– A bocsánatkérés nem szégyen ám, ahogy te most gondolod – hallotta – lassan rájössz, miért van rá szükség, s nem fogod kellemetlennek tartani. Most pedig beviszünk, maradjon csukva a szemed, amíg nem szólunk.
Érezte, hogy könnyedén megemelik, és mintha lassan úszna, vagy lebegne a vízen, úgy haladtak valamerre, s noha nem merte kinyitni szemét, érezte, a világosság egyre nő, s valami kellemes melegséggel párosul. Halk zene szólt, s valami langyos fuvallat cirógatta. Aztán egyszercsak megálltak, s az Őrzők azt súgták:
– Megérkeztünk, lassan nyisd ki a szemed!
Gergő biztos volt benne, hogy ott állnak valaki előtt, igazán meglepődött hát, amikor egy végtelennek tűnő folyosón találta magát. A fényesség a folyosó belseje felé nőtt, s valahol messze előtte a fény gyújtópontjaként egy trónust pillantott meg.
– Ki ül ott – hajolt az Őrzőkhöz -, s miért van ilyen messze?
– Ő az Úr, s azért nem mehetünk közelebb, mert ezt a fényt még nem bírnád ki.
– Ő Szivárványország ura, és beszélni akar velem – csodálkozott Gergő.
– Bizony, beszélni akar, figyelj a szavára!
Ami ekkor történt, azt valószínűleg soha nem felejti el barátunk. A szavak nem a folyosó mélyéről érkeztek hozzá, nem is holmi rejtett hangszórón keresztül, nem. A szavak belül a fejében szólaltak meg, nem utasítottak, nem parancsoltak, csupán kértek. Különösen áradtak szét benne a hangok, valahogy úgy, mint mikor meleg tea árad szét az átfázott testben, s néhány pillanat múlva ott érezhette minden porcikájában a hang jóleső rezgését.
Természetesen neki fogalma sem volt arról, mi történik vele és benne, csak annyit érzett mennyire kellemessé vált minden, s csak a hangra figyelt, mit is kérnek tőle.
– Nagyon régen ismerünk téged – mondta a hang – többszáz éve már, hogy figyelünk. Ám az idő csak most érkezett el, most hallottad meg először a hívást, pedig az Őrzők nagyon sokszor megszólítottak már. De most itt állsz végre és kérünk segíts. Nagy veszedelem fenyegi világotokat, s így a mienket is, az idő sürget. A teljes pusztulás vár arra a világra, amely pedig olyan lehetne, mint ez itt! Kérlek, vésd jól elmédbe ennek az országnak a képét, szükséged lesz rá. Mondd, tudsz-e, akarsz-e segíteni?
Gergő megrendülten állt ott, szólni sem tudott, bólintott és azt gondolta:
– Mit kell tennem?
– Minden bajnak a fő oka, hogy világotokban egy idegen gonosz erő munkál igen-igen régóta. Igen ravasz és igen hatalmas. Legfőbb veszélye pedig ravaszságában rejlik. Világotokban titokban mindenféle hamis utakat épített, a jó utakat pedig elfedte. Az emberek egy része észre sem vette ezt, sokan voltak azonban, akik észrevették a változást. Akkor a gonosz ravasz módon megmutatott ismét néhány jó utat, amelyeken meg is indultak boldogan a régen is ezeken járók. Azt már csupán kevesen vették észre, hogy szinte teljesen észrevétlenül egyszerre másfelé kanyarodott el az út. Azok néhányan hiába is akarták visszatartani őket.
Mind azt mondták: – Az biztos, hogy a jó úton indultunk el, hogyan haladhatnánk hát rossz felé? És nem törődve a könyörgéssel, mentek tovább, így telt el már rengeteg idő, a helyes utakatszinte mindenki elfeledte, aki hallott róla, mind azt hiszi mese, legenda csupán. A gonosz pedig örül, s dörzsöli kezét, élvezettel nézi hatalmas labirintusát, amelyben úgy keringenek fel s alá, s körbe-körbe mind az emberek, mint fáradt tollpihék, s szentül hiszik, hogy eljutnak valahová.
– Keressem meg a gonoszt? – Gergő nem teljesen értette, mit is kéne tennie.
– Nehéz lenne őt megtalálnod, mert ő láthatatlan, legföljebb, ha cselekedeteiben látható. Arról tudhatod, hogy ott járt, hogy észreveszed rombolását. Nem, ilyet nem kérünk tőled, hogy őt keresd meg. Neked az utat, egy befedettet, azt kéne megkeresned. Ne félj, ha nem lennél képes rá, nem kérnénk meg erre. A feladat nehéz, de ez az egyetlen lehetőség a gonosz ellen.
