Szabad Nép – 1955. június 12.
Városalapítók hétköznapi története
Felépítették hát a gazdasági vasutat, s húsz embert itt is tartanának, a pályafenntartásnál, állandó munkára. Nem rossz dolog. Fizetnek is, meg a munka is megjárja. De az az elvtárs, a minisztériumból, beletette a bogarat a fülébe. Hogy valamerre, Dunapentelén (ördög hallotta eddig annak a falunak a nevét) nagy építkezés kezdődik, oda várják a jó munkásokat.
– Aztán mennyi ideig tart ott azon a Dunapentelén a munka? – állt oda a magas, szélesvállú. barnahajú fiú a minisztériumi elvtárs elé.
Az ember ránézett, aztán így adta vissza a szót:
– Hát, ameddig él, addig ott dolgozhat…
– Hogy-hogy ameddig élek?
– Gyárak épülnek ott, hatalmas gyárak. Az ország legkorszerűbb vasműve. Meg egy egész város. Felépítik, aztán ott szakmát tanulhat, letelepedhet.
L. Szász Antalt most már végleg nem hagyta nyugodni a gondolat. Beszélni kezdett a többiekkel, s nemsokára tizennyolcad magával elindult Dunapentelére.
1950-ben történt ez…
A fogadtatás bizony, nem volt valami megnyugtató. Késő este érkeztek Dunapentelére. Valami furcsa telepen állt meg az autó, volt ott néhány barakképület, no meg sok szemét, piszok, össze-vissza dobált anyaghalmok mindenfelé.
Ki tudja, mi vár itt rájuk?
Másnap dolgozni kezdtek a D/2-es munkahelyen. A munkavezető elküldte őket egy helyre – most a Béke tér van itt, meg a MÁVAUT-pályaudvar -, hogy söprögessenek, mert ott hamarosan betonozni kezdenek. Elszomorodott a szívük. A kijelölt hely szomszédságában asszonyok. leányok heverésztek dologtalanul. Hát azok nem tudnának söprögetni? Azért jötték ide ők, kemény kubikosok, azért hozták magukkal még a megszokott, jó szerszámaikat is, hogy most söprögessenek? Amíg mások heverésznek? Hát azt ugyan nem!
A mérnök elé álltak, s elmondták neki a dolgot. Rájuk bízhat akármi kemény munkát, de az férfimunka legyen. Bennük nem fog csalódni, majd meglátja.
Így kerültek az útépítéshez. Dolgoztak keményen, ahogyan otthon a földeken, meg a vasútépítésnél, Bácsalmáson megszokták. És pénteken, amikor az elszámolás volt, mégis azt mondták: mivel 80 forint előleget már felvettek hát most fizetést nem kapnak, hanem még nekik van valamennyi tartozásuk.
Meghökkenten álltak. Hát lehet ez? Ilyen kemény munka után, ilyen kevés legyen a pénz? Hiába magyarázta L. Szász Antal, hogy itt valami “tévedés” történt, majd ő utánajár. A brigád fele otthagyta az építkezést. Találnak ők máshol is munkát. Jobbat ennél.
Kevés géppel, és sok emberi erőkifejtéssel kezdődött a város építése
Akik maradtak, azok L. Szász Antalt választották meg a brigád vezetőjének. Antal pedig elhatározta, hogy nem hagyja becsapni a brigádot. Veszekedett a munkavezetővel, a beíróval és elkezdett utánajárni a dolognak. Nehéz volt kegyetlenül. Hogyan számítják a normát, milyen munkáért mennyit kell kapniok, és így tovább. De ha már a többiek rábízták a dolgot, hát meg kellett lennie.
Így kezdett tanulni L. Szász Antal. Nemsokára minden este könnyen kiszámolta már, hogy mennyit végeztek, s azért mennyi pénz jár. A brigád előre tudta, mit fog kapni pénteken, de az irodában is megtanulták – akik eddig mást hittek -, hogy L. Szász Antalt, ezt a kemény, nyíltarcú, fiatal kubikost nem lehet becsapni. No meg közben lassan kezdett valahogy nagyobb lenni a rend is az építkezésen. Kezdtek eltűnni Dunapenteléről azok, akik csak azért jöttek ide, hogy zűrzavart csináljanak.
