beszél mindjárt belőle, gondolta Tücsök aggódva s védekezésre készen hegyezte füleit.
– Én azt javaslom, hogy őrsök szerint üljünk – mondta Sári. – Az őrsvezetők egysorban az őrsükkel. S az őrsvezető felel az őrséért.
Tücsök előrehajolt. Ha most rám mutat… A füle égett.
– Ha az őrs nem viselkedik rendesen, akkor más őrsvezetőt kell választani.
– Helyes! – ugrott fel Jutka, megfeledkezve róla, hogy neki legkevésbbé szabad közbekiáltania.
– Helyes – mondta meglepetten Tücsök s fellélekzett. Ez jól végződött. Úgy látszik, Margit néni mégsem tudja a talicska-dolgot. És Sári sem csapott le rá, pedig megtehette volna.
– Indítsunk versenyt az őrsök között, melyik éri el a legjobb eredményt – ajánlotta lelkesen, miközben a kezeügyébe akadó füzetre ráírta: “Hiába, meglátszik, ki a csepeli.”
Kicsit habozott, ne ajándékozza-e Sárinak a kanáriját. Aztán úgy döntött, az első pentelei kanárit mégsem lehet odaajándékozni. De feltétlenül adnia kell valamit. Valami nagyot, szépet! Megnyálazta ceruzáját és azt írta még a füzet hátára: “Éljen Csepel!” S a meglepett Oszoli Géza kezébe nyomta a füzetet, hogy irányítsa Sárihoz.

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953