– Boldogan segítek, de félek, hogy nem tudok én annyi utat megtalálni – sajnálkozott Gergő -, kicsi vagyok én ehhez, s nem is tudom, hogyan kezdjem.
– Ne félj, nem vagy egyedül, s talán egyre többen lesztek. Az Őrzők majd elmondják, mit kell tenned. Most menj, és ne feledd, ettől a pillanattól kezdve Segítő vagy, minden egyéb kevésbé lényeges, mint a feladat.
A hang nem szólt többet, Gergő kérdően nézett az Őrzőkre, vajon mi lesz most? Amikor már ismét a folyó kék szalagja felett szálltak – s a tündöklő palotát messze maguk mögött hagyták – volt csak képes megszólalni.
– Azt hittem, mindent pontosan megtudok, s most olyan fura zavar van a fejemben. Miért kell olyan jól megnéznem ezt az országot? Hogyan ismerem fel a többi segítőt, s találkozom-e velük egyáltalán? Mit kell tennem, merre kell indulnom, s főként honnan tudom majd, hogy a helyes utat találtam meg?
– Nagyon sok kérdésed van – mosolyogtak az Őrzők – gyere telepedjünk hát le, s amit elmondhatunk, elmondunk.
– Valamikor nagyon régen, a ti világotok is pontosan ugyanilyen volt, mint ez itt – mutattak körbe – pont ilyen, mert összetartoztak, egy világ volt a kettő. Az emberek boldogan éltek, nem ismerték a halált, a betegséget, a veszekedést, a szomorúságot. De nem ismerték a rossz tulajdonságokat se, nem tudták, mi az az irigység, a harag, a féltékenység, a félelem. Szeretet és öröm élt a szívükben, s olyan békesség, amit a mai ember elképzelni sem tud. Mi Őrzők sem voltunk akkor még ezzel a feladattal megbízva, hiszen nem volt kit őrizni. Ilyen szépen telt az idő, ám egyszer szörnyű dolog történt. Boldog országunk körül a gonosz már jóideje úgy ólálkodott, mint macska a gyanútlan madárka kalitkája körül, s csak az alkalmat várta, hogy támadjon. Sokféle módon próbálta már tönkretenni országunkat, de sem erőszakkal, sem más módon nem sikerült neki. Most taktikát változtatott, a ravaszság fegyverét vetette be, s nem is hinnéd milyen könnyen győzött. Az emberek nem vették észre mi történik. Az utakról már hallottál, de talán nem tudod, mire volt jó azokon járni. A tisztaság, a becsület, a jóság és a szeretet útjai voltak ezek, s bármelyiket választották az emberek, csak jó irányba vitt. Ezeken az utakon járva mindig megtalálták azt, akit, vagy amit kerestek. Nem volt akadály előttük, nem volt lehetetlen. Láthatod most már, milyen szörnyű dolgot követett el a gonosz, amikor ezeket az utakat befedte és más utakat épített ki. Ahogy az idő telt, úgy merültek sorra a feledés homályába azok az emlékek, amelyek még a helyeshez kötötték az embereket. A rossz utakon járva lassan hasonlatossá váltak mindahhoz a rosszhoz, amit az út képviselt. Irigyek lettek és önzők, türelmetlenek és erőszakosak, hamar kezet emelt egyik a másikra, s bizony egyre gyakrabban le is sújtott. Képesek voltak már elvenni egymástól, amire úgy érezték szükségük van, megtanultak fájdalmat és szomorúságot okozni, megismerték a kegyetlenséget és a szenvedést.
Gergő szeme könnybe lábadt, keze ökölbe szorult.
– De hát jó volt ez nekik? Miért nem lázadtak fel, miért nem ölték meg a gonoszt?
Az Őrzők mosolyogtak:
– A gonoszt nem megölni kellett volna, hanem távoltartani. Aztán meg lázadtak ők szegények, hogyne lázadtak volna, hisz szinte mindenkiben ott élt legalább egy halvány sejtése annak, hogy rossz úton járnak. Mondogatták is egymásnak halkan, nem jól van ez így, úgy érzem, másként kéne ezt, de csak néztek egymásra tanácstalanul, s nem tudták a megoldást.
– folytatás hamarosan –
Gergő és az a csodálatos másik világ
Megjelent: A Hírlap – 1994. szeptember 24.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
