Dunaújvárosi Hírlap – 1974. február 26.

HÚSZÉVES A NAGYOLVASZTÓ

1954. február 28., Borovszky Ambrus beszéde

Az “első” csapolás előtt

A Dunai Vasmű első igazi, nagy termelő egysége, a nagyolvasztó (az öntöde, az erőmű és néhány kisebb karbantartó üzem után) 1954. február 28-án készült el. Az első kohó térfogata még csak 702 köbméter volt, építése 1951-től 1953 végéig tartott. Az I-es kohó avatása, az első csapolás nagy ünnep volt a gyár, a város életében. Az átadási ünnepségen részt vettek a párt- és állami vezetők, a gyár vezetői, a vasmű dolgozói és az építők. Az első nyersvas adag gyártását Schön József kohómester vezette le Balázs Lajos főolvasztár segédletével, a csanálónyilást L. Szász Antal olvasztár, a kohó akkori párttitkára nyitotta ki. Mindez húsz évvel ezelőtt történt egy hideg vasárnapon, délelőtt 10 órakor.

A Sztálin Vasmű 1-es számú nagyolvasztójának ünnepélyes felavatása /1954
fotó: Magyar Fotó/Pap Jenő

Vasat ad a sztálinvárosi nagykohó!

Az első dunaújvárosi nyersvas sokszáz építő szerelő, Ózdról, Diósgyőrből áthelyezett kohász, műszaki sikere volt. De politikai esemény is volt egyben a kohó avatása, a felszabadulás utáni első nagy gyár, nehézipari bázis alapjait vetették meg. Gazdasági jelentősége is számottevő volt, hiszen a vasműt akkor az I-es kohó jelentette, amely csakhamar az egész országot ellátta öntödei nyersvassal. 1954 augusztusától pedig a Martin akkor még egyetlen kemencéjében acélt gyártottak a helyben készült nyersvasból. A húsz évvel ezelőtti újszülött az ország legnagyobb kohója volt, éppen két ózdi nagyolvasztóval ért fel, termelése – napi 350 tonna – már az első évben meghaladta az ózdi négy kohó teljesítményét A dunaújvárosi nagyolvasztó az ország legkorszerűbb kohászati berendezése volt. A szovjet tervek alapján épült nagyolvasztó automata elegyadagolással működött. műszerezettsége, számos berendezése újdonságnak számított Magyarországon.
A Dunai Vasmű nagyolosztó gyáregysége húsz év alatt – a közben megépült újabb kohóval, érctömörítővel, számos korszerűsítéssel – megtartotta jelentőségét, ma is a termelés alapja. Az első évi 156 ezer tonnás termelést a 20 évfordulóra éppen ötszörösére emelték és az I-es kohó 1975-ben tervezett bővítésével, átépítésével 1976-ban 953 ezer tonna nyersvasat gyártanak majd.

A nyersvastermelés alakítása

(Acélnyersvas paritáson, ezer tonnában)

ÉV 1954 1955 1956 1957 1958 1959 1960 1961 1962 1963 1964 1965 1966 1967 1968 1969 1970 1971 1972 1973 Tervezett: 1974 1975 1976

MENNYISÉG 156 207 183 231 419 404 535 549 580 548 578 641 639 638 659 602 618 678 718 745 Tervezett: 800 853 953

A növekvő termelést nemcsak a megnagyobbított kohótérfogat – az I-es kohó 760 köbméter, a II-es kohó 960 köbméter -, hanem a technológia módosítása, a műszaki fejlesztés, a hatásfoknövelés tette lehetővé A gőzbefúvatással a kohójárat szabályozását, a tömörítvény alkalmazásával, az olajbefúvatással, majd a földgázbefúvatással az elegybeolvadási időt és egyben a kokszfelhasználást csökkentették. Jelenleg az I-es kohón naponta hétszer, a II-es kohón naponta nyolcszor csapolnak, vagyis egy-másfél órával lerövidült a gyártási idő. (Az első években naponta hatszor, négy óránként csapoltak.) A fejlődést jól mutatja az üzem naponkénti termelés emelkedése. A leállások, járatások nélküli napokon az alábbiak szerint alakult a nyersvastermelés mennyisége:

ÉV 1954 1958 1964 1973

MENNYISÉG/ÜZEMNAP (tonnában) 534 1192 1763 2172

Az önköltség alakulása szempontjából jelentős kokszfelhasználás húsz év alatt csaknem felére csökkent.

