Dunaújvárosi Hírlap – 2000. június 3.

Jó volt ott énekelni…

Cseh Tamással beszélget Stossek Mátyás

Nevével először nyomtatásban találkoztam, ugyanis egy hajdani képesújság beszámolt arról: fiatalok – köztük Cseh Tamás – a Bakonyban táboroznak, korhű indián életmódot élve. Aztán másfél évtizeddel később – amikor már sok-sok dalát dúdoltam – személyesen is találkoztunk. Az egykori perkátai tanító azokban az években készített szinte minden műsorát elhozta Dunaújvárosba – még a premierek előtt.
Az ősbemutatók mindig telt házat vonzottak, akár a Bartókban, akár a főiskolán rendezték is.
Valamikor a nyolcvanas évek elején a “Frontátvonulás” után készítettem először vele interjút. Azóta ugyancsak sok víz folyt le a Dunán…

– Tamás! Egyáltalán, hogyan támadt annak idején az az ötlet, hogy az ősbemutatókat Dunaújvárosban rendezzétek?
– Ha hiszed, ha nem, őszintén szégyellem, de már nem emlékszem. Biztosan volt abban az időben vagy a főiskolán vagy a művelődési házban valaki, aki meghívott és kölcsönösen megtetszettünk egymásnak. Mert valóban a hetvenes-nyolcvanas években mindegyik műsorral felléptem a városban. Jó város volt Dunaújváros, szellemi szempontból is. Érdemes volt ott énekelni, a veszélyes pillanatokat is megélni! Egy ősbemutató mindig veszélyes, hiszen mindig akkor derülnek ki egy-egy produkciónak a hibái. Dunaújvárosban ezt meg mertem csinálni. És boldogan mentem oda mindig. A dologhoz azért az is hozzátartozik, hogy én sohasem szerveztem az útjaimat, viszont ha hívtak akkor mentem, és ha valahova odaszoktam, akkor odajártam, mint a kiskutya.
– Arra emlékszel-e, hogy hány műsorodat és hányszor adtad elő Dunaújvárosban?
– Pontosan erre sem tudok válaszolni, de az biztos, hogy minden műsorom elhangzott Dunaújvárosban és nemcsak az ősbemutatókon. Gyakran előfordult, hogy meghívtak. Egyszerűen csak a régi dalokat énekeljem újra! Arra emlékszem viszont, hogy mindig tömve volt a nézőtér. Rengeteg emlék köt a városhoz, jó volt ott énekelni…
Meg kell, hogy mondjam, hogy voltak és vannak is, kultúrvárosnak kikiáltott települések. Egyetemekkel, főiskolákkal, “nagy ifjúsággal”. Úgy vélné az ember, hogy ott nagyon erősen megszólalnak a dalok a közönség lelkében. Hát nem így történt. A “csúnya” városnak kikiáltott Dunaújváros volt azon városok egyike, ahol értő közönséget találtam, és mégegyszer mondom mindig nagyon jó volt énekelni! És én pont ezért mentem oda nagyon sokszor.
– Említetted, hogy ezek a dunaújvárosi bemutatók számodra az utolsó kontrolt jelentették, az előadás végső kialakítása előtt…
– Minden műsorral megcsináltam, hogy egy védett helyen – Dunaújváros -, elénekeltem premier előtt. Ott, ahol már elfogadtak és azt is megbocsájtják nekem, ha nem százszázalékos a teljesítmény. Elmentem kipróbálni az új darabot. Kipróbálni azt, amit mi Bereményi Gézával kitaláltunk, megírtunk. Ütköztetni a valósággal. Volt úgy, hogy kihúztunk dalokat, átírtunk szövegrészeket, módosítottunk az előadás szerkezetén. Persze volt úgy, hogy semmit nem változtattunk, mert a közönség visszajelzése azt igazolta, úgy jó ahogy van. Szóval kiderült ezeken az ősbemutatókon, hogy amit itthon egyedül kitaláltam, megszólaltattam, gyakoroltam, annak esetleg a közönség előtt más az akusztikája. Vagy nem úgy hangzik az a szó, az a mondat… Alkalmasint kiderült, hogy valahol “lemélyül” a műsor. Ezek már mondjuk tényleg szakmai problémák. Ám érthető, hogy “mielőtt a lovamat versenyre engedem, kimegyek vele a mezőre futni egyet, azért, hogy kiderüljön, netán csetlik, botlik, vagy vágtat”.
A dunaújvárosi esték nekem ezt jelentették.
– A ma ötvenéves Dunaújvárosban azokban az esztendőkben pezsgő szellemi élet volt, vallják hozzáértők és laikusok egyaránt .Gyakran idelátogató előadóművészként mennyit érzékeltél ebből?
– Nem sokat, bár nem egyszer felfedeztem a nézőtéren a város akkori vezetőit. Szervezők is mondták, hogy most itt van ez és ez a “kultúrfejes”, vagy éppen párttitkár. Miskolcon el tudtam érni, hogy ne léphessek fel két évig, a dalok politikai felhangja miatt. Nem tiltottak ki ugyan a városból, de a miskolci pártbizottság úgy döntött, hogy Cseh Tamást nem hívhatják meg sem az egyetemre, sem a színházba, se a városba előadást tartani. Azokban az években mindenütt “kemény” vezetés volt, de lehet, hogy Dunaújvárosban jobb fülű emberek, vezetők voltak, vagy kevésbé gyávák, vagy egyszerűen csak szerették ezt a fajta zenét, előadást. Mindenesetre a legkisebb rosszallásról nem volt és nincs is tudomásom. Amit én mondtam és énekeltem az egyszerűen ellenvélemény volt, és ahol nem féltek az ellenvéleménytől, ott ez szabadon elhangozhatott. Dunaújvárosban soha a legcsekélyebb atrocitás sem ért, pedig hát elég szabadszájú voltam. Az előadások után, amikor ottani barátaimmal, a közönség törzstagjaival elmentünk inni egyet, soha nem tettem lakatot a számra. Még egyszer mondom soha, semmi probléma nem adódott ezekből a “lázító” szövegekből, és fel sem merült, hogy én ezek miatt nem mehetek Dunaújvárosba. Abban az időben sok rosszat gondoltak a városról az emberek, elsősorban tudatlanságból. Nagy gyár, egyforma házak, vonalas gondolkodás… Pedig már abban az időben is öröm volt végigsétálni parkokon, utcákon. Már akkor is emberi város volt. Nekem volt módom megtapasztalni, milyen is Dunaújváros. Messze nem az, amit tartanak róla az ország másik végében. Van egy nagyon furcsa és megrázó élményem a városról, Dunapenteléről, mert nekem egyébként mindig az marad… Valamikor a hetvenes évek elején kezembe került egy hangkazetta. Nyugat-Németországból kaptam. Az ötvenhatos magyar rádiók műsorrészleteit tartalmazta.

