Sztálin Vasmű Építője – 1951. december 18.
Sztálinvárosnak négyezeréves múltja van
DECEMBER 21-ÉN, a békeszerctö emberiség szeretett vezetőjének, Sztálin elvtársnak születése napján. – új intézménnyel gazdagodik városunk. Megnyílik az új városi múzeum.
A múzeumnak elsősorban az a feladata, hogy a város építőivel és a Vasmű dolgozóival megismertesse az ittlakó népek történetét, az eiső bronzkori településektől napjainkig.
Régen a múzeumokat, csak egy kis kiváltságos réteg látogatta: néhány tudós, tucat széplélek. Ma a budapesti és vidéki múzeumokat és kiállításokat állandóan megtöltik az érdeklődő munkások, parasztok és értelmiségiek tömegei. Joggal irja errő! a korról Ilja Erenburg: “Mialatt ők (az imperialisták) lerombolták a gyárakat és felgyújtották a búzát, mi könyvet adtunk a pásztor kezébe és múzeumba vezettük a kőművest.”
A 32 tantermes iskola, előtte a szarkofágok
EGY ILYEN JELLEGŰ MÚZEUM
csakis a szocializmust építő Magyarországon jöhetett létre. Az óvárosban már az első világháború előtt és a Horthy-kcrszakhan is találtak római-kori leleteket. Ezeknek egyrészét a lakosság megőrizte otthonában, másik részét az élelmesebbek külföldi műkereskedőknek adták el. Így kerültek ezek az értékes leletek külföldre; Londonba. Mainzba, Bécsbe. Akkor a múzeumok nem kaptak annyi támogatást, hogy egy-egy ilyen fontos területet teljes egészében feltárhattak volna. Magyarországon még nem volt példa ilyen nagyméretű bronzkori ásatásra, mint amilyen most folyik a város és a Vasmű építése mellett. A hatalmas, 70 holdnyi temetőből eddig az elmúlt félévben 8 holdat tártak fel. A kiásott 1500 sírból több mint 6000 edény került elő. Ez a hatalmas ásatás lehetővé teszi sok eddig tisztázatlan tudományos kérdés megoldását.
Az állam nagyméretű támogatásán kívül az itteni dolgozók közvetlen segítsége tette lehetővé a tudományos kutatómunkát. Dolgozóink öntudatosságát mutatja, hogy mihelyt megismerték ennek a munkának jelentőségét, nem hordták szét, nem pusztították el a leleteket, hanem bejelentették a kutatóknak. A Czakó-brigád például egymagában száznál több leletet mentett meg a cementgyári építkezésnél.
Séta kétméteres és négyezeréves mélységben Dunapentelén
A múzeum 3-4000 évvel ezelőtti bronzkori lakótelep és temető emlékeivel kezdődik. Utána az igen értékes római-kori leleteket látjuk. – Az óváros helyén ugyanis nagyon jelentékeny római katonai erődítmény állott. A honfoglaláskori emlékek után megismerkedhetünk Dunapentele történetével a középkorban.
A SZTÁLINVÁROSIAK BÜSZKÉK LEHETNEK hagvományaikra: az itteni szegény, dolgozó nép a történelem során mindig hősiesen harcolt idegen és saját elnyomói ellen. A kiállítás bemutatja Szórád Márton 115 évvel ezelőtti bírósági aktáit, aki az egész dunapentelei zselllérség vezetője volt. – A szabadságharc leverése után mcltóságos urak kétségbeesett “feliratai” bizonyítják, hogy a pentelei lakosság nem egykönnyen nyugodott bele a szabadságharc elbukásába. A környező erdőkbe bújva valóságos parlizánharcot folytattak, rettegésben tartva az ide kiküldött cs. és kir. főtisztviselö urakat.
Ez a múzeum azonban nem áll meg a történelem, a haladó hagyományok bemutatásánál. Az itt élő népek történetében még soha ilyen hatalmas változás nem ment végbe mint napjainkban, a szocializmus építésének korában., a nagy sztálini korban. Még soha nem volt lehetőség arra. hogy a dolgozók leleményessége, szorgalma és tehetsége úgy kibontakozhasson, mint most. A mi városépítő hőseinkre, sztahanovistáinkra és újítóinkra, pártmunkásainkra és kiváló mérnökeinkre a késői századokban is büszkék lesznek Sztálinváros lakói. Épen ezért foglalkozik a kiállítás jelentékeny része a Város és Vasmű építkezésének történetéve!, egészen 1951. november 7-ig, a dicső Sztálin név elnyeréséig.