ÉV 1954 1964 1973

KOKSZFOGYASZTÁS (kg/nyersvas tonna) 1184 774 680

A nagyolvasztó látképe

A nagyolvasztó gyáregység “személyi lapján” a segéd- és kisegítő üzemek avatásának, a kohó átépítések és az új technológiák bevezetésének dátumai is szerepelnek.

A gyáregység üzemeinek átadása

I-es kohó: 1954. február 28.
Ércelőkészítő: 1955. szeptember 13.
Érctömörítő: 1956. szeptember 7.
II- es kohó: 1957. október 17.
Salakhabosító: 1961. június 8.
Salakgranuláló: 1966. augusztus 31.

Az új technológiák bevezetésének időpontja:

Gőzbefúvatás: 1953. július 15.
Olajbefúvatás: 1963 június 12.
Földgázbefúvatás: 1967. január.

A kohóátépítések időpontja:

I- es kohó: 1959. április 20 -augusztus 8.
II- es kohó: 1963. március 31-május 19.
I- es kohó: 1969. április 14 – június 1.
II- es kohó: 1970. június 11 – augusztus 19.
II-es kohó: 1973. november 12 – december 3.

Az első átépítés még három és fél hónapot vett igénybe, a második átépítésére már csak másfél hónap kellett. Az I-es kohó 1969. évi átépítése is csak másfél hónapig tartott, ekkorra a Kohászati Gyárépítő Vállalat – régebben Vaskohászati Kemenceépítő Vállalat – a Gyár- és Gépszerelő Vállalat és a többi tucatnyi alvállalkozó bonyolult együttműködésével ez a roppant nagyjavítás is magasfokú szervezettséggel folyt. A húsz éves történet eddigi legnagyobb átépítésére 1970-ben került sor, ekkor a II-es kohót teljesen felújították, térfogatát pedig 960 köbméterre bővítették. (A korábbi átépítések során a két, egyenként 702 köbméteres kohót egyaránt 760 köbméterre bővítették). A II-es kohó legutóbbi, múlt év végi átépítése emellett csupán kisjavításnak számít, hiszen a gépi berendezések javításán, cseréjén kívül “csak” aknafal-cserét végeztek. Az 1975-re tervezett I-es kohó nagyjavítása során a teljes átépítéssel, bővítéssel (960 köbméter) itt is magas toroknyomású üzemelésre térnek át.
A nagyolvasztó gyáregység másik két termelő üzeme az érctömörítő és a salakfeldolgozó is a kohóhoz igazította termelési ütemét. Az érctömörítő és darabosító üzem az első évben 435 ezer tonna tömörítvényt adott. 1964-ben már kétszer annyit, 970 ezer tonnát állított elő, s tavaly pedig termelése megközelítette az egymillió 200 ezer tonnát. Az érctömörítő üzem átépítését és korszerűsítését az ötödik ötéves terv végén, 1978-ban tervezik.
A salakfeldolgozó üzem fejlődésére jellemző, hogy 1959 óta a nagyolvasztó teljes salakmennyiségét feldolgozza és értékesíti. A granulált salakot a cementgyártáshoz, a váci Dunai Cement- és Mészműbe, illetve kisebb mértékben útépítéshez szállítják, a habosított kohósalakot pedig az építőipar hasznosítja, a házgyárak használják fel. Elmondhatjuk, hogy Dunaújváros középblokkos és nagypaneles lakóházainak alapanyagát is a kohók adták. Az üzem 1959-ben 382 ezer tonna salakot dolgozott föl 1964-ben a halnán hányódó salak feldolgozásával 702 ezer tonnát, 1973-ban 650 ezer tonnát.
A nagyolvasztó első egységvezetője Pilter Pál volt, a Dunai Vasmű későbbi főmérnöke, akiről még ma, halála után is legenda számba menő, derűs történeteket mesélnek a kohónál. A későbbi egységvezetők közül Farkas Sándor már nyugdíjas, Verbó István pedig 1969-től a vasmű kohászati gyárrészlegének vezetője. A nagyolvasztó gyáregység jelenlegi vezetője Gönczi Pál.
A húsz év sokszor nehéz, de fejlődésben és sikerekben gazdag munkájáról a gyáregységgel együtt jubiláló, régi dolgozók beszélnek.