A magyar forradalom hangja long play lemezen

Végighallgattam ezt a hihetetlenül gyönyörű történelmi rádiós hangzavart, aztán a drámai fordulat, ahogy sorba elhallgatnak a forradalom leverésének óráiban. És egyszer csak hallom – már november tizenkettedikét írtak – : “Itt Rákóczi adó Dunapentele. Itt Rákóczi adó Dunapentele. A háttérben hallatszik az ágyúdörgés. Majd a bemondó hangja ismét: Mi harcolunk, védekezünk … Dobjatok le lőszert, kötszert, fegyvert! Itt Rákóczi adó Dunapentele, itt Rákóczi adó Dunapentele”. Lehet, hogy nem pontosan idéztem, de ez volt a lényeg. A város iránti szimpátiám ettől az élménytől igencsak megerősödött. Sokan feledkeznek meg ma már arról, hogy bizony a nagy munkásvárosoknak kikiáltott települések Csepel, Dunaújváros, adták meg magukat utoljára a túlerő előtt. Ezért aztán részemről Dunaújvárosnak csillagos ötös.
Én ezerkilencszázötvenhatban tizenhárom és fél éves voltam. Annak a korosztálynak a tagja, amelynek a fejéből nem tudták kitörölni annak a két hétnek a nagyszerűségét. Azóta sem volt nagyobb élményem, mint gyerekfejjel látni mi történt ötvenhatban… Az idézett rádióadás is azért volt nagy élmény számomra. Idézte a gyerekként, fiúként megélt élményemet a forradalomról. Szóval hősköltemény volt. És az én szememben, ez a pentelei segélykiáltás és minden, ami mögötte volt és van, az egyik legnagyobb hőstett. Ezekről nem is lehet “kisebb” szavakkal szólni.
– A város idén ötven éves. Ma milyennek látod? Szurkolsz érte?
– Ha a Dunaferr dunaújvárosi “képződmény”, akkor feltétlenül. Amikor Varga Zoli odakerült nagyon örültem. Én a Varga Zolival együtt átmentem Dunaferr-szurkolónak, pedig gyermekkorom óta Fradi hívő vagyok. Szóval azóta is, ha bármelyik csapat játszik, öröm nézni, drukkolok nekik… A városnak van lendülete, öntudata… Félek, hogy a riportból sokan elfogultságot éreznek majd ki, de lám nem véletlenül szerettem, szeretem ezt a várost. Az az igazság, van annak a városnak a “pucájában” vér. Amelyik város olyan csapatokat tud kiállítani, mint az, amelyik áldoz mindenre, az megérdemli, hogy büszke legyen mindenre.
– Mikor jártál először a városban és milyen apropóból?
– Ezt történetesen pontosan tudom. Persze ez egy más történet. Én korábban Perkátán voltam tanító… Amikor a főiskolát elvégeztem és választani kellett ki hova szeretne kerülni, én szándékosan olyan falut kerestem, amelynek még vasútállomása sincsen. Mondván: én olyan helyre megyek tanítani, ahol aztán csak a puszta föld… Meg én…meg a gyerekek… Hát, Perkáta ilyen volt. Persze azért nem ment egyszerűen a dolog. Gyerekkoromban falun éltem, bár Perkátára már Pestről kerültem, ha úgy tetszik pesti fiúként… Ennek ellenére sem okozott meglepetést, hogy a faluban milyen körülmények közé érkeztem. Minden ügyet, dolgot intézni viszont Dunaújvárosba, a városba kellett menni! Az oktatási osztályra. Az oktatási osztály vezetője nagyon kemény ember volt. De nemcsak a hivatalos ügyeket intézni, bevásárolni, kirakatokat nézegetni is odajártam, mert messze környéken az volt a VÁROS. Tehát ezerkilencszázhatvanhatban jártam először Dunaújvárosban, perkátai tanítóként. Akkor már írtam zenét, el is hangzottak első dalaim Bacsó Péter filmjeiben…
