Fejér Megyei Hírlap – 1967. szeptember 24.
Kulcsos gyerekek
GYEREKEK JÁTSZANAK a két épület közötti üres területen. Fulkároznak, fogócskáznak. Elevenek, jó nézni kipirult, vidám arcukat. Az egyik kisgyerek nyakában függ valami. Nyakék?
– A lakáskulcs ez, azért kell a nyakamba kötni, mert másképpen elvész. Dolgozik az anyukám, egyedül vagyok otthon – mondja egyszuszra Gábor.
Kulcsos gyerek – jut az eszembe róla egy régebben hallott elnevezés. Azokra a gyerekekre vonatkozik ez, akik úgy mint Gábor, maguk vannak reggeltől délutánig, vagy estig. És hogy a kulcs el ne vesszen, ott függ a nyakukon.
Hogy él ez a Gábor?
– Reggel anyukám fölhúzza a vekkert, hogy el ne aludjak.
Az anyuka hat órára megy dolgozni, a kisfiú nyolcra iskolába. Neki még korai lenne félhatkor fölkelni, és mivel más nincs otthon, az ébresztőóra vigyáz rá, el ne késsen. Amikor elmegy az iskolába, bezárja az ajtót, a kulcs odakerül a zsinórra.
– Napköziben lenne az ilyen gyerek helye, akinek nincs hova lennie.
– Napköziben? – csodálkozik rám. – Megvagyok én így is. Reggel iskolába megyek, délben hazajövök, azután lemegyek az udvarra játszani.
A kulcsos gyerekek többsége a játszást (vagy a csavargást) addig folytatja, amíg a szülője haza nem ér. Gábor nem. Mire az anyja hazamegy, ő már otthon van, kezdi a tanulást. Este ketten nézik át a másnapra való leckét.
– Nem minden gyerek teszi ezt.
– Nem. Az a kislány sem, aki tavaly az iskola mellé járt. vagy egy hétig. Amikor a tanító néni elment hozzá látogatni, mert azt hitte beteg. akkor derült ki, hogy lógott.
Dunaújváros, 1962. május 22.
Rollerezõ és görkorcsolyázó gyerekek
MTI/Petrovits László
A megoldás a napközi lenne – bólogatok Gáborra. De az nem kötelező. Talán hely sincs benne elég. Azért fizetni is kell, miért nem ingyenes – jut az eszembe egv-egy szülői vélemény. Főleg olyanoké, akiknek minden nagyon sok, ami gyermekükkel függ össze. Nem hinném, ha nem tapasztaltam volna: egyikük még egy ceruzát sem vesz meg, mondván, adjon az állam. Pedig annál jóval több érőt elpoharazgat naponta… Persze nem ezek vannak többségben, hanem az olyanok, akik felelősséget éreznek gyermekük iránt. De azok közül is többen, még ha lenne is hely, nem iratják be napközibe a gyermeküket. Mert: nem akar menni a gyerek.
– ÉN SEM AKAROK napközibe járni. Elsős koromban, amikor még kicsi voltam (most “nagy” másodikos), akkor jártam. De már nem akarok. Nem szerettem tavaly sem – mondja Gábor.
Pedig ott minden szükséges a rendelkezésükre áll. Iskola után ebédelni vonulnak, uzsonnát is kapnak. Azután szakszerű felügyelet mellett készíthetik leckéjüket és tanulhatnak. A nevelő – ha szükséges – még az iskolában meg nem értett részt is újra elmagyarázza. Nagyon hasznosnak tűnik ez a foglalkozás.
És miért nem szereti Gábor a napközit? – válasz rövid: csak. A nevelők húzódása, és Gábor “csak”-jának egyféle gyökere van. A napközis gyerekek fáradtabbak, szellemileg jobban igénybevettek, mint a többi gyerek. Miért? Úgy gondolom azért, mert a mi napközi otthonaink javarésze folytatása az iskolának, kevés mozgást, önállóságot, az iskolától elütő élményt nyújt. Az is ilyesfélét jelez, hogy a nagy anyagi ráfordításokkal létrehozott falusi napközi otthonok férőhelyeit csak alig használják ki. Beloianniszban a férőhelyek negyvenhat. Perkátán ötvennégy százalékát töltik be.
