Dunaújvárosi Hírlap – 1972. augusztus 11.

A BORÓ

Verset és regényt nem írtak róla. Az összes többi irodalmi és újság műfajban már előfordult. Legutóbb kommüniké volt a magyar lapokban: Borovszky Ambrust, a Dunai Vasmű vezérigazgatóját 60. születésnapja alkalmából Munka Érdemrend arany fokozatával tüntette ki az Elnöki Tanács.

Borovszky Ambrus (bal szélső), a Dunai Vasmű vezérigazgatója 60. születésnapja alkalmából és eredményes munkássága elimeréséül a Munka Érdemrend arany fokozatát veszi át Kisházi Ödöntől, az Elnöki Tanács helyettes elnökétől a Parlamentben, (jobbra Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára) /1972
fotó: MTI/Tormai Andor

Irodájának dohányzóasztalán válaszlevelek tornyosulnak. Gratulációját… jókívánságait köszönöm… Holnap indulnak a levelek Győrbe, Ózdra, Debrecenbe, Szegedre, Miskolcra, ahonnan a gratulációk érkeztek. Ma még hiányzik róluk az aláírás: egy kövér nagy B betű és mögötte veretes egyszerűséggel, hogy orovszky. Mindig olvashatóan. Még soha nem láttam olvashatatlan aláírását, pedig 23 éve, naponta számtalanul írja alá a leveleket, ügyiratokat. Kinevez, levált, dicsér, dorgál, dönt – mindig olvasható aláírással.
Neve összeforrt Dunaújvároséval, egy ország becézi Borónak, karrierje világra szóló példa arra, hogy az államosítások munkáskáderei megállták helyüket a legmagasabb beosztásokban is.
Példa voltát és életkorát könnyed derűvel viseli. Harminchét évesen, 1949. október 22-én lett a Nehézipari Beruházási Vállalat vezérigazgató helyettese, a főnök, vagyis “az öreg”. Ma is csak beosztására vonatkozóan fogadja el ezt a jelzőt.
Hatvanadik születésnapján a miniszter hosszú életet, személyes boldogságot és gazdasági munkájához további sok sikert kívánt neki. Behozatja és megmutatja a levelet. Mackós mozdulatain, tekintetének szigorán átérzek egy leheletnyi derűt vagy fintort.
Karosszékéből fel-feláll, és miközben önmagáról beszél, eszembe jut, hogy tizenhat éves ismeretségünk során egyszer sem láttam íróasztal mögött ülni. Iratai a dohányzóasztalon hevernek, rendszerint a dohányzóasztal mellett ül, pedig ő maga nem dohányzik, és szeszes italt sem fogyaszt. Legfeljebb társaságban.
Társaságban viszont ritkán látni. Nehezen köt barátságot, a meglevőt viszont ápolja. Közvetlen munkatársaival sem tegeződik. Ráérző, kapcsolatteremtő készsége, türelme viszont kitűnő.
– Az első időben én is azt csináltam, amit mondtak. Úgy voltam, mint a többiek. Kritikátlanul engedelmeskedtem. Aztán az ember egyszer eljut a kritikáig. Ha eljut! Észrevettem, hogy van, amit jobban tudok, mint az, aki engem utasít. Emlékszem, amikor profilírozták a magyar ipart, elvonták a prémiumomat, mert forgácsoló gépeket mertem venni. Nem is tudom, hol állnánk ma, ha akkor nem teremtjük meg az üzemfenntartás alapját.
A Dunai Vasmű történetével foglalkozva, az Országos Levéltárban találkoztam egy 1954-ben kelt és a miniszterhelyettesnek címzett levéllel, amelyet Borovszky Ambrus, a Sztálin Vasmű igazgatója így kezdett: Kikérem magamnak azt az eljárást, hogy… Ugyancsak 1954-ben állagmegóvás címén merte továbbépíttetni a nagykohót és a kokszolót. Mely utóbbinak átadásakor a Munka Vörös Zászló Rendje kitüntetést kapta. De kaphatott volna érte büntetést is.
Számított is erre, mert mint mondja, eddigi élete során sokszor és sokan “betartottak” neki. Visszatekintve magyar politikai és gazdasági élet huszonöt esztendején, Dunaújváros eddig volt sokféle pozícióján, ismerve más gazdasági vezetők változó sorsát – ez a megállapítás aligha tűnik túlzásnak.
– Két lehetőség van. Az egyik, hogy az ember nekiáll védekezni, visszatámadni, a másik, hogy nekiáll és még jobban dolgozik. Én mindig az utóbbit választottam. És ezt ajánlom mindenkinek.
Arra a kérdésre, hogy mely tulajdonságáról mondana le szívesen, így válaszol: a ritkán, de még mindig jelentkező indulataimról.
– Nem szabad ugrálni, aludni kell – teszi hozzá eltűnődve talán azon, hogy hol és mikor jött rá erre a bölcsességre.

