Igaz Szó – 1974. szeptember
GYŐZEDELMES ÚT
Harmincöt-fokos hőségben érkeztünk Dunaújvárosba. Répási Gellért vezérigazgató-helyettes mosolygott rajtunk:
– Fogyni akarnak? A kemencék mellett most nyolcvan fok van!
Pataki József, az Acélmű pártbizottságának titkára:
– Ezek a meleg napok szelektálnak. Ilyenkor mindig akad, aki levágja a szerszámot: “Elég volt! Nem bírom tovább!” Alig tudnak az emberek levegőt venni, összeragad az orrcimpájuk, kénytelenek a szájukon lélegezni, de akkor meg úgy érzik, mintha millió izzó tű szúrná a torkukat.
Tóth Gusztáv kemencefejlesztési vezető:
– Aki nem tud verejtékezni, hamar megszökik tőlünk. Az olvasztárok ilyenkor napi tizenöt liter sós szódavizet isznak meg, és izzadnak ki. Három-négy nap alatt kiütközik a kiizzadt só a ruhájukon, megkeményedik az öltözetük…
Pataki József, a Vasmű párttitkára
Olcsó acélt termelnek
Hihetünk Pataki Józsefnek és Tóth Gusztávnak, mert mindezt nem elbeszélésből tudják. Résztvevői voltak mindketten 1954. augusztus 19-én, a ma már történelmi és ipartörténeti jelentőségű első csapolásnak.
– Nagy nap volt az! – emlékezett vissza Pataki elvtárs. – Én Csepelen voltam olvasztár, mielőtt ide jöttem. Az üzem akkori létszámának csak 17 százaléka volt olyan, aki egyáltalán már látott Martin-üzemet. Kőművesekkel, de elsősorban építőipari segédmunkásokkal csapoltuk meg az első – a 3-as számú – kemencét. S hogy milyen körülmények között? Arra egy példát: akkor még a vasmű területén volt a vasútállomás, a restivel együtt. A kocsmából kellett behívni az embereket: “Gyertek, mert csapolunk!” A munkafegyelemről ezek után azt hiszem nem is kell beszélnem. Nem voltak hozzászokva az emberek a komoly, feszes figyelmet követelő munkához.
Tóth Gusztáv, kemencefejlesztési vezető
Pataki elvtárs volt az olvasztár, Tóth Gusztáv vezette a kalapácsot.
– A vasmű hivatalos átadása 1954. augusztus 20-án történt, az első csapolást azonban 19-én végeztük. Nagy szenzáció volt az akkor, mert Dunaújvárosnak akkor nemcsak hívei, ellenségei is voltak. Ma már senki sem vonja kétségbe, hogy szükség volt a vasműre is és a városra is. A vasmű visszafizette a pénzt a népgazdaságnak, amibe került. A legmeggyőzőbb bizonyíték azonban, hogy az országban Dunaújváros termeli a legolcsóbb acélt.
Holdbéli kaktuszok?
Pattog a “kohászbolha”
A vasművet eredetileg évi 450 ezer tonna kapacitásúra tervezték. Idei termelése 1 millió 70 ezer tonna, több mint az első hat év termelése összesen!
A 163 méter hosszú csarnokban, ahol négy hatalmas Martin-kemencében rotyog, fő a nyersvas, nem csak a guta ütő hőség, a robusztus gépek majdhogynem emberi ügyessége is elkápráztatott. A lángok fényétől pirosasbarna arcú olvasztárok, kezükben hosszú, kampós végű vasakkal úgy dolgoznak itt hogy közben zuhog rájuk a szikraeső. Mozdulatuk serény, de nyugodt – hiszen tűzálló ruhát viselnek.
Zuhog a vas
Nyugalmuk azért is érthető, mert sokuk igen régóta tűri a “kohászbolhának” csúfolt pattogó, piros fémszikrákat. Az acélmű húsz évvel ezelőtti gárdájából még ma is itt dolgoznak százhatvanan. Őket már nem űzi el innen sem a “kohászbolha”, sem a meleg.
A martinász és mindennapi csillagszórója
Érdemes fejleszteni
Az öntők még furcsábban néznek ki, mint az olvasztárok a hosszú vaspálcáikkal. Nyugodtan elmehetnének maszkabálba a ruhájukban, olyanok, akár a sivatagi beduinok. Tenyérnyi helyen sincs szabadon a testük. Kákai József öntő, látva fotóriporterünk éhségét egy izgalmas képre, szikrazápor alá áll. A zápor minden egyes cseppje több mint ezer Celsius-fokos.
Kákai József öntő
Kákái József és társai az acélmű legkorszerűbb és legújabb részlegében dolgoznak, az úgynevezett folyamatos űzemű öntőműhelyben, melynek létrehozása jóval többe mint egymilliárd forintba került. A Dunai Vasmű tehát ma is fejlődik, mert bizonyította életrevalóságát. Érdemes fejleszteni, mert az acélcsapolásnak nem csak szép, hősiességgel átszőtt romantikus múltja, hanem jelene és méginkább jövője van Magyarországon.
Gulay István
Fotó: Szabóky Zsolt
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
