Tér – 2010 tavasz
“A magát a realista ábrázolás magasabb fokának tételező jellegzetességei: a haladónak ítélt történelmi és művészeti hagyományok folytatása, a párt irányelveinek elfogadása (pártosság), társadalmi meghatározottság, közérthetőség, típusalkotás.”
Szocialista realizmus, szocreál
A szocreál a szocialista realizmus kifejezésből képzett mozaikszó, a szovjet minták alapján a népi demokráciákban elterjesztett irodalom, képzőművészet, építészet hétköznapi értelemben használatos jelzője, amely nem nélkülözi a pejoratív és ironikus felhangokat sem.
A korszak egyik jelentős kultúrpolitikusa, Horváth Márton önkritikus értékelése szerint is “a szocialista realizmus a mi gyakorlatunkban ‘szocreállá’ torzult, mely formai megoldásait is szükségszerűen a legkonzervatívabb irányzatoktól kölcsönözte.” (Művészetpolitika húsz év távlatából, Kritika, 1975. 11. sz.). Az ál-optimizmus, a giccsbe hajló tetszetősség negatív példáiként a leggyakrabban Felekiné Gáspár Anni Füttyös kalauznő (1950) vagy Glatz Oszkár Kitüntetett utcaseprő (1952) c. művei idézhetők fel.
 Zsánerek és bálványok I. |
 Zsánerek és bálványok II. |
A ~ szűkebb értelemben az országonként hosszabb-rövidebb ideig – Magyarországon 1949-től 1956-ig – tartó ún. 50-es évek művészete, tágabb értelemben pedig mindazon művészeti produktumok együttese, amelyek a szocializmus (kommunizmus) építésének ideologikus ábrázolását tűzték ki céljukul….
… A saját meghatározása szerint nem körülhatárolható stílus, hanem a marxista-leninista esztétika alapelveit elfogadó alkotói módszer, amely arra hivatott, hogy a szocialista (kommunista) társadalom építése történelmi léptékűnek tekintett folyamatát, a munkásosztály kollektívumában feloldódó új ember heroikus munkáját felmutassa és megörökítse. A magát a realista ábrázolás magasabb fokának tételező jellegzetességei: a haladónak ítélt történelmi és művészeti hagyományok folytatása, a párt irányelveinek elfogadása (pártosság), társadalmi meghatározottság, közérthetőség, típusalkotás. Magyarországon 1948-49-et követően, az egyesületek megszüntetése, a szociáldemokrata és a kommunista pártok egyesülése után beszűkültek a képzőművészek önálló szerveződésű kiállítási lehetőségei. A követendő példát a Szovjetunió művészete jelentette, amelynek nagyszabású tárlatát 1949-ben rendezték meg a Műcsarnokban.
“Így, mintegy a fővárosban fölöslegessé vált alkotások kerültek az ötvenes évek szocialista realista művei a hatvanas évek Dunaújvárosába, amit tanúsítanak a Képző- és Iparművészeti Lektorátus nyilvántartásai is.”
Wehner Tibor – Dunaújváros, szobrászat (részlet)
A dunaújvárosi köztéri emlékanyag második csoportja a Sztálinváros-periódushoz, a szocialista városépítés időszakához köthető, amikor az új városrészek, az üzemek, a lakó- és közösségi célzatú épületek – művelődési ház, iskola, kórház, mozi – létesítésével párhuzamosan a terek és az épületek agitatív szobrászati díszeit, murális alkotásait is megtervezték és az építészeti beruházással párhuzamosan kivitelezték.
Az úgynevezett ötvenes évek emblematikus, monumentális kompozíciójaként, a magyarországi szocialista realista művészet példaértékű, egyik legjelentősebb alkotásaként 1955-1956-ban született meg a Dunai Vasmű bejáratát díszítő Munkás-paraszt szövetség című nagyszabású falkép, amely Domanovszky Endre munkája.