“Szeretem nézni az emberek kezét … annyi mindent elárulnak … ha ismerkedem valakivel, mindenekelőtt a kezét nézem meg.” Ezekkel a szavakkal kezdődik Kis József AZ IDŐ SODRÁBAN című filmje: portré egy emberről – akinek kezében negyven év munkája feszül -, a Dunai Vasmű igazgatójáról, Borovszky Ambrusról. A film érdekessége, hogy a riporter, népszerű színészünk, Bessenyei Ferenc. Hiszen ő jól ismeri Borovszky Ambrust, már kétszer “bújt a bőrébe”: először 14 évvel ezelőtt, az építkezés hőskorában, a KISKRAJCÁR című filmben alakította, majd néhány évvel később a már felépült vasmű igazgatóját játszotta a KÖLYÖK-ben. Milyen ember hát valójában az igazgató? A múlt nyomába indul el a riporter, egy életút emlékeit idézve, amelyek eltéphetetlenül összeforrtak a vasmű történetének legfontosabb eseményeivel. És előttünk áll az ember, a munkásból lett vezető, edzettsége, bátorsága és életközelsége, otthonossága ebben a rendben, ahol gyökerei vannak, különös érzéke, hogy eligazodjon benne, hogy megérezze újabb és újabb szükségleteit, képessége arra, hogy az emberekkel bánni tudjon, hogy maga köré gyűjtse és magával ragadja őket – ebben van az ereje. megjelent: Képes Film Híradó, 1967. május 1.

Két éve sincs, hogy egy beszélgetéskor a felfedezés örömével beszélt nekem Hemingway öreg halászáról. Akkor kicsit megütköztem ezen kései felfedezésen. “A halász már öreg volt, kis csónakján egyedül halászott a tengeren, a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit.” Középiskolásán illik fejből idézni ezt a mondatot, de felfedezni valóban csak abban az életkorban lehet, amikor az ember már maga is volt legyőzött.
Egyszerre győző és legyőzött.

Vasember a vasvárosban

– Ahhoz, hogy a magamfajta vezetőt elfogadják, minden nap újra kell termelni a tekintélyt. Az emberek nem azt mondják, hogy: “hű, ez a Borovszky milyen stramm gyerek, mert önző volt és most vezérigazgató”. Sokkal inkább azt nézik, mit mondtam, mit csináltam tegnap.
Meg lehet-e maradni tegnap és ma munkásnak? Vezérigazgatóként munkásnak?
– Nem szoktam emlegetni, hogy munkás voltam. Csak akkor, ha demagógiával találkozom. Úgy hiszem, munkatársaim mégis érzik bennem a munkást. Különös, de erről beszélve gyakran használja ezt a szót: intellektuel. “Intellektuelekkel vagyok körülvéve, intellektuális környezet, nem vagyok türelmetlen, mint sok intellektuel…”
Néhány éve beszélgettem egy nyugdíjas munkás miniszterrel. Élvezettel mesélte, hogy 20 évvel ezelőtt, miként szégyenített meg szakmailag egy mérnököt. Úgy tűnt, ez miniszterségének legnagyobb élménye. Mi tagadás, keresem a vezérigazgató szavai mögött ezt a munkás, vagy inkább profi büszkeséget. Csak nyomokban van. Sikerélményeit kutatva, az állami díjat is birtokló Borovszky Ambrus első szóra a következőt említi:
– Engem ott ismertek el vezetőnek, ahol inaskodtam, ahol mindenki csak Ambrusnak szólított. A Ganz Hajógyárban.
Ezek után joggal érdekel, hogy a 13 ezer munkást foglalkoztató gyár vezérigazgatója ismeri-e névről vagy keresztnévről a gyár úgymond egyszerű, jó munkásait. Kínos percek következnek. Az egy Szabó bácsi, már nyugdíjas martinászon kívül más név nem hangzik el. Inkább arcról ismeri a munkásokat. És ezt el kell fogadni.

Borovszky Ambrus

Ember és gyár

Mi különbség van hát egy kapitalista vállalat vezérigazgatója és egy szocialista vállalat vezérigazgatója között?
– A kapitalista könnyebb helyzetben van. Figyelmét csak az eredményességre fordíthatja. Nálunk szerteágazóbb, szétszórtabb a figyelem.
Igaz lehet, hiszen nálunk gyakran a normálisnál 2-3 lépcsővel magasabban döntenek a dolgokról. Ezzel kapcsolatos Borovszky vezérigazgató meghatározása, amely szerint: a jó főnök csak a lényeges dolgokkal, magával az üggyel foglalkozik. De hát mi az ügy maga?
Sebtében lejegyeztem Borovszky Ambrus szerdai programját:
– Két kokszolói munkás azzal a panasszal jött reggel hét órakor a vezérigazgatóhoz, hogy ők nem tartoznak sehová. Olyan szerencsétlen helyzetben vannak, hogy még brigádot sem tudnak alakítani, pedig kilencen lennének.
– Egy elvált, segédmunkás asszony állami lakást kapott, ahol végre otthonra lelne kisgyermekével, de nincs pénze befizetni a 12 ezer forintot.
– A hengerművek gyárrészlegvezetője és az üzemfenntartási főmérnök jelentést tett a hengerműi nagyjavítás befejezéséről.
– Két, és fél órán át egy újságírónak beszélt önmagáról.
– Áttanulmányozta a gyárrészlegek jelentéseit arról, hogy a II. félévben mit tesznek a nyereség növelése érdekében.
– NDK-ból érkezett vendégeket fogadott.
– Meglátogatta a folyamatos öntőmű építkezését.
– Este, egyedül végigsétált a hengerművön.
Tíz óra leforgása alatt volt: a munkások gondját közelről értő és érző munkásvezető, melegszívű, megértő, segítőkész ember, jelentést fogadó főnök, életén, múltján töprengő beszélgető partner, a gyár eredményessége felett őrködő gazdasági szakember, szívélyes házigazda, beruházási gyakorlattal rendelkező műszaki és végül a szemével mindent helyreigazító gazda.
Melyik volt igazán?
Külön-külön egyik sem. Együtt volt egy: a Boró volt – és maradt.

Miskolczi Miklós

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.