– Mit csinálsz? – kérdezte egy alkalommal Mátyástól, amikor később érkezett és barátja a távolt kémlelte.
– Olvasok – így Mátyás – ebből a hatalmas könyvből mindig tudhatsz újat olvasni! – és körbemutatott. Lassan Gergőt is megtanította erre a furcsa ábécére, amit a füvek, fák, illatok írtak köréjük, s Gergő még sosem volt tudásra ennyire büszke. Hetente Mátyás fölkerekedett és elment a városba.
– Viszem a gyógyszert – mondta hamiskásan, miközben különböző nagyságú zsákot rakott az autóba.
– Beszéljek róluk? – kérdezte egy alkalommal, s megismertette Gergőt a gyógyító növényekkel, sőt meg is kóstoltatta. Gergő elinte szokatlannak találta, de aztán egyre jobban ízlett neki a sokféle zöldből készült főzelék, saláta tea.
– Te tényleg nem eszel húst? – kérdezte eszegetés közben.
– Beszélik? – nézett rá mosolyogva Mátyás.
Gergő bólintott.
Mátyás sokáig nem szólt, látszott rajta nagyon fontolgatja, mit is mondjon el abból a rengeteg mondandójából, amit felelhetne. Végül csak ennyit mondott:
– Jobban érzem magam így. Meg aztán – tette hozzá még később, s intett Gergőnek, hogy kövesse. Ahogy kiléptek az állatok közé, s azok meghallották Mátyás hangját azonnal körbesereglették őket, s némelyik dörgölőzött, mások meg csak figyelmesen néztek, mi lesz most.
– Nézd csak a szemüket – folytatta Mátyás -, és mondd, te meg tudnád tenni?
S Gergő biztosan érezte, hogy ő sem lenne erre képes.
Amikor este elmondta ezt Nagyinak, s Nagyi azt mondta, hogy ez badarság, az állatok azért vannak, hogy megegyük, nem szólt egy szót sem, mert nem tudott semmi ellenérvet felhozni, de úgy érezte, hogy most az egyszer nem tud igazat adni Nagyinak. Egy esős semmire sem való napon, amikor ott ültek az istálló ajtajában, s Táltos meleg párát fújt fázós hátunkra, Gergő minden átmenet nélkül hirtelen megkérdezte:
– Te Segítő vagy?
Mátyás nem lepődött meg.
– Egy kicsit mindnyájan azok vagyunk, nem? – kérdezett vissza.
– De tudod, hogy nem úgy gondolom – makacskodott Gergő – hanem, hogy olyan igazi!
– Hát, hogy igazi-e – gondolkozott el Mátyás – igazi, nem is tudom… azt hiszem, segíteni csakis igaziból lehet, másként nincs értelme. Kérdés, hogy valóban megtalálja-e a helyes utat az ember.
Gergő felujjongott:
– Az utat persze, nekem is azt kell keresni, tudtam, hogy meg foglak ismerni, megmondták, hogy másodszor már könnyebb lesz!
– Akiknek találkozniuk kell, azok találkoznak – nézett rá jelentőségteljesen Mátyás – ez törvény, másként hogyan is mehetne a világ.
Gergő akárhogy igyekezett, nem tudott többet kihúzni belőle. Hirtelen elhatározta, hogy megmutatja a képet, ehhez mit szól majd!
– Kaptam egy képet – kezdte – nagyon kell rá vigyáznom, egy kislány van rajta, aki egyszerűen megbetegszik, ha rosszat, vagy gonoszat cselekszem, majd megmutatom, jó? Neked nincs valami hasonló? – firtatta kíváncsian.
– Kislány fényképe, állatok, vagy éppen egy világ – mormolta halkan Mátyás – úgy látszik, valami kell az embernek mindig, hogy figyelmeztesse, hogyan maradhat az igazság útján. Hm – hümmögött és csóválta a fejét – pedig ennek magától is kellene működnie, csak úgy belülről. Érted?
Ám Gergő nem nagyon értette.
– Majd ha nagyobb leszek, biztos megértem – mondta készségesen, mintegy vigasztalásul.
Amikor megérkeztek Anyuék, nehezen palástolta szomorúságát. Most az egyszer igazán maradt volna még. Leszaladt elbúcsúzni, a kapuban zavart arccal kotorászott a zsebében.
– Hol lehet – motyogta – meg akartam mutatni, tudod a képet, de úgy látszik… pedig idetettem…
– Majd legközelebb – vigasztalta barátja – itt leszünk a jövő nyáron is.
– Biztos? – nézte vizsgálódva Gergő Mátyás arcát – biztos ez?
– Légy nyugodt, én innen már nemigen akarok elmenni, egyszerűen itt a helyem – s mosolyogva kitárta a karjait. A kocsiban Gergő tovább kotorászott.
– Mit nem találsz kisfiam? – kérdezte Anyu.
– Valami fontosat – forgolódott -, pedig itt kell lennie valahol…
– Majd otthon meglesz – szólt Apu – most integessetek inkább a Nagyinak, szegény már a harmadik zsebkendőjét áztatja éppen.
S a kocsi nagy kendő lobogtatva kigördült a faluból.
Kilencedik fejezet, amelyben az Őrzők egy kicsit eltűnnek, a fénykép pedig teljesen. Ám ami helyette lesz, az tiszta csoda
A fényképet azonban otthon is hiába kereste Gergő, nem került elő. Nagyon megijedt. Úgy érezte, valami jóvátehetetlen történt, amit rábíztak, arra nem tudott eléggé vigyázni, nem alkalmas semmilyen feladatra.
Este, mikor már mindenki aludt, vizesre sírta párnáját a kudarc miatt. Az Őrzők nem jelentkeztek már mióta! Elrettent arra a gondolatra, hogy végképp magára hagyták. Szemrehányással illette őket, amiért pont akkor nem jelentkeznek, amikor ilyen nagy bajban van. Remélte, hogy azért hallják most őt, s talán elszégyellik magukat, amiért egy ilyen kis gyereket magára hagytak.
Aztán meg azon gondolkozott, hogyan is legyen tovább? Tessék, itt van, félig megváltozva, ő vállalta, hogy segít, megkeresi az utat, dehát most nincs is rá szükség! Lassan úgy belehajszolta magát a mérgelődésbe, hogy egy igazán kellemetlen napon elhatározta, nem is keresi ő többet az utat.
Minek, ha az ő segítségére most hirtelen már nem számítanak?
– Olyan leszek megint, mint voltam! – határozta el.
– folytatás hamarosan –
Gergő és az a csodálatos másik világ
Megjelent: A Hírlap – 1994. október 5.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