Úgy hírlett, megalakultak az építkezésen a pártszervezetek.
1950 ősze volt ekkor.
Az L. Szász-brigádnak gyorsan híre kelt az építkezésen. Nagyszerűen dolgoztak, úgy, ahogyan ígérték. Megesett, hogy az ő nevüket hónapokig se törölték le a versenytábla tetejéről, csak a százalékokat változtatták a név mellett – mindig az elsők voltak. Markos gyerekek, együk sem félt a munkától.
A verseny egyre elevenebb lett az építkezésen. És L. Szászék nem akartak elmaradni. Az egyik röpgyülésen amikor felajánlásokat tettek a brigádok, L. Szász csak hallgatott. A többiek már kezdték böködni:
– No. szólj hát. Mondd már el, hogy mit vállalunk mi!
L. Szász csak várt. Aztán amikor már mindegyük brigád vezetője megtette a felajánlást, felállt. Akkoriban másfélszer annyi földet mozgatott meg a brigád, mint amennyit a norma előírt, s L. Szász most kétszereset ígért! Hát ez bizony nem gyerekjáték. Meg a brigád tagjai is meghökkentek kissé – nem beszélték meg előre ezt a dolgot. A többiek meg közbe-közbeszóltak, lekicsinylően, hitetlenkedve. Az egyiknek a szavai különösen a szívébe markoltak:
– Taknyos kölykök, csak a szájuk nagy.
A gyűlés után összehívta a brigádot.
– Hallattátok, mit mondtak rólunk?
A fiúk összeszűkült szemmel bólintottak. Ezután már nem is esett sok szó. De a brigád hamarosan az előírt kétszeresénél is több földet mozgatott meg.
Egy alkalommal a Duna partján, ahol akkor az ideiglenes kikötő és a radarbeli siklópálya alsó állomása volt, megcsúszott a sárga lösz. A rakterűlet jókora darabját elbontotta, s forgalmi akadályokat okozott a földcsuszamlás. Egyik brigád a másik után hagyta ott a munkát. Nem lehetett keresni. A sár beleragadt a talicskába, minden alkalommal úgy kellett belőle kivakarni az alját. Ekkor küldték oda L. Szászékat.
Egyszerűen csinálták a dolgot a fiatalok. A munkahelyre hordtak néhány kupac száraz homokot, s mielőtt a talicskába rakták volna a sarat, beszórták a deszkákat homokkal, mint a kenyértészta alját szokták az asszonyok beszórni odahaza liszttel. Úgy borult ki aztán a sár a talicskából, mint a parancsolat. Addigi teljesítményüket itt is tartották.
Egy alkalommal L. Szászhoz odalépett egy elvtárs, a pártszervezettől. Érdeklődött: kik a párttagok a brigádban.
– Nincs egy sem – hangzott a válasz.
Ettől kezdve az az elvtárs gyakran megkereste őt. Beszélgettek erről-arról, a munkáról, az ország dolgairól, a kommunisták felelősségéről. L. Szász Antal látóköre egyre inkább tágult. Már nemcsak a brigád keresetének kiszámítását tanulgatta, hanem mást is. Mert lassanként egyre világosabban érezte: most már nemcsak azért felelős, hogy a fiúk pontosan megkapják a fizetésüket, rendes szerszámuk, munkahelyük legyen, hanem ennél többért is. Nemcsak a két kezükért, erejükért, hanem a szívükért, agyukért is.
Egyik este – 1951. január 4-én – csendesen készülődött, öltözködött a szálláshelyén. Ahogy elkészült, a fiúk megszorították a kezét, biztatgatták. L. Szász Antal pedig elindult a taggyűlésre. Egyhangúlag, felvették tagjelöltnek.
Egyre gyorsabban épült a gyár, már a gépgyár indulásáról beszélgettek az építkezésen, amikor egy alkalommal Anti így szólt a fiúkhoz:
– Be kéne menni a gyárba, szakmát tanulni, idehozni a családot és letelepedni.