A KIÁLLÍTÁS BEMUTATJA a munka első és legnehezebb időszakát, amikor a befurakodott ellenség minden eszközzel akadályozni igyekezett az építkezést. 1950 novemberétől, a pártszervezet megalakulásától érik sorozatos vereségek az ellenséget. A Szovjetunió segítsége szinte felmérhetetlen. Szovjet mérnökök tervezik meg a Vasmű vezértervét. segitségünkre vannak a hely kiválasztásánál, új, hatalmas gépekkel könnyítik meg munkánkat.
Szovjet segítség Sztálinváros tervezésénél
Makszimenko, Zujev és Koba elvtársak egy hónapon keresztül tanították kőműveseinket forradalmi munkamódszereikre. A makszimenko falazási módszert a kiállításon modell mutatja be.
„A munka Sztálinváros és Sztálin-Vasmű építésén azért folyik olyan nagy lelkesedéssel, meri minden dolgozó tudja, hogy saját életének szebbé formálásán munkálkodik.” – mordotta Farkas elvtárs a november, 7-i ünnepségen.
Farkas Mihály beszéde Sztálinváros nagy ünnepén
Dolgozóink hatalmas eredményeit, a legjobb újításokat is láthatjuk új múzeumunkban.
A Sztálin névért indult mozgalmat, a november 7-i első öntést és ünnepséget képeken újságcikkeken és leveleken keresztül érzékelteti a kiállítás.
A SZTÁLINVÁROSI MÚZEUMI az itteni dolgozók kívánságára és segítségével jött létre és őket is fogja szolgálni. – A város helyének 3-4000 éves történetén keresztül megismerkedhetnek az emberiség tőrténetével is, az ősközösségektől a szocialista társadalom kialakításáig. A hely múltjának bemutatása egészen biztosan hozzájárul ahhoz, hogy még jobban megszeressük első szocialista városunkat.
Sándor Andrásné
Sztálinváros – 1955. április 09.
SÁNDOR ANDRÁS:
Négyezeröt esztendő
(A Sztálinvárosi Múzeum új kiállítása)
Az egykor “6-os kockának” nevezett épület
Négyezeröt esztendő. Sajátságosan hangzik, akárcsak ez: ezeregy éjtszaka. Általában kerek számokban szeret beszélni az emberfia. Ha már négyezer, akkor az az öt ráadás már nem számos. Így van ez általában, de Sztálinváros történetében nem. Mert itt a négyezerre olyan öt következik, mely öt évtizednek, ha nem öt évszázadnak felel meg. Mert öt esztendeje itt minden év, vagy sokszor minden hónap történelmi korszak. Öt éve nagyon gyorsan pereg a pentelei fennsíkon a történelem filmje.
Ez a négyezeröt esztendő elevenedik meg előttünk a Múzeum új helyiségében, az egykori hatos kockában (lám: egykori, pedig “csak” négy esztendeje más neve nem is volt), az első emeleten. Ma Ady Endre utca 5. (Hajdan: I. utca.)
A sztálinvárosi múzeum története
Tehát négy évezreddel ezelőtt itt már emberek laktak. Amint a falra függesztett régészeti térkép mutatja, az egész Dunamentét benépesítették a bronzkorban. Ez a mi elődünk a mai Radar alatt terült el, a Koszider-padlás nevű dombon. Azóta ennek a dombnak egy része, a bronzkori teleppel együtt leszállt a Dunába, de a temetőt megtaláltuk. S mivel akkoriban még a túlvilági hit is elég materiális volt, szerencsére sok használati tárgyat tettek a sírokba. Igen érdekes a bronzkori telep elképzelt képe. Jeges Ernő festménye. S a mellette levő szekrényben maguk a tárgyak. Akkori emberek formálták, öntötték, faragták őket, hordták, ettek belőlük, dolgoztak velük. Ménnyire benne van az emberben a szép iránt való érzék s hogy igyekszik saját eszközeire a természet formáit alkalmazní! Akkoriban nem lehetett valami fejlett a technika, de a díszítőkedv magasra hágott. Milyen ősiek a díszítő motívumok! Azon a korsón például szakasztott olyan, mint manapság a húsvéti tojáson. Vajjon megértettük volna egymást evvel a bronzöntővel? Azt hiszem, igen. Négy ezer év – mintha tegnap lett volna.
