Ötödik fejezet, amelyben végre igazi útbaigazítást kap barátunk, ám néhány veszély csak később derül ki
Gergőnek észbekapni sem volt ideje, az Őrzők eltűntek, s ő egyedül maradt egy soha nem látott erdőben. Lassan, félve indult el, fogalma sem volt, meddig kell menni, s veszélyes-e ez az egész egyáltalán. Bosszankodott, hogy rengeteg dolgot egyszerűen elfelejtett megkérdezni, például: történhet-e vele valami rossz, s ha igen, hogyan jut vissza a saját világába. Aztán: itt akármeddig lehet, anélkül, hogy késve érne haza? Végül úgy döntött, most már ilyen kérdéseken nem töri a fejét, hisz úgy sem tud rá választ, minek izguljon feleslegesen. Ráadásul szíve mélyén úgy érezte, el van itt rendezve minden, s hogy az Őrzők vigyáznak rá, akármi lesz is. Inkább az erdőt nézte hát, ezt a furcsán idegen, s valamiért mégis ismerős rengeteget. Először nem értette, mi az ami annyira érdekessé teszi, de aztán felkiáltott: – Hát persze – és nagyot ütött a homlokára. Kiáltása először halkan, aztán egyre hangosabban ismétlődött, míg végül, mint valóságos szélviharként zúgott át az erdőn, s tenyere csattanása nyomán valóságos égzengés támadt. Igen hosszú időbe telt, mire minden elcsendesült, s Gergő nem értette, mi történt. Végre, ha más nem is, az legalább eszébe jutott, mire döbbent rá az előbb. Az volt igen különös az erdőben, hogy másnak tűnt az, ami előtte volt, átváltozott, mikor odaért, s megint más lett, mikor visszanézett rá, így hát egy folyton változó erdőben ballagott, s fogalma sem volt arról, mennyit kell mennie. Bár az állandó változás lekötötte a figyelmét, szeretett volna már végre a barlanghoz érni, ezért egyre türelmetlenebbé vált.
– Végül is mehetnék gyorsabban – jutott eszébe, s futásnak indult. Azaz csak indult volna, mert akárhogy próbált elrugaszkodni, szaporábbra fogni lépteit, nem sikerült. Többször is megpróbálta, de képtelen volt gyorsabban haladni. Most ravaszul ellenpróbát teszek – gondolta és lassítani igyekezett lépteit, ám ez nem járt eredménnyel.
– Hm, nagyon érdekes erdő ez, állandóan változik, csak egyenletes tempóban lehet benne haladni, s ha hangosan megszólalok, szinte égzengés támad. Vajon magyarázatot kapok-e erre abban a barlangban? De jó lenne már odaérni – sóhajtott nagyot, s ettől a sóhajtástól felnyögtek a fák, szinte földig hajoltak, s Gergő elszörnyedve látta, hogy némelyik gyökerestől kiszakadt a földből.
– Jó lesz vigyázni! – ijedt meg – ez nem tréfadolog. Itt a legapróbb mozdulat is bajt csinálhat.
Szótlanul haladt tovább, s arra az egyre koncentrált, hogy minél hamarabb a barlangnál legyen. Szebbnél szebb tisztás mellett ment el anélkül, hogy gyönyörködve rátekintett volna. Látta a csodálatos madarakat, amelyek néhány pillanatig vidám rajokban kísérték őt, aztán mintha bújócskáznának, szétrebbennek a fák közt. Látta a virágokat, édes illatuk körbefonta, ám most nem ért rá ezekre figyelni, várta őt a barlang. Mennyire vágyott rá, hogy gyorsabban haladjon! Izgalmában ismét bajt csinált. Megbotlott véletlenül egy kőben, s a kő óriási sziklagörgetegként gurult végig az erdőn, nyomában, mint sivatag a táj. Szörnyű, s mindez egy kis kőtől, meg egy figyelmetlen mozdulattól! Gergő igen sajnálta, de nem érezte hibásnak magát. Hogyisne! Az ő botlásától legfeljebb, ha lepattan egy kis kéregdarabka a fáról, amihez a kő odaütődik, az pedig semmi, nem fáj senkinek, de ilyesmi, ami történt egyszerűen nem történhet! Így nyugtatta magát, de azért valami elszorította a szívét.