– Ha jól emlékszem a Szerelmes biciklisták-ban és a Nyáron egyszerű-ben…
– Igen. A lényeg az volt, hogy felmerült már akkor az a probléma, hogy ezt a fajta munkát tanítás mellett, a fővárostól távol nem nagyon tudom majd csinálni… Nem volt fax, telefon… Egy ablaktalan szobában laktam. Ráadásul a dunaújvárosi oktatási osztályon engem finoman szólva nem szerettek.
– Renitens voltál?
– Amikor a tanítói pályafutásomat kezdtem, valamennyien, akik a megyébe jöttünk tanítani, Székesfehérvárott tettünk esküt. Ott valami hihetetlenül barbár módon bántak velünk… A pályakezdők között nagyon sok lány volt. És hát mindenki tudta már, hova fog kerülni. Nagyon sokan már megnézték milyen lesz a lakás, kik lesznek a tanítótársak, milyen az iskola, milyenek a gyerekek. Nos, az eskütétel után a megyei főilletékes, barbár hangnemben és módon teljesen felborította a korábbi megállapodásokat. Szinte mindenkit új faluba irányított, ellentmondást nem tűrve. A lányok nem mertek szólni, csak pityeregtek. Bennem felment a… És kérdőre vontam: Milyen alapon mer velünk ilyen hangon beszélni? Meg egyáltalán milyen jogon módosítja a korábbi megállapodásokat? No, ennek a főilletékesnek valószínű gyerekkora óta senki nem mert ellentmondani, főleg nem egy olyan “babszemjankó”, mint én. Egy kis senki. A szembeszállásom felháborította a lányokat is és egy általános felzúdulás lett a dologból. Olyannyira, hogy végül is az illetékes kénytelen volt engedni és valamennyien az eredeti helyünkre kerültünk. Nos, a funkcionárius főelvtárs megjegyezte a nevemet, annál is inkább, mert az eset híre gyorsan elterjedt az egész megyében. Eljutott Dunaújvárosba, ahol az én közvetlen főnököm is székelt. Keményen megitatta velem a levét, amíg bírta…
– Ettől függetlenül Perkátán, hogyan érezted magad?
– Nagyon jól. Életem egyik legromantikusabb szakasza, története fűződik Perkátához… Biciklivel érkeztem az évnyitóra. Tetőtől talpig porosan. Sötét nadrágban, fehér ingben, sötét zakóban. Ugyanis kiderült, hogy a busz csak Adonyig jár, onnan pedig leggyorsabban biciklivel lehet eljutni Perkátára. Leszállván a buszról, bőröndömet beadtam egy kis boltba és kértem kölcsön egy kétkerekűt. Aztán megmutatták, melyik dűlőúton lehet kerekezni a faluig… Nagyon kedvesen fogadtak. Nagyon kedves emberekkel találkoztam. Egy néninél laktam albérletben. Valamikor övéké volt a malom. Körülbelül “hétszázezer” egér élt velünk… Aztán kaptam szolgálati lakást. Egy, évek óta lakatlan, ajtótlan, ablaktalan csak kecskék és disznók látogatta elhagyott bolthelyiségben. Gondolhatod, hogy milyen állapotok uralkodtak! A gyerekek szülei segítettek kitakarítani, felsúrolni, de hát az “uralkodó” illatokat soha nem tudtam száműzni.
Az épületszárny másik felében laktak Mokry Endréék. Nagyszerű pedagógus házaspár. Később Dunaújvárosban is tanítottak. Gyakran vigyáztam kisfiúkra, ha esti programjuk akadt. Felesége szenzációsan főzött. Aranyló húslevesekkel vendégeltek meg engem számtalanszor, engem, aki konzerven és kolbászon élt… Volt a közelben egy kocsma. Addig nem ittam szeszesitalt. Ott, a magányban nem lehetett mást csinálni. Elbattyogtam. Vettem három-négy sört aztán haza… Szóval ott ismerkedtem meg az italozás néhány szokásával is.
