Sztálinvárosi esték

Képes Magyarország – 1956. március

Mikor leszáll az est és kigyúlnak a sztálinvárosi utcák kandeláberei, olyan a város, mintha kicserélték volna. Este az üzemeknek egy nagy része visszaadja az embereket a városnak; a legnagyobbak, a nagyolvasztó, az acélmű, az elektromos erőmű persze szünet nélkül dolgozik. Az éjszakai műszak emberei este mennek munkába.
A város főútja, a széles Sztálin út ilyen­kor zsúfolásig megtelik emberekkel. Itt húzódnak az üzletek fényes kirakatai, ez a sztálinvárosi “üzleti negyed”. A tömeg le s fel hullámzik, nagy csoportok állnak a kirakatok előtt, az üzletek megtelnek vásárlókkal. Az ismerősök hamar megtalál­ják egymást; mintha egész Sztálinváros itt adott volna találkozót. Ez Sztálinváros “fóruma”.
A járókelők közül sokan határozottan északi irányba sietnek. Nem nehéz kitalálni, hová mennek. Egy részük a Dózsa filmszínházba tart, másik, részük az Arany­csillagba, Sztálinváros legszebb szórakozó­helyére. A két népszerű szórakozóhely egymás mellett van. Ízléses, kedves kis teret zárnak be, mely művészi, bensőséges és mégis nagyvárosi jellegű; van ebben a térben valami előkelőség, különösen azóta, hogy a két szobrot is elhelyezték: a Vin­cellért és a Korsós lányt.
Amint befordulunk a térre, rögtön szem­beragyog velünk a filmszínház széles üveghomloka. Francia filmet adnak, vib­ráló villanykörték füzére veszi körül a film címét. A teret galambszürke kőkoc­kák fedik, a mozi előtt egy kissé fölemel­kedik, ide néhány lépcső vezet föl. Két oldalt villanylámpák sora, a jellegzetes sztálinvárosi kandeláberek tejüvege. Jobb­oldalt az Aranycsillag szálló alsó és felső terasza, virágágyak és bokrok között. A filmszínház estéről estére megtelik. Egy-egy filmet három napig játszanak, van olyan is, amelyik egy hétig van műsoron. Nyolcszáz ember fér el a filmszínház néző­terén, de sokszor még ez is kicsinynek bizonyul. Nem egyszer már napokkal előbb elkel minden jegy.
A sztálinvárosiak nemcsak azért szeretik filmszínházukat, mert szórakozást nyújt nekik. Emlékeznek arra az időre – hiszen nemrég volt, mindössze négy-öt éve -, amikor a filmszínház és a szép kis tér helyén puszta legelő terült el és e sorok írója is emlékszik arra, amikor a mai néző­tér helyén virágot szedett kislányával és később maga is ásta az alapokat…

Tánc az Aranycsillagban

Ugyanígy tekint a város lakossága az Aranycsillag szállóra és a hozzátartozó étteremre is. A négyemeletes, szépen megtervezett szállodaépület fölveszi a ver­senyt bármelyik európai nagyszállóval. A fa- és márványburkolat, a csillogó csem­pék, a süppedő szőnyegek, az előcsarnok szökőkútja és körülötte a zöld növényzet, a modern berendezés, a színes üvegmozai­kok, a pompás télikert, az étterem és a kis kávéház plüssbútorai a város egyik büsz­keségét jelentik. Hiszen az első hónapok és évek zord körülményei után valóban megindító, hogy az egykori barakklakók, kik sokszor térdig taposták a sarat és nem tudtak másutt szórakozni, mint a barakk­ban elhelyezett italmérésben, most estén­ként ünneplőbe öltöznek s esti program­ként elmennek az Aranycsillagba vacso­rázni és táncolni. Az étteremben kitűnő tánczenekar muzsikál, időről időre éne­kesnők és zeneművészek lépnek fel, a kávé­házban pedig halkan szól a zongora és később, éjféltájban a helyiség bárszerű jel­leget ölt. Aki este belép az Aranycsillagba, nagyvárosban érzi magát. Sztálinváros ki­terjedésre és lakosságának számára nézve kis város. Jellege azonban modern, nagy­városi és nagyipari. Ez az ifjú város mind­járt felnőttnek született…
Az Aranycsillagban éjféltájban szokott emelkedni igazán a hangulat. A párok vidáman táncolnak a parketten s az aszta­lok között. Időnként bál vagy táncmulat­ság van az Aranycsillagban; az idén másod­szor rendezték meg a nagy farsangi karne­vált, jelmezversennyel együtt. Nemhiába büszkék a “Csillag”-ra (így hívják rövi­den) a sztálinvárosiak a budapestiek, akik lent járnak, úgy vélekednek, hogy sehol olyan jó feketekávét nem főznek, mint az Aranycsillag eszpresszó-gépén.