Nemcsak a bronzöntőt vehetik fel hagyományaik közé a sztálinvárosi kohászok. Lám, az első vas is megjelent ezen a fennsíkon, vagy kétezerötszáz évvel ezelőtt. A szkithák hozták keletről. Valamivel később pedig a kelták nyugatról, pontosan 380-ban, időszámításunk előtt. (Vagyis akkor, amikor Athénben Démosthenés tartotta nagyhatású szónoklatait, csírázott Nagy Sándor birodalma, Théba fénykorát élte Görögországban, Szicíliában pedig Syrakusa csillaga ragyogott Dionysios vezetése alatt.) Ezek a kelták alapították meg Pannóniát. Ők voltak az elsők, akik pénzt vertek a mai Magyarország területén. (Vagyis ők kezdték… Tiszteljük őket ezért?) A biztosító tű viszont tiszteletet érdemel: pontosan olyan, mint a mai. S azok a hatalmas boka-perecek!
Csak egy lépést kell tenni s már a római – birodalomban vagyunk. Pompásan sűríti a történelmet egy ilyen kiállítás. A falon Pannónia térképe. Római provincia (modern szóval: gyarmat), a Birodalom egyik határterülete., A Duna a határ, az akkor erdőborította Duna-Tísza közén vad szarmata és jazig törzsek, feljebb kvádok laktak, területüket nem volt érdemes elfoglalni. A folyó viszont jó védővonal. A parton erődvenal húzódik. S megtalálod nemcsak Intercisát, Sztálinváros római elődjét s Aquincumot, hanem rábukkansz még egy sor ismerősre. Adonyt akkoriban Vetus Saliná-nak hívták, Baracsot pedig Annamatiá-nak. Kömlőd Lussonium néven szerepel, Szekszárd helyén Aliscá-t találjuk. No, ez már igazán civilizáció. S mit hordott magával egy akkori nő? Helyes kis fibulával kapcsolta össze ruháját, fehér csontfésűje volt, filigrán tükőrkerete, kissé zöldes illatszeres-üvege. (Mondhatnám: kölnis, de ez anakronizmus volna.) És a műszerek. Orvosiak és mérnökiek. Két stílus is maradt ránk, vagyis íróvessző. (Viasztáblára karcolták az írást. A “stílus” a töltőtolluk volt…) Nem kártyáztak, hanem kockáztak. A kockák olyanok voltak, mint a maiak. Nagyszerű kis szobrok… Kivált az a füstölő, az az afrikait ábrázoló, csodálatos kis realista mű. Mit csináltak volna ezek, ha gépi technikájuk lett volna?… A gépeket, sajnos, a rabszolga helyettesítette. A táborkapu modellje nagyon szép. Hárombejáratos, emeletes kapu, két oldalán méltóságos őrtoronnyal. S az építőmester nevét is megőrizte a kapu: “Ilarus fecit porta fel.” Magyarul: “A kapu szerencsés készítője Ilarus.” (Hogy ne csak a kohászoknak legyen hagyományuk. Ez az Ilarus az első ismert sztálinvárosi építésvezető). De ha már itt tartunk, a földművelők is meglelhetik a maguk hagyományát: Silvanusnak, a mezei kis istenségnek oltárában. A helyőrség pedig a katonai tábor emlékeiben. Egy szíriai ijjász-cohors állomásozott itt, a szíriai Homs-oázisból sorozták őket. Létszámuk kb. 1000 volt.
Ez a Dunapart valóban a népek országútja volt. S aki erre járt, mind itt hagyta a névjegyét. A kvád és a szarmata csak egy-két fegyverrel, a hunok egy korsóval, a germánok a gót nő gyöngysorával és csatjaival, az avarok pedig egy főemberük sírjával. Semmi kétség: rokonok. Meg kell nézni az avar vezető aranyékszereinek díszítését. És a kengyelt és a zablát. A honfoglalóké éppen ilyen volt. Szép lehetett a csont ijj és az aranymarkolatú kard. Minden lószerszám megtalálható itt (a kengyelt egyenesen ők hozták Európába), csak a sarkantyút nem.
Nem ismerték. A mi eleink sem. Szerették a lovak.
Csak a germánoknak volt sarkantyújuk. Kegyetlen, éles sarkantyújuk. Ezt tőlük kapták a lovak – és jószerivel az egész világ.
Ez a fal már Magyarország. Az Árpádok kora. Oklevél 1238-ból, először emlíiti Pentele monostorát. Szent Pantaleon, görög szent. 1552-ből fennmaradt a monostor képe, Lazius rajza. Tiszta román stílus. Az Árpádkorban három falut találunk a Duna két partján: Pentelét, Szigetfől (Rácalmás helyén) és Szalkot (ez már nincs meg, csak Szalkszentmárton). Jobbágyi munkaeszközök: kapa, ásó, eke, sarló, fejsze. Aztán jön a török, jön a százötvenéves háború. Ottendorfíi Henrik rajza Pentele palánkjáról. Lazius térképe, törökkori fegyverek és török mázas tányér.