A hatalmas falkép mellett a monumentális szobrászat korszakjelző alkotásával, Somogyi József 1953-ban készült Martinász című szobrával is Dunaújváros büszkélkedhet – bár e szobor megkésetten, csak az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, “importmunkaként” érkezett a városba. A később Dunaújváros címermotívumaként is szereplő kompozíciót eredetileg Budapestre, a Soroksári úti Vasgyár bejárata elé szánták, de a szakadt ingű, fáradt munkás szobrát nem vette át a megrendelő. A Vasmű úton 1961-ben (helyesen: 1960-ban – szerk.) elhelyezett szobor a város főépítésze, Weiner Tibor koncepciója szerint egy szoborsétány alkotóeleme lett volna, de a terv nem valósult meg, így az ötvenes évek egyik legjellegzetesebb, de eredeti művészi invencióval megvalósított alkotása egyedül hirdeti a nagyipari munkásság hősi helytállását. Solymár István a Műalkotások a tíz éves Sztálinvárosban című, a Művészet című folyóiratban közreadott, 1960-as áttekintésében állapította meg, hogy “a mű nagyon idevaló, igazi sztálinvárosi szobor, alkalmas arra, hogy kifejezze azt a gigászi munkát, amely itt Dunai Vasművet és szocialista várost teremtett.”
1955-ben két, a Martinászhoz hasonló szellemiségű szobrászati mű került a városközpontba, a Dózsa Filmszínház előtti Dózsa György térre: Wagner Nándor – a később Svédországban és Japánban munkásságát kiteljesítő szobrász – és Jálics Ernő egy-egy alkotása, a Korsós lány és a Vincellér fiú. A két mészkőből faragott kompozíció tipikus példája a mozgósító erejű, szimbolikus tartalmakat hordozni és a befogadóba sulykolni hivatott szocialista realista díszítőszobornak: az alakok magabiztosságot, céltudatosságot, tettrekészséget sugároznak, az új, haladó szellemű szocialista embertípus megjelenítői.
Műalkotások a tízéves Sztálinvárosban
Ugyanezen magabiztos, tettrekész alakok – közösségbe forrva, a társadalmi osztályok összefogását reprezentálva, azonos cél érdekében mozdulva – jelennek meg azokon a domborműveken, amelyek a közösségi rendeltetésű épületek homlokzatát ékesítik, illetve egy-egy lakóházat díszítenek. Gyenes Tamás Vasmű úti irodaházon elhelyezett, kohászati munkajelenetet idéző reliefje 1952, ugyancsak Gyenes a Dózsa György úti postahivatal bejáratán postai jeleneteket ábrázoló két dombormű-kompozíciója 1953, Farkasvölgyi István Bocskai utcai zárterkélyeket ékesítő, az első ötéves tervet demonstráló két félkörbe futó fríze 1953, egy ismeretlen szerző 1848-as szabadságharcot megidéző domborműjelenete a Vasmű úton 1953, Gyenes Tamás a Vasvári Pál Általános Iskola falán gyermekjeleneteket ábrázoló hatdarabos kődomborműve 1954, Csúcs Ferenc allegorikus, a színházra, a táncművészetre és a zenére hivatkozó, a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Fláza főbejáratát díszítő három kődomborműve 1955 óta hirdet és agitál, valamint látványosan, szemléletesen dokumentálja a Sztálinváros építését meghatározó kort és szellemiséget.
Ez a szocialista szellemiség élteti azokat a sportolószobrokat is, amelyek a mai Dunaferr SE sporttelepén állnak. Az 1967-ben elhelyezett Teniszező lány Győri Dezsőtől, Kamotsay István kőbe faragott Vívója és az Ungvári Lajos által megformált Labdarúgó nem a hatvanas években, és nem Dunaújváros számára készült. E három kőfigura az ötvenes években megépíteni szándékozott budapesti földalatti gyorsvasút Népstadion állomásának szobrászati díszeiként szolgáltak volna, ha a beruházás a tervezett időben és az eredeti elképzelések szerint valósul meg.
