Népszava 1959. május 1.
Az élő dátum utcájában
Egy ibrányi kubikos
1951. április 30-án éjféli 24 órakor – egyáltalán nem a kísértelek, sokkal inkább a beton keverőgépek és a vakolókanalak órájában – befejeződött Sztálinváros első utcájának építése.
Ugyan milyen nevet adhattak volna neki, amikor május 1-e első percében mondhatták rá: “elkészült!” Május 1. utcának keresztelték. A születés órájában ott bábáskodott az újszülött falain, de talicskázott, szervezett, irányított és veszekedett már az alapozásnál is egy nyakigláb, csontos képű Szabolcs megyei fiatalember, aki egy szál talicskával érkezett 1950-ben a dunapentelei fennsíkra.
A pentelei “kutyabőr”
Ugyanez a fiatalember most, néhány évvel tagadhatatlanul idősebb fejjel a Május 1. utca jobbkézről látható házában az első emeleten lakik és látogatásunk pillanatában éppen fiának, ifj. L. Szász Antalnak segít pingpong-ütőt faragni. A szoba egyik sarka akváriumok és szobanövények birodalma, az egyik állványon bokornyi nagy aszparagusz. Az asztalnál a ház asszonya kézimunkázik: paradicsommadarat fekete selyem alapra, a tűt ügyesen kombinálva egy öreg Verzatil ceruza “földi maradványával”. Szól a rádió – az egész mindenestül olyan csendélet, mintha valami színes külföldi folyóiratból vágták volna ki.
De ez belföldi kép. “Made in Hungary.” A maguk két kezével építették, amiben laknak, maguk építették az utat, ők ültették a fákat. Az első családok közé tartoznak – és ez olyan büszkeség, mint amilyet Amerikában a “Mayflower” utasainak ükunokái érezhetnek. 1950-es sztálinvárosinak lenni: ez itt a nemesi kutyabőr.
A kutyabőrös nemesek foglalkozása egyébként: L. Szász a Dunai Vasmű munkaerőgazdálkodási osztályán előadó, felesége segédmunkás. A hajdani ibrányi napszámos-gyerek, aki annyi nélkülözést élt át és annyi csendőrpofont kapott, megalapozta életét és a három gyerekéét. Életrajzát 1949 után nagyon könnyű összefoglalni: 1950 óta az új várost építette, aztán ugyanott, ahol sztahanovista kubikos volt, sztahanovista kohász lett (Diósgyőrött tanulta ki a 700 köbméteres kohó fortélyait) és most, aki munkára jön a vasműbe, először az ő íróasztala előtt áll meg, az ő nagy lapáttenyerébe csap bele. És az ő szemébe nézve mondja el: hogyan és mit akar itt csinálni. (És ez nem rossz felvételi vizsga.)
Emberpiac – meg a hengermű
Egy emelettel feljebb Nyiriékre nyitom rá az ajtót. A szobában két szőke fiú, bár az egyik inkább már fiatalember. Nyiri Sándor lakatos a konyhában kanalazgatja a levest – a hokedlin, felesége könyökig szappanosan éppen most kezdi a második műszakot.
Mind a ketten tanácsi vállalatnál dolgoznak – s lassanként már ők is őslakóknak számítanak, noha csak 1952- ben költöztek az utcába. De az is nagy szó, mert a Május 1. utca a legszebbek közé számít, hiába van nagyobb is, meg szebb is nála, afféle úri negyed. Mit látni Nyiriéknél? Szekrényt sok könyvvel, láthatóan nem gyári eredetű zenegépet, melyről kiderül, hogy a mindenhez értő tisztképzős fiú, Sanyi eszkábálta össze; s az aprókockás ingében az asztal mellé telepedő, immár gyérülő hajú, egykori hajdúböszörményi gépészt, akinek nem hisznek a fiai.
Nem hisznek neki? Két szőke, kedves fiú ül a díványon és nem szívesen ismerik el, hogy így van – de mégiscsak így van. Béla – a sorban a második – gépi vasaló a Vörös Október Férfiruhagyárban, a kikötőben, a 14 éves Árpi pedig hajszál pontosan tudja életútja jövendő állomásait, mert hengerésztanuló lesz, a hideghengerműben tanulja a szakmát, amely egy év múlva készül el és mire mindent tud – felépül a meleghengermű is. Hát hogy higgyék el, hogy apu meg anyu annak idején éjszakánként szemrontó, szörnyű nehéz munkával 12 pár zoknit hímezett ki hajnalig – pengő ötvenért? S hogy a harmincas években hajnali háromkor apu már az emberpiacon állt, hogy elvigyék kaszálni és este 11 körül került haza? Nehéz elhinni, különösen olyan világban, amikor sok ifi, ha egy fél óra társadalmi munkát kérnek tőle, a karórájára néz és azt mondja: “Öregem, 2.10- ig tart a műszak!”