Szórád Márton vallomása a törvényszéken, pentelei parasztok kérvényei. S milyen mulatságos Montbach Károly császári és királyi kamarás levele 1849-ben, melyet a császári biztoshoz írt, az osztrák megszállás alatt! Kéri az egész elöljáróság leváltását, “mert a mostani Esküttek, Bíró és Jegyző nem arravalók, még most is nem szűnnek fanaticus Kossuthiánus bolondok lenni.” A levél további részében panaszkodik, hogy fél a tuladunai népfelkelőktől, a “guerilláktól” és hogy a nép őt meg a plébánost folyvást fenyegeti. “Meg kell ijeszteni ezeket a pajkos, betyáros embereket, mert különben magamnak is meg kell szöknöm” – írja a svarcgelb földesúr. Sajnos nem kellett megszöknie, mert végül is győzött az erőszak. De a pentelei “pajkos, betyáros emberek” később sem nyugodtak. 1875-ben nazarénus-mozgalmat lepleztek le az Óvárosban, melynek vádirata itt látható a kiállításon. Vallásos köntösbe bújtatva radikális szocialista mozgalom volt ez, mely azonnali, demokratikus földosztást követelt. Vezetői, Király Bálint és Rékenye György azt mondották, hogy “eddig az urak kormányoztak, ezután majd mi fogunk következni.” Kár, hogy nem érhették meg a nyolcadik évtizedet, melyben igazuk lett… Tonka István pedig aratósztrájkot szervezett és a miniszterelnök rémülten kért jelentést a főispántól a fejérmegyei szocialista mozgalmak terjedéséről…
Eddig, tartott a négyezer esztendő és most jön az öt.
Mindjárt az első lépéseknél látszik, mennyire történelem. “Kijelölik a Vasmű helyét” – ábrázolja egy festmény és az se tenne rám egyéb hatást, ha Árpád és Szvatopluk követeinek találkozását ábrázolná. A két világtalan “radar” is rajta van. Én még emlékszem rájuk – ma már nincsenek.
S az is történelem, amit egy ceruza-vázlat s egy megsárgult Szabad Nép-oldal mutat. “Alakuló taggyűlés” a ceruzarajz címe (Vidéky Brigittáé) és sötét helyiségben ülésező embereket mutat, akik gyufával világítanak. S íme, 1950 november 21-én ezt irta le a cikkében a Szabad Nép… Maximenkó is megelevenedik, az egykor csodaszámba menő első exkavátorok és dömperek, a városépítés tervei, az első vas, az első tüzállótégla és az első acél, egy vitrinben a vasgyártás alapanyagai, vele szemben a “szovjetlépcsős” építkezés hatalmas és kitünően áttekinthető modellje, mögötte a falon a jövő Sztálinvárosának látképe.
Jeges Ernő – Sztálinváros a jövőben /1955
Sztálinváros az irodalomban és a művészetben. Most zavarban vagyok, engem is kiállítottak. Elevenen múzeumba kerülni – ez nem a halhatatlanság érzetét kelti, inkább az élve eltemettetését. Node vígasztal, hogy itt van Palotai Boris is, az “Én és a nagyapám” kéziratával, a “Sztálinvárosi gyerekek”-kel, Örkény István a még készülő “Bónis család” című regényének egyik kéziratoldalával, Ember György a “Sztálinvárosiak”-kal. A “Kiskrajcár” forgatókönyvét is kiállították. A forgatókönyvön még a “Sztálinváros” cím olvasható. Illyés Gyula verse is látható, első nyomtatásban: “Az építőkhöz.” Sok a művészi rajz és festmény is. Bencze László, Iván Szilárd, Vidéky Brigitta, Bán Béla, Hincz Gyula, Zádor István, Würtz Ádám képei. Kitűnő Würtz Ádám rézkarca, a “Falusi látogatók.” És büszkék lehetünk a közülünk való fiatal Záhorzik Nándor szobrára is, mely a Maximenko-falazást ábrázolja meglepő realizmussal és életerővel. (A tegnapi kőműves-tanuló, ma már a képzőművészeti főiskolán tanul.)
Sztálinvárosi Helytörténeti Kiállítás
Még egy művészi részlete van a kiállításnak: ez a nép művészete. Hímzések és botfaragások a vitrinben, egy szekrényben pedig egy régi menyecske-ünneplöruha. (Sárköz hatása látszik rajta.) Tulipános láda és szobarészlet is van, kemencével.
Mert ez is Sztálinváros. Most, hogy végignéztük a kiállítást, most dereng bennünk, hogy ebben a mi városunkban bentbujkál az egyetemességnek egy molekulája. Benne van széltében-hosszában az egész ország és az egész világtörténelem.