Ungvári Lajos: Labdarúgó, Kamotsay István: Vívó és Kocsis András: Teniszező lány
fotók: Horváth Tamás
Így, mintegy a fővárosban fölöslegessé vált alkotások kerültek az ötvenes évek szocialista realista művei a hatvanas évek Dunaújvárosába, amit tanúsítanak a Képző- és Iparművészeti Lektorátus nyilvántartásai is: a város a Földalatti Vasúti Vállalattól vette át a szobrokat. Rendszersemleges, a konkrét politikai utalásoktól mentes kompozícióként valósult meg Somogyi József egy korai, a művész állatokat megformáló szobrászati periódusának záróalkotásaként az – eredetileg ugyancsak más helyszínre, a budapesti Állatkertbe készült – Öntelt mackó, amely 1953 óta (helyesen: 1957 óta – szerk.) kútszoborként áll az Építők útja és a Május 1. utca sarkán.
Fehérvári Tamás – Egy bölcs útonálló fel- és eltűnése
Jelen írás semmilyen törvénybe ütköző cselekedetre nem buzdít, mindössze egy művészet- és várostörténeti adalékokkal szolgáló szösszenet!
A pontos dátumot sem én, sem egyetlen más írástudó kolléga nem jegyezte fel (a szakirodalomban e jelenségre “az elméleti szekció történelmi bambasága”-ként utalnak), szóval nap-óra-perccel sajnos nem szolgálhatok, de valamikor 2000 májusának egy hűvösebb éjszakáján… Á, hagyjuk ezt! Az, hogy nem volt valami jó idő akkor éjjel, pusztán csak feltételezés, mely azon alapul, hogy az általunk vizsgálthoz hasonló méretű, kültéri falfelületek színdinamikai módosításához hosszú órákra, és ezen hosszú órákban néptelen utcákra van szükség. De könnyen lehet, hogy nem az időjárás intézte az üres várost, hanem például a tévé, mert valami rém izgalmas focimeccset közvetítettek, vagy a fináléjához érkezett a legmenőbb sorozat. Persze ha ismernénk a pontos dátumot… Na de tempó!
A tények: a 2000. év, május, éjszaka, Dunaújváros. F39 – az 1000% csoport 100%-os tagjaként ma már nemzetközi hírnévre szert tett, ám akkor még csak kezdő sztrítartista a Tempó (korábban Tisza) Cipőbolt Építők útja felőli falára felfújja az urban art guide-okba később “Down Tempó”-ként bekerülő izéjét. Sem sablon, sem rajzrács, csak puszta kéz, szabad kéz, két lábon vagy egy lábon állva, szükség esetén a mindig névtelen őrszem nyakában ülve (bizony-bizony, ez a magyar utcai művészet hőskora, amikor az alkotók még nem rendelkeztek olyan professzionális eszközökkel, mint például a létra). Mondjuk ki nyíltan: graffiti lenne, ha például azt festette volna oda, hogy “F39”. Ezt a valamit nevezzük inkább csak egyszerűen úgy, hogy falfestmény, murál. Egyszersmind az első jelentős kortárs murái dunaújvárosi közterületen – mert azért azt ne vitassuk el, hogy városunkban az 1950-es években született néhány sokkal jobban sikerült alkotás is ebben a műfajban. Nagy különbség azonban, hogy utóbbiak legálisan, sőt, megrendelésre, sok művészeti szakmunkással, sok pénzből, sok pénzért. És nappal, így azért könnyebb…