A brigád hamarosan így is határozott. L. Szász Antall 1953 májusában a DISZ-bizottság javaslatára Diósgyőrbe küldték, a Lenin Kohászati Művekbe tanulni. Búcsúzásnál azt mondta neki a pártbizottság titkára, hogy ha jól tanul, ha jó olvasztár lesz belőle, ő fog elsőnek csapolni a Sztálin Vasmű első kohójánál.
L. Szász Antal jól tanult. Jó segítőtársakat, barátokat talált a diósgyőri kohászok között, nem is akarták elengedni, amikor eljött az ideje. De a szíve csak visszahúzta magaépitette városába.
Vasat ad a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztója
És 1954 februárjának végén, amikor dolgozni kezdett az első sztálinvárosi nagyolvasztó, L. Szász Antal olvasztár csapolt elsőnek.
A brigád legtöbb tagja ma is ott van az építkezésen. Nagyot nőttek itt nemcsak a falak, hanem az egyszerű falusi fiúk is. Vura József – a régi L. Szász-brigád helyettes vezetője – vasszerkezeti szerelő. Brigádvezető. Brigádjával több mint egy éve tartja a sztahanovista szintet. Az ő brigádjában dolgozik Krizák Ferenc is, a régi brigád egy másik tagja. Ingrund Mihály és Danyi András kotrómesterek lettek, Simicskó Lajos meg villanyszerelő. S hasonlóan alakult a többiek sorsa is.
Maguknak építették Sztálinvárost.
Dolgozik a nagykohó. A körülötte levő utcákon emberek, autók sietnek. Furcsa kis utcák ezek. Egyenesek. tiszták, szélesek. De nem is ez a legérdekesebb rajtuk – hanem a nevük. Darupálya út, Kokilla út, Nagyolvasztó út, Erőmű út, Vízlágyító út… Nagyon szeretik a maguk városát a sztálinvárosiak. Még az utcák nevei is mind “idevalósiak” …
L. Szász Antal ott ül a pártirodán, előtte az asztalon papírok, kimutatások. Apró cédulát hoznak, rajta a pontos adatok: hogyan teljesítette tervét előző napon a nagykohó. Megy a munka. Májusban olyan nagyszerű eredményt értek el, mint eddig soha. Egész hónapban – bár a mennyiségi tervet 102,6 százalékra teljesítették – mindössze egyetlen csapolás minősége tért el az előírttól.
De azért gond van bőven. Igaz, “jó” gondok ezek. Hónapokkal ezelőtt, amikor L. Szász Antal látta, hogy lassul az építkezés üteme – másfajta gondjai voltak. Fájt a félben maradt munka látása. De most ismét nagy iramban dolgoznak már tovább a Sztálin Vasmű építésén. Egész sor vállalat munkásai építik, szerelik máris az ércelőkészítő és érctömörítő művet is – ez pedig L. Szász Antal gondja, össze kell fogni az embereket, irányítani és nevelni őket, megnyitni a szívüket, ahogyan néhány év előtt az ő szívét nyitották meg. Nagyszerű üzem lesz ez az ércelőkészítő! Beáll az uszály a kikötőbe, a daruk egyenesen a vasúti kocsikra rakják az ércet, az érctömörítőnél önműködő gépek ürítik ki a vagonokat, s az érc úgy jut el a kohó gyomrába, hogy emberi kéz nem is érinti közben.
De mennyi-mennyi gond van még addig! Hiszen az itteni munkások nem is ismerik még a leendő üzemet. Meg kell majd tanulniok a dolgot… Már most kell törődnie ezzel is. Hiszen elvégre ő a nagyolvasztó pártszervezetének titkára.
Kicsiny kék sapkája a fején, roppant kubikos-tenyerei az asztalon nyugszanak, s emberek, kohók, gyárak sorsán töri a fejét.
Olyan természetes egyszerűséggel, ahogyan valamikor azt döntötte el, hogy melyik úton tudja legkönnyebben elgurítani a megrakott talicskát.
Hiába, nagyot változott nálunk a világ…
Gál Pál