Sokáig ment így, öröm, jókedv nélkül, nézelődés nélkül, gondolatok nélkül. Egyszercsak, ahogy az lenni szokott, éppen mikor azt gondolta, sosem ér oda, az erdő véget ért. A fák elfogytak, s Gergő egy domb alján állt. A domb tetején, szinte karnyújtásnyira egy barlang szája sötétlett. Ez lesz az, dobbant szíve – hát megérkeztem. Megindul fölfelé, ám a meglepő dolgok még nem értek véget. A domb méreteit, a barlang távolságát úgy látszott rosszul mérte föl, s most ijedten tapasztalta, minél közelebbinek tűnik, annál messzebb kell lennie a valóságban, időérzéke legalábbis ezt súgta neki. Végre ott állt a barlang bejáratánál. Bent valahol messze, a barlang mélyén tűz égett, és különös árnyak táncoltak a falon. Mielőtt bement volna, mégegyszer visszanézett. Hihetetlennek tűnt, amit látott. Ami lentről dombnak tűnt, most irdatlan heggyé változott, az ösvény, amelyen jött, mint parányi szürke szalag tűnt a messzeségbe.
– Nem, ez lehetetlen, hogy ennyit jöttem volna – gondolta magában, s erősen remélte, hogy visszafelé nem kell megtennie ugyanezt az utat. Hűvös szél fújt, Gergő megborzongott és besietett a barlangba.
Úgy volt, ahogy várta, egy igen öreg, ősz apó ült a tűznél és pont az mondta, amire számított.
– Már vártalak!
“- Tisztára, mint a mesében” – futott át Gergő agyán – “Biztosan ő a bölcsek bölcse, s minden kérdésemre válaszol majd.”
Az öreg elmosolyodott.
– Nem vagyunk a mesében és én nem vagyok a bölcsek bölcse, de azért megpróbálok válaszolni a kérdéseidre. Az Őrzők mondták, hogy érkezel, azt is tudom, hogy Segítő lettél. Ülj le hát, s figyelj! Tudom a kérdéseidet, menjünk hát sorban. Ugye meglepődtél az erdő furcsaságain? Állandó változásán? Pedig semmi az. Ez az emberi élet erdeje, s úgy haladtál benne, ahogy az ember az életben. Amit még nem értél el, az a jövő, s másnak tűnik, míg előtted van, mint amikor jelenné válik, s megint másnak látod, ahogy mögötted van, mert ez már a múlt. Érted-e? – Gergő bólintott, hogy érti. – A másik furcsaság, hogy nem tudtál sem gyorsabban menni, sem lassítani. Ennek is egyszerű az oka. Az ember életében gyakran szeretné siettetni az időt, mert türelmetlen. Ha ilyenkor az idő engedelmeskedne neki, hamar végigrohanna meggondolatlanul az életén, s aztán már hiába sírna, mert visszafordulni nem lehet. Az idő tehát az ember hatalmán kívül áll. Két dolgot azért rosszul tettél.
– Ó, tudom – mondta Gergő -, de nem tudom miért, mi volt az oka, hogy egy sóhajtás, vagy egy kis kavics ezt tegye, sajnálom.
– Megmondom én mi volt ez. Az emberek úgy haladnak át az életen, hogy tesznek, vagy mondanak sok olyat, ami bár apróság, ám mégsem kellene. Szinte azonnal el is felejtik, s észre sem veszik, kit, mivel bántottak meg, hol milyen károkat okoztak. Pedig mindig, mindennek van következménye, ez lenne a legfontosabb, amit embernek, neked is meg kellene tanulni.
– De mi volt a másik hibám? Én mást nem vettem észre.
– Sajnos, valóban nem, de emlékezz csak vissza, utad során mit láttál, mit hallottál?
– Hát… – kezdett bele Gergő, de aztán megakadt – sok mindent, fákat, meg valamilyen madarakat is, talán énekeltek, de nem nagyon emlékszem. Azt hiszem, nem volt semmi különös.
– Na látod, itt a baj. Átmentél úgy az erdőn, hogy szinte semmit nem figyeltél meg, nem gyönyörködtél, nem örültél. Tudom, siettél ide, ez a cél lebegett előtted, nem értél rá gyönyörködni, ezt akartad mondani, ugye? Nincs igazad. Az emberek nagy része is így halad át az életen, mint te az erdőn. Nem, lát, nem hall, csak siet, s a célt akarja elérni. Esetleg mint te, meg akarja tudni a feladatot. S ha én most, hogy ideértél, azt mondanám, itt nincs semmiféle feladat? Hogy a feladat éppen az lett volna, amit útközben láttál, hallottál? Mit szólnál ehhez? Vissza nem mehetsz, elölről nem kezdheted, mitévő lennél, mondd?
– folytatás hamarosan –
Gergő és az a csodálatos másik világ
Megjelent: A Hírlap – 1994. szeptember 28.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