Esti előkészületek

Persze nem mindenki fér el a Dózsa filmszínházban és az Aranycsillagban. Sztálinvárosnak még nincs nagy színháza és állandó színtársulata, kamaraszínházterme viszont van a Bartók Béla kultúrházban. Ez a kultúrház Sztálinváros kultu­rális életének központja. A Városi Tanács épülete mellett emelkedik, ott, ahol a Május 1 utca találkozik a Beloiannisz utcával és Bartók Béla úttal, ahol az így képződő teret éppen a kultúrház és az üzletház zárja le.
Akármerről közelítjük meg a kultúrházat, mindenfelől a klasszikus szépség hatását kelti. Aki az autóbusz-pályaudvar vagy a húsztantermes iskola felől jön, annak már messziről feltűnik impozáns oszlopsora, mely korinthosi oszlopfőivel valamelyik antik hellén épületre emlékez­tet. A másik oldalról, a tíztantermes iskola felől nézve pedig a klasszikus homlokzat még nagyobbnak mutatja az épületet, mint amilyen; szerencsésen és klasszikusan zárja le a hosszú Beloiannisz-utcát és szé­pen tagolt egységbe foglalja a városnak ezt a részét.
Belül éppen olyan szép a kultúrház, mint kívül. Előcsarnoka olyan, mint egy antik peristylium: a két oszlopsor és a kupola szinte azt látszik hirdetni, hogy valóban a kultúra, a szellem templomába léptünk. Fent reneszánsz “andalgó” fut körbe, s az egészre színes üvegkupola borul, mely – Z. Gács György festőművész alkotása – Petőfi Sándor halhatatlan mesekölte­ményének, a János vitéznek jeleneteit áb­rázolja. Akár villanyfényben, akár termé­szetes holdfényben megejtő szépségű ez a kupola: az üvegek mélytüzű fénye sok színben játszik s határozottan a mese hangulatát kelti.
Ennek a szépségnek valóban megvan a hatása. Nem egyszer táncmulatságot ren­deznek ebben a gyönyörű előcsarnokban s az ifjúság egész magatartásán tükröződik a klasszikus szépség; a szórakozás egy fokkal nemesebb itt, mint másutt.

Telt ház

A Kultúrház színjátszói

A Kultúrház kitűnő kamaraszínháztermében estéről estére előadások folynak. Rendszerint a kecskeméti színház és a Déryné Színház társulata látogatja meg Sztálinvárost és színvonalas előadásokkal szolgál a színház-látogatóknak. Legutóbb Shaw “Szerelmi házasság” című darabját játszották a kecskemétiek. Amikor hivatásos színészek nincsenek, a város öntevé­keny színjátszói adnak ugyancsak színvo­nalas műsort. Itt mutatták be az első helyi, sztálinvárosi színművet, “A pentelei csizmadiá-t, mely az Óváros történe­tének egy megrendítő epizódját dolgozza fel. Legutóbb nagy sikerrel mutatták be a Vasmű színjátszói a “Nászutazás” című zenés szovjet vígjátékot. Az előadást több­ször meg kell ismételniök. Időnként a Bartók Béla-kultúrház színpadán ad hangversenyt a Vasmű énekkara, a Városi Kon­zervatórium és itt lépnek fel, rendszerint forró sikert aratva, a Sztálin Vasmű népi tánckarának tehetséges, fiatal táncosai. A színjátszók, az énekesek és a táncosok, sőt, a nemrégen alakult szimfónikus zenekar tagjai mind munkások, mérnökök, techni­kusok és tisztviselők, kik napi munkájuk után itt fejlesztik művészi hajlamaikat.
Fent, az emeleten van a könyvtár és az olvasóterem, melyben olykor irodalmi esteket, olvasó-ankétokat tartanak. A kisteremben klubestét rendeznek, vagy valamelyik vállalat dolgozói jönnek össze baráti találkozóra. Aki megszomjazik, a földszinti kis büfében ihatik kávét vagy más italt.