Apu, a pótképviselő
A pótképviselő a kisfiával játszik. Egy piros léggömböt kergetnek, anyuka közbeléptekor szerencsésen el is szakad s a kis Feri, azaz Dudu, szemében nagy könnycseppek jelennek meg. Ám a Csepelről idevetődött Fábián Győző, a martin szerelője, Fejér megyei pótképviselő, kitüntetések és a róla szóló újságcikkek tulajdonosa (amit csak a feleségétől lehet megtudni, mert Fábián nagyon hallgatag ember) hamar megígéri a fiúnak, hogy sárkányt csinál a szakadt piros ballonból… És itt az ilyen technikai ígéretek természetesek. Van Dudunak ekszkavátorja, teherautója, traktora, több gépe, mint amennyi induláskor Dunapentelének volt. (Persze, kicsiben.) Apu szerelte a nagy csillagot a brigádjával a besnyői tsz víztornyára… Apu csinálta részben a városi park kis úttörővasútját… S ami gép, azt szereti Dudu.
De a legjobban a halakat szereti. Régen csak jómódú fogorvosoknál és ügyvédeknél honos halacskák tátognak minden második sztálinvárosi lakásban. Itt is. Dudu felkapaszkodik és ötéves tudása teljes komolyságával világosít fel, melyik hal a szürke Tetra, melyik a vitorláshal, melyik a gupi… A lakást egészen betölti a kisfiú kedves csacsogása – a szülők a fényképeit mutogatják, meg az ő esküvői képüket, amely egymagában értékes dokumentuma az életszínvonalemelkedésnek, mert le sem merem írni, hány kilót hízott a házaspár a lagzi óta. Hogyan élnek? A gyárnak és a városnak. És Fábiánné azt mondja: ha néhány napra felutazik Pestre, jólesik hazajönni, mert Sztálinváros sokkal-sokkal tisztább.
“Nyárra csupa rózsa lesz”
Amiben, valljuk be, igaza van.
Átmegyek az úton, hogy belátogassak a 3-as számú házba is – s fiatal házaspárral ütközünk össze. Micsoda véletlen! Jóskával, azaz Lendvai József főmérnökkel valamikor egy iskolában koptattuk a padot. Másirányú terveim azonnal megbuknak, s ezúttal egy földimből lett sztálinvárosi lakásán beszélgetünk a Május 1. utca életéről. A szobában televízió, rádió, festmények, rengeteg virág. És egy kisfiú, Ákoska, a vízipisztoly szenvedélyes híve. A most 32 éves Lendvai Sopron és Miskolc után kötött ki a Tűzállótéglagyár főmérnöki székében, s most, hogy a Tűzállótéglagyár ismét a vasmű kezelésébe került, műszaki osztályvezető. Hogyan lesz egy soproni lány és szekszárdi fiú házasságából sztálinvárosi család? Mint a mellékelt ábra mutatja, Lendvaiékat erővel sem lehetne elvinni innen, ahol “a Sztálin út csupa rózsa lesz nyárra” (ezt az asszonyka mondja), ahol “olyan jól lehet pecázni, mert már csónakom is van” (ezt a férj).
Esti kérdés
Hány otthonba kellene még bekopogni? Tőkéékhez, Wirthékhez, Deffentékhez, Budaiékhoz? Április végi eső permetez, locsolja a park füvét, autók reflektora fénylik a betonúton, kigyulladnak a város neonfényei. távolból, a kohó irányából rózsaszín-ezüst fénypászták vetődnek az égre: csapolnak. Adatokat keressek? Írjam még ide, hogy tízmillió forint nyereségrészesedést fizettek ki Sztálinvárosban, de aznap sem volt egyetlen botrányos részegség?
Felnőtt a város. Az utca is vele. Egy dátum a neve: Május 1, a munkásünnep, a nap, amelynek első percében az utca építését befejezték, s amely itt évről évre – névnap is.
Baktai Ferenc
Felhasznált képek forrása:
Dunaújváros története képeslapokon