A nehéz munka összekovácsol

Verbó István

Verbó István, a kohászati gyárrészleg vezetője, az acélműi irodában eleveníti fel a kohónál töltött tizenöt évet, az üzembehelyezés nehéz hónapjait. A Miskolcon frissen végzett kohómérnök első munkahelye volt a dunaújvárosi kohó üzemmérnökként, majd segéd-kohómesterként kezdte 1954-ben a munkát.
– Nagy élményem és ma is szívesen gondolok vissza az első hónapokra. Fizikai munkát végeztem és az iskola után a gyakorlatban próbáltam hasznosítani a tanultakat. Nem a por, a meleg, a nehéz munka, hanem a másokkal kialakult közvetlen kapcsolat az emlékezetes számomra. Együtt dolgoztunk, a légkör, a kohászmentalitás azóta is végigkísér életemben. Az első tapasztalatokat is közösen szenveztük, együtt tanultuk meg szakmát.
Verbó István minden lépcsőt megjárt a gyáregységnél. 28 éves korában nevezték ki üzemvezetőnek s az újabb nagy feladat, a kohó és 250 ember irányítása várt rá.
– 1957 elején tértünk át nyers ércről a tömörítvényes üzemelésre sok zökkenővel. Nehezen szoktuk meg az új technológiát, ami a réginél kulturáltabb üzemmenetet igényelt. Közben az újabb izgalmas feladat, felépült a II-es kohó. Az embereket kettéosztani, a két kohó járatát összehangolni – bizony nem volt időnk unatkozni. Aztán jöttek a kohóátépítések. 1959-ben alkalmaztam először a kokszos leállítást. Addig kaviccsal töltöttük meg a kohót leálláskor és amikor leért, a fúvóformáknál látszott a kavics, akkor kezdtünk a kitisztításhoz. Ezzel a módszerrel két hétig kapargatták ki a testet. A szovjet szakirodalomból vett módszerrel egy éjszaka alatt koksszal a kiégettük a kohót, de mivel művelet robbanásveszélyes, hiszen a kohó megtelt gázzal, perforált csöveken porlasztott vizet vezettünk a kohóba, ami felhígította a keletkező gázokat. Izgalmas éjszaka volt, egy hiba, vagy mulasztás és olyan robbanás keletkezhetett volna, hogy a gyárból semmi sem marad. Sikerült és két hét helyett három nap alatt kitisztították a kohót. A módszer átadására később Diósgyőrbe is meghívtak.
A következő év a gyárrészlegvezető elé szelídebb, de cseppet sem könnyebb feladatokat állít. 1975-ig egymillió 150 ezer tonna acél és 900 ezer tonna nyersvas gyártását kell elérni, s a hajdani, próbált munkatársakban, a kohász-helytállásban bízva ez a terv megvalósítható.