A “Béke” és a “Vasmű”

Sokan azonban jobban szeretik a “Béke” étterem kávéját és oda szaladnak át. Hiszen néhány lépésnyire van csupán: szemben a kultúrházzal. A “Béke” volt Sztálinváros első igazán szép étterme. 1951 augusz­tusában nyílt meg, akkor bizony az Aranycsillag helyén még földhányások hevertek. Nem is lettek hűtlenek a sztálinvárosiak a “jó öreg” Békéhez, (még nincs öt esztendős a “jó öreg” …), hiszen estéről estére zsúfolva van. Neki is meg­van a maga törzsközönsége. Azok járnak ide, akik csendesebben szeretnek szóra­kozni.
Ám azoknak is megvan a szórakozó­helyük, akik hangosan, énekelve, vagyis igazán magyar módra szeretnek mulatni. Az új város legrégibb vendéglője, a “Vasmű” étterem, melyet közönségesen “Kocká”-nak szoktak nevezni, bizony hangos a szebbnél szebb magyar népdalok­tól. Népi zenekar játszik és egy-egy üveg bor mellett vidám, daloló társaságok töl­tik itt az estét, ha pedig már nagyon emel­kedett a hangulat, táncra is perdülnek.
Vannak csöndesen poharazgatók is, azok fölkeresik a révfülöpiek bormérését, mely nem messze van ide: jó balatonmelléki bort ihatnak ott. Kissé távolabb van az Építők Szakszervezetének József Attiláról elnevezett kultúrháza. Itt is sok fiatal tán­col esténként, vagy filmet vetítenek.

Fényes üzletek – forgalmas utcák

Kirándulás az Óvárosba

A Béke téren fényárban úszik az autó­busz pályaudvar. Sokan várják itt a 4-es és 5-ös autóbuszt, amelyik az óvárosba és a Szalki-szigetre visz. Mert az Óvárosban – a régi Dunapentelén – van a “Felsza­badulás” vendéglő és sokan szeretnek oda­járni. Ez hasonló jellegű, mint a “Kocka”. Itt az óvárosiak hagyományos népi zene­kara muzsikál s él még a pentelei folklór. Az egyik asztalnál pattogó, vidám magyar népdal hangjai szállnak, a másik sarokban érzelmes szerb dallam zümmög, az óváros szerbajkú lakossága is idejár. A “Felszabadulás”-ban szokták megrendezni éven­ként a hagyományos cigánybált, a nős emberek bálját és más népszokásokat. Nem messzire innen a Gazdakör ablakai világítanak: az óvárosi gazdák, egyéniek és szövetkezetiek itt vitatják meg a gazdál­kodás kérdéseit, sakkoznak, kártyáznak, időnként előadásokat hallgatnak, olvas­gatnak.
Mások, leszállván az autóbuszról az óvárosi “Szabadság” filmszínház felé tartanak, mely másodhetes mozi. Akik vala­milyen okból nem tudták megnézni a filmek premierjét a Dózsa-filmszínházban, azok legközelebb a “Szabadság”-ban pótol­ják a mulasztást. Idejár az óváros lakos­sága is.
A fehérfalú rác templomon túl kanya­rodik az autóbusz a szigetre. Egy legújabban keletkezett sztálinvárosi dal szerint

“Pentelei százlábú híd,
a szerelem útjához visz …”

Bizony, sok szerelem szövődött már a szalki sziget festői erdőrengetegében, a Duna halakban gazdag öblének vadregé­nyes partján, sok sztálinvárosi házasság története kezdődött itt. A szigetet azonban nemcsak a szerelmes fiatalok keresik fel szívesen esténként, hanem az idősebbek is. Itt van ugyanis a halászcsárda, ahol frissen főzik a halászlevet bográcsban, nyílt tűzön, frissen sütik a különböző hal­fajtákat, melyeket a sztálinvárosi halászok fogtak fenékhorgaikkal és nagy hálóikkal.
Így találják meg a sztálinvárosiak a maguk kezével épített városban a legmodernebb technika mellett a legősibb természeti szépséget, a nagyvárosi lüktetés mellett a legcsendesebb és legősibb emberi örömöket.
S mindez így, együtt, amit úgy hívunk, hogy Sztálinváros – ötesztendős.
A napi munka után, sok szépséggel teli sztálinvárosi estéken vesszük észre, milyen szép találkozásban simul össze ebben a mi városunkban a messze múlt és a távoli jövő. Alkottunk, teremtettünk valamit és ez önmagában is történelmi tett.
Valahol messze, túl a Dunán, az alföldi rónaságokon látják a pásztorok a mi váro­sunk fénybúráját és csöndesen, bölcsen el­gondolkoznak: hogy változik a világ.

Sándor András
Járai Rudolf – Magyar Foto