A gitárom velem volt… Vigyáztam a gyerekre. Mit lehet egy kisgyerekkel csinálni? Gitároztam, énekeltem…
Egyébként rá kellett jönnöm, igazából nem értek én a gyerekek nyelvén. Hiába vizsgáztam én a főiskolán mindenből ötösre, a gyakorlat egészen más volt. Egyszerre nagyon szép és nagyon nehéz. Messze nem úgy működött, mint ahogy tanították. Jószívű, melegszívű ember voltam-vagyok ma is – ezért boldogultam, de, hogy írni, olvasni, számolni megtanultak-e tőlem a gyerekek, abban nem vagyok biztos. A Mokry fiának pedig ahogy gitároztam, dúdoltam azokból gyönyörű dalok születtek. Persze előfordult, hogy én hamarabb elaludtam, mint ő a járókában. Sokat lovagoltam, ami persze nem úri passzió volt számomra, hanem munka. Ugyanis volt ott egy méntelep és a lovakat naponta meg kellett járatni. Elég gyakran előfordult, hogy Dunaújvárosig is és vissza megtettem lóháton az utat. Reggel négykor keltem… Lovaglás után iskola. Szóval Perkáta mindezeket jelentette és jelenti ma is nekem. Befogadott a falu.
– Mikor jártál legutóbb Dunaújvárosban?
– Nem is olyan régen. Tavaly egy barátomnál, akit egyébként Perkátán tanítottam is. Lefényképezte nekem az egykori épületet, ahol laktam, meg a Hunyadi kastélyt, az iskolát is. Szóval István barátomnál jártam. Felesége csodálatos körömpörköltet tud csinálni. Azzal vártak… Egyébként képzeld el, annak idején, amikor tanítóskodtam, beállított hozzám egy igazi karddal. Nekem hozta ajándékba. Nem fogadtam el. Addig erősködött, mígnem húsz forintért megvásároltam. Most vittem magammal a kardot. Visszavásárolta… Természetesen húsz forintért.
– Új vagy régi műsorral mikor jössz Dunaújvárosba?
– Hát, mostanában nem. Az az igazság, hogy mostanában sehova nem megyek. Belevágtam ugyanis egy hatalmas feladatba. A Bárka Színházzal megállapodtunk, hogy időrendben összegyűjtjük a dalainkat Bereményi Gézával és minden év “termését” ötször eléneklem a színpadon. Ezerkilencszázhetvenegyben kezdtük Bereményivel a közös munkát és az első három év anyagát tudtam eddig bemutatni!!! Ilyesfajta műsorból nem lehet országjáró körutat csinálni. Pedig hidd el hiányzik…! Leltározom a dalokat. A megírt ezer dalból kétszázötven hangzott el előadásban, jelent meg lemezen, kazettán vagy CD-n. S mintegy háromszáz hangzott el nyilvánosan, itt-ott különböző rendezvényeken, eseményeken. Itt a Bárka Színházban pedig azokat is elénekelhetem, amelyekből például csak két versszak maradt meg, vagy gyengébben sikerült. Tehát ez egy bevallás, nem egy sikerműsor. Ha több énem volna, az egyik az menne, menne, menne… Mert nemcsak Dunaújváros hiányzik, hanem Békéscsaba, Debrecen, Nyíregyháza, Pécs, Szeged… A másik pedig folytatná a számvetést. De hát nincs több énem. A színháztól egy-másfél hónapot kapok, hogy fölkészüljek a következő év dalaira. Ha ezt arra használnám fel, hogy túrnézzak, akkor nem tudnék felkészülni.
– De itt is telt ház van minden előadáson?
– Hát igen, hál’ istennek!
– Köszönöm az interjút!

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.