Petőfi Népe – 1964. július 12.
Vasvári István nevével először Sőtér István Négy nemzedék című, élő magyar költőkről szóló, 1948-ban megjelent antológiájában találkoztam. A “születő arcok” még határozatlan, nem eléggé munkásvonásait vizsgálgatja Sőtér, s reménykedve, várakozással tekint Vasvári pályája elé: “Költészetében a szenvedések és naplószerű élmények válnak erős, megkapó konkrétumokká. Egynémely hangja a fiatal nemzedék legkomolyabb ígéretei közé sorolja őt.”
Most, hogy válogatott verseit adta ki a Magvető Könyvkiadó, érdeklődéssel vizsgáljuk költői pályáját. A költő e kötetével kapcsolatos vallomásában olvashatjuk: “Verseimben él még a székesfehérvári és a kecskeméti diákkör, a katonáskodás, a szögesdrótok mögötti mindennapi halálvárás, kényszermunka, örökös ködben és esőben ázó kétezer méteres hegyek és messze szabadságba csillanó patak. Ez a háttér adja a Végső áron versei egy részének alaphangját. Feltarthatatlan vallomásokat a mi alig maradt, sokat kínlódott nemzedékünkről.”
Döbbenet címen foglalta össze 1938 és 1944 közt írt verseit. Agyában “dermedt éjszakák jeges félelme ül”. Kiáltana, de “kárhozott erők ülnek gyönge mellemen”. Szavai sokszor bennszorulnak, küzd a kifejezésért:
Már nincsen szavam:
hördülve tör fel a szörnyű férfibánat.
A dunapentelei gyermekkort nem tudja felejteni. A “Tizenkét lépés hosszú bolt” falait a bánat festette, s szomorú “búsbilincsnek” érzi e családi örökséget, mely szorítja, véresre sebzi:
mi lesz, ha sorsom itt felejt –
lelkem e sárral összeforr?
A költő Erdélybe kerül, valószínűleg munkatáborba, ahonnan 1944. végén a szovjet csapatokhoz szökik át. Egyrészt a táj, az erdélyi havasok pasztellszíneit, opálos derengéseit festi, másrészt a “vox humanát” szólaltatja meg hajszolt, görnyesztő robottal teli napjai sodrában. 1944-ben Rachelhez ír, talán az Arany János-i vers reminiszcenciájára: “Kimondom neked, belőlem szállnak a béke csattosgó szárnyú, szent galambjai.”
Hazatérés a címe 1945. és 1956. közt írt verseinek. 1947-ig Nagyváradon élt, utána jött Budapestre. Dermesztő fagyban, tört ágon élő madárként új tavaszra vár, szabad tavaszok emberségét idézi. Medret szeretne vágni a folyóval, az ország népével együtt, s célt látni, mutatni. Ahogy Benjámin László tavasznak érzi Magyarország felszabadulás utáni éveit, úgy Vasvári István is világországról, tavaszi útról ír ekkor. De 1951-ben már elégikus hangon szól Balatonszárszón József Attilára emlékezve:
Finomult kínban élünk. Nincsenek barrikádok. Csupán csak egymást tépve
hullanak jó erőink. Hisszük: vadhajtást
nyesve… – önön húsunkba vágunk.
(Elégia)
Az ötvenes években azt érzi “izzó rostélyon áll” és “farkaserőszak égeti jegyét fegyvertelenekre”. Keserűség szorongatja, de arasznyi létét szeretné meghosszabbítani, s bízni új tavaszokban. A néphez hű költő felelősségérzetével vall hallgatása, félrehúzódása “bűnéről”. S a “szarvas rohanású évek sűrűjében” biztos forrás, segítség a felesége. “Hányszor ébred a gondolat bennem: nem halok meg, te elrejtesz engem.”
Nincs más igazság, írja 1956-57-ben írt versei elé. A költő Golgotát jár, s él “megalázva, kiverve, mint olyan szószóló, kinek nem kívánatos a hangja”. Mégis itt, ezen a földön akar élni s halni, de “emelt fővel”. “Életünket hiába fedi kötés, a nyílt seb kilátszik, nem idilli időket élünk.” 1956. novemberében minden kínt végigkínlódik: “minden belőtt ház az én sebem”. S 1957-ben keserűsége oldódik a négy nép tengerét látva, a Fekete tengert.
Milyen kert ez! a címe 1957. és 1960. közt írt verseinek. Vállalja nehéz sorsát, világnak építését. Vasvári a férfikor meredélyén vén obsitosként az ifjakkal együtt halad, noha “az ifjúságtól fényév messzeségben”. Barátainak kezét keresi: “Hol vagytok, kikkel indultunk iskolapadból Kecskemét harangzengésében…” – A Végtelen jövendőm optimista címet adja a költő 1961-63. közt írt verseinek. A Halotti beszédben még a múlt, a gyilkos kor gázos leheletét Oswiecimben. A Jelenések könyvét lapozgatva – hideg eget, kopár ágat, s véres vak avart lát.
De van már út, jel, ama egy határig,
hol a szellem végtelenné válik:
békévé a közös gondolatban!
Talán itt, válaszolhatnánk Sőtér István kérdésére: “ígéret”, “születő arc” marad-e Vasvári? Érzi a költő is, hogy hangja nem messze hangzó, hanem csak villanást adó jel. Nem kapcsolódott bele költészetünk nagysodrású folyamába, s bár arra kanyargott az ő útja is, mégsem jutott el addig. Verseit azaz utóbbi években nem közölte sem az Új írás, sem a Kortárs. Hangja meg-megcsukló, könnyen elfáradó. A stílusra nem sokat ad. (“kászálódó bánatok ragyognak”?!) Néha érzelgős, keresett. (“tulipánhajnal cirógat”, “dér-gyöngy dolmányban szunnyad a bú”).
A “megkínlódott élet jogán” szól Vasvári István, pőrére vetkőzve – verseiben ad számot a korról és önmagából.
Szekér Endre
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