“Jövőmet a kohóhoz kapcsoltam”

Márkus László

21 évvel ezelőtt került a kohóhoz Márkus László, a gyáregység jelenlegi vezető  technológusa. Az asztalán munkásvédelmi őrnaplók tornyosulnak, jegyzetkönyvében a határidők, a munka- és üzemszervezési terv, a magas toroknyomású technológia, felmérések és számos műszaki intézkedés kidolgozására figyelmeztetik.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen feladatokkal kell megbirkóznom, amikor 1953- ban Diósgyőrből idekerültem – meséli fáradt mosollyal. – A technikusi oklevelemen meg sem száradt a tinta, érthető, hogy nagy érdeklődéssel láttam munkához. A szerelés folyamatában láttuk a berendezéseket, az adagolás automatikáját, mindent megismerhettem apró részleteiben és mégsem tudtam, hogyan fog működni majd az egész. A legnagyobb élményem máig, amikor a hideg, mozdulatlan kohó életre kelt, mint valami Gólem. A kezdő izgalma és csodálata nemcsak a megelevenedő terveknek szólt, hanem annak, hogy a “mi kohónk” ad nyersvasat. Azóta a saját jövőmet a kohóhoz kapcsoltam.
– Húsz év alatt sok feladat, siker, gond váltotta egymást, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Megbirkóztunk az új technológiákkal, az üzemzavarokkal, a vízkimaradás, a lefagyás, a kohókilyukadás többféle változatával. Az Ózdról, Diósgyőrből áthelyezett olvasztárok jól összefogták a kezdő kohászokat, példamutatásukkal magukkal ragadták őket. Lehet, a kohászok nem hibátlan hősök, de az összetartás, a segítőkészség olyan tulajdonságuk, hogy a hálálkodás sértés-számba megy. Kívülről úgy látszik, berakás-csapolás egyhangúan ismétlődik, mégis mindig van új helyzet, a dolgok soha sem következnek ugyanúgy. Mindig változtatni, tanulni kell.

Csapolás

A jó nyersvas receptje

Hudák János

A kohó induló létszámából sokan, a legjobb dolgozók ma is itt vannak. Szakmaszeretetük, kitartásuk magyarázza, miért hasonlít egymáshoz a különböző helyről, eltérő szándékkal érkezett emberek életútja. Hudák János a salakfeldolgozó üzem vezetője, de ő is végigjárta a kohó minden posztját a segédmesterségtől az üzemvezetőségig. Közben elvégezte a műszaki főiskolát, de az első tanítómesterre, a már nyugdíjas Gaál Zsigmond főolvasztárra ma is nagy tisztelettel emlékezik.
– Mint ifjú technikus még az építés utolsó hónapjaiban kezdtem és Zsiga bácsi mellett jó tanulóidőt töltöttem. A fogásokat, az első gyakorlati tapasztalatokat tőle tanultam, a szerelvénycserék, a nyersvascsatornakészítés minden mozzanatára jól emlékszem. Ő azt tartotta, sohasem lehet tökéletes adagot gyártani, pedig ez benne a mindig jobbra való törekvést szolgálta. Elbizakodottságot, fölényeskedést senki sem tapasztalhatott nála, talán azért is hallgattunk rá annyira. Tőle tanultam, hogy a jó adag titka még a kohón kívül, a betét összetételben, szemnagyságában, az érc és a koksz minőségében keresendő. Ezért terjedt ki minden előkészítő műveletre a figyelme. Utána következik csak az elegy beolvasztási folyamata, a hőmérsékletszabályozás, a fúvóformák és a közbenső salakcsapolások figyelése. A kivett próbák töretéből úgy olvasott, mint a legprecízebb műszerről. valamennyien így viaskodtunk a tapasztalt kohászok mellett. Aztán jöttek a próbatételek, az első nagy üzemzavarra olyan pontosan emlékszem, mintha tegnap történt volna. 1954. március 26-án tízperces vízkimaradás volt csapolás előtt. A salak beömlött a fúvóformákba, minden szerelvény elégett. A szabadnaposok is bejöttek, nekünk közben letelt a műszakunk, de maradtunk. Tartalékalkatrész alig volt, a TMK rohammunkában pótolta a hiányzó szerelvényeket. Reggel történt az üzemzavar, de csak este 10 órakor mentünk haza. Együtt dolgozott mindenki, az irodáról a műszakiak is és két műszak alatt kicseréltünk mindent, később a bentrekedt adagot is sikerült lecsapolnunk. Micsoda lázas munka folyt, s eközben Pilter Pali bácsi az ellátásról is gondoskodott. Emlékszem, a szendvicseket és a meleg teát az Arany Csillag pincéreivel hozták ki. Úgy éreztük, az egész város velünk dolgozik, s úgy mentünk haza, mint a győztes csata után a katonák.