Nagyon leegyszerűsítve a legális és illegális köztéri alkotások között – beszéljünk bármely korról – az az alapvető eltérés, hogy előbbieket a “rögzítés” és a “dekoráció” fogalmához köthetjük, míg utóbbiakat a “változás” és a “kommunikáció” jellemzik. A Down Tempo az utóbbi szempontból kisebb kuriózumnak tekinthető, F39 fenyegető utcai harcosa ugyanis leginkább csak egy parancsot közölt, és ezáltal olyanná vált, mint egy katona vagy egy mozgalmi hős szobra. Nem óhajtott diskurálni, nem volt kíváncsi a kifogásokra. Közel tíz éven keresztül utasított, hogy vegyél vissza – vegyél vissza a sebességből, a zaj- és károsanyag-kibocsátásból, a kényelmetlen cipők viseléséből, a vasműbe buszozásból… bármiből, amiben mértéket tévesztettél, vagy ami egy letűnt korhoz láncol. Vagy esetleg abból, ami egy adott polisz hagyományos erkölcseihez méltatlan? Például vegyél vissza a cipőtrendek követéséből vagy a buszmegállóban pi(s)álásból?! Mikor ez, mikor az. Nyilván évről évre, hónapról hónapra másutt volt a hangsúly, változott az üzenet – ahogy az ötágú csillaggal hadonászó figura előtt elhaladó városlakók vágyai, szenvedélyei, bűnei is változtak. Az viszont biztos, hogy a mű pártpolitikai tartalmakat sohasem hordozott. A világ legtöbb sztrítartistájához hasonlóan ugyanis az Újvárosból elszármazott F39-et – ahogy azt az egyetlen személyes, egy pesti romkocsmában megesett találkozásunk alkalmával ki is fejtette – a politika csak a fogalom eredeti értelmében, a városért való ténykedés tudományaként érdekli. A Down Tempo éppen ezért volt ennyire helyspecifikus, ezért idomult ennyire Dunaújvároshoz, annak történelmi és társadalmi jellegzetességeihez. És persze a Tempó Cipőbolthoz.
Közel egy évtized… A mai graffiti-ölő világban ez rengeteg idő. Ha egy illegális kézlenyomat ilyen sokáig megmarad a falon, annak legtöbbször puszta hanyagság az oka. Ritkán fordul csak elő, de azért olykor megesik – legalábbis az alkotók és a művek rajongói ebben szeretnének hinni -, hogy a háborítatlanság a megbecsülés egyfajta közösségi megnyilvánulása. A sokak által nagyra értékelt Down Tempo sorsát valószínűleg a kínai cipődiszkontok elszaporodása pecsételte meg – az épületben ma működő mezőfalvi cukrászda kihelyezett üzletének tavaly decemberi megnyitása csupán csak beteljesítette az elkerülhetetlent.
Persze csak amennyiben tényleg elkerülhetetlen volt a mű eltűnése. E sorok szerzője úgy másfél esztendeje egyeztetést szorgalmazott a város kulturális bizottságával, valamint az ingatlanok tulajdonosaival, hogy a Down Tempo és a hozzá hasonló régi, a város köztéri művészetébe integrálódott és az időfaktornak köszönhetően gyakorlatilag létjogosultságot nyert graffitik, murálok, stencilek védettséget élvezhessenek, hogy a restaurálásuk – és később az állagmegóvásuk – hivatalosan megoldott és ellenőrzött legyen. Kisebb szépséghiba, hogy az egyeztetést csak egy Farkas “Kruf” Gáborral kettesben lefolytatott sörözgetés közben szorgalmazta…
Bezzeg ha akkor, csak akkor, egyszer az életben a szemlélődés helyett fokozzuk a tempót… akkor nagy valószínűség szerint most ugyanúgy kőpor borítaná az Építők útja bölcs útonállóját. Viszont könnyen lehet, hogy ma a Dóra Cukrászdában a francia krémest “F39 krémes”-ként kínálnák – miközben az urbánus művészeti kalauzok egy ‘falvi cukrászda street art iránti elkötelezettségét ünnepelnék.
 Akkor és most – a szocreál I. |
 Akkor és most – a szocreál II. |
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