Hát akkor? Ne legyenek napközi otthonok? De igen. Csak az eddiginél oldottabb formát kellene találni, a napközi otthon megőrző, felügyelő jellegét formálni olyanná, ami sokkal közelebb van az otthonhoz. Ehhez javítani kell a napközi otthonok munkáját. Bizonyosan lehet módot találni az iskolás jellegből adódó fölösleges feszültségek feloldására, még talán akkor is, ha a napközis csoport egy tanteremben kényszerül szoronkodni. Egy másik dolog: a napközi otthonban végzett nevelői munkát jobban el kellene ismerni, nem is a hivatali vezetők, hanem a kollégák részéről. Mert valljuk be, sokan nem tartják azt még fontos, felelősségteljes munkának.
A kulcsos gyerekek gondjának megoldása nemcsak az iskola feladata. Keresni kell szélesebb körben az új utakat. Lehetne például szülői társulásokat szervezni, nem húsz-harminc, de hat-nyolc gyerek felügyeletére, gondozására – hasznos lenne, ha az egyik dunaújvárosi népfrontkörzethez hasonlóan, a társadalmi felelősséget ébresztgetnénk irántuk.
Dunaújváros, 1963. szeptember 5.
Gyerekek sakkoznak
MTI/Fényes Tamás
– Te mit szeretnél legjobban? – kérdem Gábortól, tűnődés közben.
– Azt, ha otthon lenne akkor az anyukám, amikor én…
Igen, ezen is gondolkozni kellene. Már beszélünk ugyan róla, de még nem sok történt a négy- vagy hatórás női műszakok szervezésében. A bedolgozói rendszert is sokkal erőteljesebben kellene fejleszteni. Nemcsak kötést, varrást – de műszeripari, vagy szerelő munkákat is lehetne otthon végezni, és mindjárt megoldódna a kettős probléma: hozzájárulás a családi bevételekhez, ugyanakkor a gyerekek felügyeleté, gondozása.
Sokat tett már államunk a segélyek, a családi pótlék rendszerével. A társadalomtól azonban, még további hozzájárulást várnának ezek a Gáborok, a kulcsos gyerekek. Segíteni kell nekik – korszerűbb napközi otthoni munkával, rövidített műszakokkal, esetleg további anyagi támogatással.
Gábort nézem. Úgy látom a szemén, érzi, jót akarok én is, és mindenki, aki megismeri gondjait. Elköszön, már várja az anyukáját. Fut, mégegyszer visszafordul.
A NYAKÁBA VETETT zsinóron ott kalimpál egy gyermek-életforma jelvénye: a kulcs.
Vincze István
Amikor az unalom ismeretlen volt: így bandáztak régi időkben a gyerekek – 24.hu cikke
KULCSOS EMBERKÉK
“A délutáni és kora esti riport- és filmműsorok közül – témája miatt – különös érdeklődést kelt a Kulcsos emberkék. Barsi Dénes ugyanis az utóbbi évek egyik legjobb szociográfiáját írta meg a dunaújvárosi gyerekekről, s ebből az írásból készült az említett riportfilm. Sajnos, a filmriport nem tud az írott riporttal azonos hőfokon szólni a “légköbméternyomorról”, arról hogy a falak közé szorított, aránytalanul sok gyerek csintalansága, komiszkodása, céltalan lődörgése, egy sajátos városi életforma következménye. A film következtetései csupán sokszor hallott általánosságok, a torokszorongató írott riport helyett tucat-képriportot kapunk.”
Magyar Hírlap – 1969.02.27.
(csak 2020 május 31-én!)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