Mindig új feladat

Schmidt József

Két év katonaságot leszámítva Schmidt Józsit 1954-től a nagyolvasztó karbantartásával foglalkozik. Lakatosként kezdte, majd csoportvezető, az érctömörítő TMK főművezetője és 1965 óta a kohó TMK főművezetője.
– Rendkívül összetett feladat a miénk, s külön nehézség, hogy hatalmas berendezések karbantartásáról van szó. Tréfálkozva mondjuk, hogy az ötkilós kalapács a legkisebb “műszerünk”, de a 35-40 tonnás elemek beemelése tényleg nem gyerekjáték. A karbantartókra is jellemző a kohász-szellem, az összetartás. Amikor főművezető lettem, a csoportvezetők, brigádtagok segítsége nélkül nem sokra mentem volna. A helyismeretem, a szakmai tapasztalataim nagy részét nekik köszönhetem. Az átépítések, nagyjavítások egyre bonyolultabb feladatot jelentenek. Nekünk, helyi embereknek kell ellátnunk a külső vállalatok összehangolását, munkájának a vendégszerelők “idegenvezetését”. Emellett a fúvókák, a kohó szerelvények és a torokzárszerkezet cseréje is megmarad saját feladatnak. A karbantartó létszám egyre kevesebb, a javítási idők egyre rövidebbek – vagyis mindig nagyobb szervezettséggel, alaposabb előkészítéssel kell dolgoznunk. Ahány átalakítás, új technológia – annyi új berendezés. Alig végzünk a léghevítők átalakításával, máris új feladat következik, a magas toroknyomású zárszerkezet. Ez olyan változást jelent a karbantartásban is, hogy szinte újrakezdhetjük a szakmát. De ebben ez a szép és örülni is annak tudok legjobban, hogy lakatosaim, szerelőim közül senkit sem kell a munkájára, felelősségére figyelmeztetnem.

A brigád ereje

Bucsek Ferenc

Nemcsak a kohó, hanem aDunai Vasmű legelső szocialista brigádja is itt alakult meg a tmk-ban. A Béke brigád azóta, 1958-tól a legjobbak között tudott maradni. Az acélműből átkerült Bucsek Ferenc csoportvezető alapító tagja a Béke brigádnak. 1963-tól brigádvezető is.
– Az, hogy jó kollektíva, üreset mond. A munka összeköt minket, a szakmai érdeklődés, a mindig többet akarás is csak egy-egy összetevője a brigádszellemnek. Amióta az első brigádvezető, Jebó Gyula kezdte, azóta hagyomány, hogy az új embereket végigvisszük a kohón, megmutatjuk a munkaterületet. A problémákat nyíltan megbeszéljük, s az étékelés, az emberek megítlése az elvégzett munkából indul ki. Mi, a kohóblokk karbantartói  sem vagyunk mások, mint a többi lakatos, de érdekes, mennyi vezető keült ki tőlünk. Volt brigádezetőnk, Kisari Péter művezető. Mostani üzemvezetőnk, László Ferenc is itt kezdte lakatosként. Mint tmk-előadó, tagja volt a brigádnak Orosz Endre, a gyárrészleg főmechanikus, s még sorolhatnám a tőlünk elkerült gazdasági és mozgalmi vezetők névsorát. Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, a mi példánkra négy-öt jó brigád alakult ki a tmk-ban, most is szoros vetélkedés folyik. A brigádértékelés legkisebb hibát is kihozza, a vállalások pedig valóban komoly munkát, az üzem érdekében végzett többletet jelentenek.

