Dunaújvárosi Hírlap – 1989. november 14.

Dunapentele, 1956

EPILÓGUS

Örültünk a feladatnak, vonzó volt a Dunaújváros­ban még senki által fel nem dolgozott, meg nem írt téma. Természetesen, nem csupán újságírói szemszögből, hanem a népfölkelés itteni esemé­nyeinek megismerése és – önmagunk előtt legalábbis – feltárása okán. De voltak gondjaink is: aggodalommal kerestük fel a néhány évti­zede meghurcolt embereket, azokat is, akik napjainkig fontos pozíciókat töltöttek (töltenek) be a 33 évvel ez­előtt ellenforradalomnak ne­vezett népfelkelés és szabad­ságharc leverésében játszott szerepük miatt.
De kellemesen csalódtunk az eseményekre visszaemlékezőkben, mert az elítélt és egy életre – ne felejtsük el, ma már nyugdíjasokról van szó – megbélyegzett felke­lők, az esetek többségében higgadtak maradtak. Nem kiáltottak bosszúért, nem követeltek fejeket. Tárgyilagosan – ha az eltelt idő mi­att nem is mindig pontosan – gyűlölködés nélkül eleve­nítették fel a történteket.
Élményszámba menő beszélgetéseket foly­tattunk velük, pél­dául az egykori nem­zeti bizottság elnökhelyettesével, aki mindig, minden meg­próbáltatása és meg­aláztatása ellenére is kitartott meggyőződé­se mellett. A volt honvédhelyőrség egy­kori parancsnokával, akit még a börtönbüntetése után is – éppen e lap jogelőd­jének hasábjain – bélyegeztek ellenfor­radalmárnak, a nép ellenségének. Vagy a – magát ma nem kevés iróniával sztá­linistának tituláló – egykori párttitkárral, akinek a szerepe talán leg­inkább megkérdőjelezhető mai szemmel. És aki ennek ellenére vállalta a nyilvá­nosságot, sőt, segített felku­tatni egykori ellenfelét.
Persze találkoztunk olya­nokkal is, akik nem voltak hajlandók a nevüket adni, sőt a véleményüket is megtagadták. De büszkén vették elő eddig ki tudja hol rejtegetett cserkész­könyvüket, levente­igazolványukat vagy csak a keresztlevelü­ket, bizonygatván: ők soha nem voltak az ötvenhatot követő rendszer hívei.
Aggodalmat még­sem ők okoztak. Ha­nem a tudat, hogy akarva-akaratlan megzavarjuk, újra feldúljuk olyan em­berek életét, akik végre már nyugalmat szeretnének. Akik ré­gen túl a börtönéve­ken talán már azt is megbántak, hogy valamikor gondolkodni, hovatovább meggyőződésük szerint csele­kedni mertek. S azok, akik feleségként, vagy az “ellenforadalmár” gyerekeiként él­ték meg az eseményeket kö­vető éveket. És akik az elmúlt hetekben kérték, hagyjanak már bennünket, apánkat – békében.
Mi szeretnénk, ha megér­tenék: éppen ezért volt, van szükség végre a történtekkel való szembenézésre, hogy az áldozatok békében nyugod­hassanak. Hogy mindenki manipulációk, hamis infor­mációk, hazugságok nélkül tisztázhassa magában, mi történt Magyarországon, Dunapentelén 1956 októberében, novemberében. Elvégre nem­csak szemtanúk, nemcsak az eseményeket megélők van­nak, hanem olyanok is, akik eddig egy átírt történelmet ismertek. Ennek a tisztázá­sához szerettünk volna hoz­zájárulni a magunk módján.

Kiss S. Anna
Munkácsi Imre

Néhány szó a mai dunaújvárosiakhoz

Kedves volt a Dunaújvá­rosi Hírlap munkatársaitól, hogy fölkerestek. Ma is – nyugdíjas létemre – annyit dolgozom, s annyira benne vagyok az élet sűrű­jében, hogy nem jutok hoz­zá emlékeimen tűnődni. Mindamellett Dunaújváros számomra olyan, mint az ifjúság örökre elröppent édes madara.
A lap “exírónak” titu­lál, de én még mindig írónak tartom magam. S ha eltűntem a láthatárról, an­nak nem a három börtönév az oka. Annak bizony az a súlyos következményekkel járó kulturális politika az oka, mely, még a posztsztá­linista szférán belül is egyedülálló volt: ez az Aczél György-féle kulturá­lis politika, melynek fő jel­lemzője a magyarság elemésztésére, eltüntetésére való törekvés. Engem 1970 óta Aczél György tett olyan listára, melyen a végleg elhallgattatandók szerepeltek, kiknek még a nevét sem volt szabad leírni. Semmi más oka nem volt ennek, mint az a következetes ma­gatartásom, mely minde­nekelőtt a magyarság meg­őrzésére és túlélésének biz­tosítására irányult. S mert a kulturális politikában to­vábbra is jelen van a nemzeti jelleg elpusztítására irányuló “szellemi bulldó­zer” irányzat, javasoltam az 1988-as tokaji írótábor­ban egy “Magyar Szellemi Védegylet” megalakítását, mely meg is alakult, s melynek programját hama­rosan közzétesszük.
Mindamellett sikerült időközben egyet s mást irodalmi téren is tennem: megjelentek fordításaim a latin-amerikai irodalomból (Asturias, José Eustasió Rivera stb.) és olaszból (Michele Barbi: Dante élete) Szerkesztésemben jelent meg a nagy bükki monog­ráfia “Kilátás a kövekről” címmel. Esszékötetem nyomdában van, s munka­társa vagyok a tatabányai Új Forrás és a miskolci Napjaink folyóiratnak.
Ez a nemzet ma sorsfor­dító napokat él, s ami minden erőmet leköti, nem a múlt, hanem a jövő. Az egykori ellenfelekre sem haragszom. Csak arra ha­ragszom, aki ma, napja­inkban, akár bal-, akár jobboldalon azon van, hogy belülről fúrjon léket vihar­ban hánykódó hajónkon.

Sándor András

1956-ról 1989-ben cikksorozat

Dunaujvaros