Az 56 órás rekord

Papp József

A karbantartókat hallgatva, a kohó története üzemzavarok és nagyjavítások sorozatából áll. Pedig éppen ellenkezőleg, valójában kevés üzemzavar fordul elő, de érthetően ezek az élmények a legemlékezetesebbek. A rendkívüli események, a nagy munkateljesítmények évtizedek múlva is elevenen élnek. Papp József lakatos csoportvezető, a nagyolvasztó műhelybizottsági titkára is, az 1955-ös kohólyukadásra emlékszik először.
– Este 9 órakor a diszpécserkocsi szedett össze minket a városban, és két vagy három napig egyfolytában bent voltunk a gyárban. A műszerházban valóságos büfét rendeztek be, szalonna, vaj, kenyér, tea várta az éheseket, és kapkodva ettünk, ahogy az idő engedte. Ebben az esetben az is emlékezetes, hogy rengeteg ember dolgozott. A későbbi, hasonló üzemzavarnál már műszakokra megszerveztük a javítást, kevesebb létszámmal és zűrzavarral, rövidebb idő alatt rendbehoztuk a kohót. Az első időkben a karbantartás könnyebb is volt meg nehezebb is, mint most. A nehézséget az okozta, hogy nem ismertük a berendezéseket, de a karbantartó létszám több volt az egy kohóra is. Azóta a munkaidő is csökkent, az én csoportom is majdnem felére olvadt, mégis többre vagyunk képesek. Az 1967-es torokzár szerkezetcserét sem felejtem el soha. A tervezett idő 72 óra, a szokásos javítási idő 64-68 óra volt. Minden nagyon klappolt, a cserét 56 óra alatt elvégeztük, ez azóta is országos rekord. Mindezt 12 emberrel, 12 órás műszakokban végeztük el.

Villamos helyett kohót vezet

Potyondi Károly

Potyondi Károly főgázkezelő anekdotába illő körülmények között került Pestről, a Fővárosi Villamosvasúttól a nagykohóhoz.
– Akármilyen furcsán hangzik, áthelyezéssel jöttem 1953. október 12-én, mint villamosvezető. Az első, gyermeteg elképzelések szerint ugyanis a szigetről transzferkocsikkal szállítottuk volna az ércet egyenesen a kohóba. Ehhez kellettek a villamosvezetők. Hamarosan kiderült, hogy a mi járművünk csak a bunkerből viszi az ércet, összesen két transzferkocsi lesz, az is később. Itt álltam, s választhattam, hogy visszamegyek Pestre vagy kitanulom a kohász mesterséget, így lettem B-állomás kezelő, de nemsokára megint állás nélkül maradtam. Az első időkben mi indítottuk, gombnyomással az elegyszállító szkip-kocsikat a kohótorokba, de aztán automatizálták ezt a munkát is. Megint átképzés, elegykiegyenlítő, és jéghevítős lettem. Elvégeztem a hároméves tanfolyamot és 1958-ban kohászszakmunkás lettem. Valamennyi poszton eltöltöttem egy-két évet, míg négy éve az I-es kohó főgázkezelőjének kineveztek. Milyen beosztás ez? Valójában a gázkezeléshez kevés közünk van, én inkább nyersvasgyártónak nevezném. A megadott technológia és a főolvasztárok utasításai alapján irányítom a kohójáratot. Vagyis villamoskocsi helyett kohót vezetek.

Aki a kohót eteti

Sivák Adorján

1952-ben DISZ-iskolából és nyírségi tsz-szervezésből jött a városba Sivák Adorján ózdi esztergályos. A gépműhelyben csak rövid ideig volt, bevonult katonának, aztán az indulás előtti ércelőkészítőhöz került. Azóta tömörítőgépész, vagy újabb nevén darabosító mester egyfolytában az érctömörítőben.
– A technológia sokat változott, de a munkakörülmények keveset. Azzal biztattak minket, hogy fehér köpenyben dolgozunk majd – itt, “paprikamalomban”. Az persze igaz, hogy bent a gépnél kevesebb a por, mint kint az üzem környékén. 1955 óta a kemencéket vegyes tüzelésre alakították át, kettős keverést, új mészégetőt, hűtődobot állítottak be. Az első időkben negyvenen dolgoztunk műszakonként, most huszonöten, és a mai termelékenység, minőség mögött nagy előrelépés van. Az én dolgom a darabosítás irányítása, és felelek a minőségért. Szemre is látom, ha gyenge az anyag, más színe van, a tüzes része is halványan piros csak. Ilyenkor kokszot kell hozzátenni. Hasonló a helyzet a vízzel, levegővel, ha nedvesebb vagy szárazabb az elegy, és ügyelni kell az egyenletes gépkitöltésre. A vagonok töltését is mi irányítjuk, bizony, van mire figyelni. Zajban, porban, a nyári ötven fokos hőségben sem volt nézeteltérésem, problémám az emberekkel, sikerült megértetni magam. Sokan a vasmű mostohagyerekeinek nevezik a tömörítősöket, mi nem éreztük annak magunkat. Még a fehér köpenyt sem reklamáltam soha.

8×27 centi bőr

Zsarnovszky Mihály

A tömörítvényből és az adalékanyagokból Zsarnovszky Mihály elegymester állítja össze a kohó “étrendjét”. A 210 mázsás elegy 160 mázsa tömörítvényből meg kokszból, mészkőből, mangánkarbonátból, szeparált vasból és vasforgácsból áll. Hány anyagot állított össze, amióta abbahagyta a vasbetonszerelő mesterségét, és felült a kohó mérlegkocsijára?
– A Ságvári városrészből, az Sz és Cs épületekről mentem a kohóhoz segédmunkásnak. Jöttek a tanfolyamok, elvégeztem a gépipari technikumot, s itt maradtam. De, hogy itt maradtam, abban egy balesetnek is része van. 1954 novemberében Zakhar László főolvasztár megégett. A csapolónyílást bontotta ki, és lefröcskölte az izzó vas. A hátán és a bal oldalán ötvenszázalékos égési felülettel szállították kórházba. A szerencsétlenség felkavart mindenkit, és amikor két hét múlva kihirdették, hogy lehet vért és bőrt adni, tömegesen jelentkeztünk. Nyolcunktól vettek bőrt a Kun utcai kórházban, tőlem 8 x 27 centis darabot a jobb combomból. Mennyi izgalom, aggodalom vette körül, ez volt a felszabadulás utáni legnagyobb bőrátültetés. A fájdalmas operációról nem is beszéltünk. Tizenöt napig a Royal Szállóban laktunk, onnan jártunk kötözésre meg látogatásra. A műtét után egy héttel már látszott, hogy sikerült a bőrátültetés. Aztán hazajöttünk, később, hosszú kezelés után Zakhar Laci is. Azóta is egy műszakban dolgozunk a kohón. Az eset leülepedett a többi emlékkel, de tudom, hogy ha velem történt volna hasonló, ugyanígy számíhattam volna a társak segítségére.

Beszéd a kohó lépcsőjén

Bukszár István

Bukszár István az Ózdról jött szakemberek egyike. Féléves szovjet tanulmányút után, 25 éves korában lett főolvasztár a kohón.
– Ózdon II-es olvasztár, beugró főolvasztár voltam, nyolcéves gyakorlattal. Amikor hivattak, hogy féléves tanulmányútra küldenek, nagyon megörültem, csak akkor mondták meg, hogy ez sztálinvárosi áthelyezéssel is jár, amikor az útlevél a kezemben volt. Nehezen jöttem át, írtam a családnak, hogy vegyék meg a tüzelőt télire, Ózdon maradok. A fél évet Makajevkában, Sztalinoban és Azovsztálban töltöttük gyakorlaton. Hetente négyszer jártunk iskolába, megtanultuk a nyelvet. 1953. december 15-én jöttünk vissza, azóta itt vagyok. A 700 köbméteres, automatizált kohó nekünk is új volt, Ózdon 350 köbméteres kohók voltak, s nem tonnában, hanem mázsában beszéltünk. Csak két műszerünk volt, nem szkipkocsik vitték, hanem emberek csillével tolták az ércet és a kokszot, kézzel forgatták a harangot. Elölről kezdhettük a tanulást, azóta is majdnem minden évben tanfolyam, de mi is sok embert betanítottunk. 1957-ben átkerültem az induló II-es kohóra.
Bukszár István számos kitüntetést kapott, többszörös sztahanovista volt az ötvenes években. Fényképe kint volt a Vasmű úton, írtak róla az újságok. Mégsem erről mesél, hanem arról, hogyan sikerült megakadályozni 1956-ban a kohó felrobbantását.
– Október végén este 10 órakor nagy tömeg vonult a kohóhoz hangoskodva. Fel akarták robbantani a kohót. Lehettek kétezren, s bizony nem a legbarátságosabban szólítottak fel minket, hogy jöjjünk le, vagy velünk együtt levegőbe röpítik. Nem tudom, mi történt volna, ha szót fogadunk. Engem tuszkoltak előre, hogy szóljak. Ott, a vaslépcső tetején 25 perces beszédet tartottam, közben a hideg veríték csörgött a hátamon. Olyanokat mondtam, hogy mi adjuk a gázt, dolgoznunk kell, mert akkor leáll az erőmű, és nem lesz áramszolgáltatás, fűtés. Érveltem, magyaráztam, és végül sikerült meggyőzni az emberek többségét. Minden rongálás nélkül szétoszlottak, mi pedig végig műszakba jártunk az ellenforradalom alatt. Ahányszor felmegyek azon a lépcsőn, mindig eszembe jut az a nehéz fél óra.

Egész embert kíván

Gömbös Ferenc

Már az építésén is dolgozott Gömbös Ferenc, az I-es kohó főolvasztára. Az alapok betonozásához érkezett Vas megyéből, 17 évesen – mint mondja: szerencsét próbálni. 1953-ban a Hídépítő Vállalattól is toborozták a kohó személyzetét, és szállóporos lett.
– Éppen a születésnapomon, december 2-án kerültem a kohó állományába, pedig két kohász azzal ijesztetett, hogyha megindul a kohó, olyan meleg lesz itt, az épület körül is mind elolvad a hó. Gondoltam, ha ez a két nyeszlett emberke kibírja, akkor kibírom én is. Ugratás volt ez is, amilyen naponta elhangzik itt a pihenőben. Tanultam én mindenkitől, aki jobban csinálta, mint én, de legtöbbet talán Nasta Imre főolvasztártól. Először V-ös olvasztár lettem, majd a II-es kohó indulása volt a nagy ugrás, II-es olvasztárnak neveztek ki. Húsz éve váltóműszakba járok, hát ez nem könnyű, a család is megérzi. A kohászat egész embert kíván, szívósságot, akaraterőt. Szeretni is kell, utálni is, hogy kitartsunk. A tévéprogram nagy részét nem látom, műszakban meg kétszer 20 perc pihenő jut, ha a munka engedi. De sokszor érintetlenül hazavittem a kosztot a táskámban húsz év alatt. Hát bizony sokat vesztett a vonzerejéből a kohó, tisztábbak és könnyebbek az új munkahelyek. A régi, Ózdról, Diósgyőrből idekerült szakembereket egyre nehezebb pótolni, ebben a két-három évben szinte egyszerre mennek nyugdíjba. Az első garnitúra helyére állni, azoknak a normáknak megfelelni legalább olyan nehéz lesz, amilyen nehéz volt 1954-ben elkezdeni.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.