Kálnay Adél: Gergő és az a csodálatos másik világ III.

Második fejezet, amelyben Gergő elhatározza magát. De hogyan váljon alkalmassá?

Reggel Anyu nem engedte iskolába. Mielőtt munkába indult, ellátta csupa jó tanáccsal, lelkére kötötte, hogy ne bújjon ki az ágyból. Megígérte, hogy nagyon siet haza, s majd elmennek az orvoshoz.
– Már nem vagy lázas – tapogatta meg a homlokát -, de azért sosem lehet tudni.
Gergő egyedül maradt. Máskor ilyenkor rohant a tévéhez, most azonban nem volt hozzá kedve. Csak üldögélt az ágyban és százszor lejátszotta magában a tegnapi napot. Hogyan is volt? Neki kell segítenie, ez tényleg így lenne? Segített ő már sokszor, nem is erről van szó.
De elmenni a boltba, mosogatni, takarítani vagy leckét vinni a beteg osztálytársának, az egy dolog. Eddig ezt nevezte segítésnek. Most viszont nem ilyen egyszerű. Most valamit igazán tenni kell, olyat, amit még sosem, amiről nem is tud semmit, csak azt, hogy nehéz.
Ő még kisgyerek. Vajon miért pont egy gyerektől várnak segítséget, hisz annyi ember van! Lehet az is, hogy veszélyes. Ezt ugyan nem mondták, de azt sejtette, hogy valakit, vagy valamit le kell győzni. És ha nem elég erős? Verekedni éppen tudott, de vajon verekedni kell-e, vagy egészen mást? Aztán mi az, hogy alkalmassá kell válnia? Edzenie kell, futni, birkózni, vagy netán tanulni? Ha nem vállalná? Mit is mondtak az Őrzők? Ha nem vállalja, nem hívják többé, s úgy elfelejti majd őket, mintha sosem találkoztak volna. Egyet biztosan érzett, hogy ezt biztosan nem akarja. Ezt a felejtést.
Valamiért nagyon vonzódott hozzájuk. Már most is hiányoztak, ezer kérdést tudott volna feltenni. Olyan különös lények voltak, melegséget, biztonságot sugároztak. Aztán meg az a szép, titokzatos világ! Úgy szerette volna megismerni! Kicsi gyerek szívének igen nehéz volt most. Hirtelen egy olyan döntést kellett hozni, amire nem lehetett felkészülve. Végül elhatározta magát. Felállt, a fürdőszobába ment és a tükörbe nézett.
– Hát jól van – mondta jó hangosan -, elvállalom.
Ünnepélyes, komoly arccal egy kisfiú nézett vissza rá hosszan és beleegyezően bólintott. Amikor hosszú, hosszú évek múlva felidézte ezt a pillanatot, mindig ez a kép jelent meg előtte, ez a kép a tükörben. Vajon mikor fognak keresni ismét – szerette volna, ha minél hamarabb, noha tudta, az Őrzők hallják őt, s már tudják, hogyan döntött. Izgatott várakozásban telt el a délelőtt, de semmi nem történt. Aztán megérkezett Anyu, elmentek az orvoshoz. A doktor néni azt mondta, semmi komoly bajt nem lát, talán egy kicsit pirosabb a torka, de nem is kell rá gyógyszer. Szedjen be pár C-vitamint, de még jobb lenne, ha inna jó sok csipketeát, az erősíti is. Útközben Anyu megkérdezte:
– Valami más baj van, kisfiam? Érzem, nem olyan vagy, mint máskor. Tudod, ezt egy anya megérzi.
– Nincs semmi – szorította meg Gergő Anyu kezét. El akarta mondani, de nem tudta, hogyan. Talán nem hinné el, s csak megijedne.
Hogyan is magyarázhatná meg azt, ami alig hihető, amit talán ő sem hinne el, ha nem maga tapasztalja. Persze egyszer majd elmondom, de nem most. Életében most szégyellte magát először igazán azért, mert elhallgat valamit Anyu előtt. Elalvás előtt este sokkal több puszit nyomott Anyu arcára, mint máskor. Már félálomban volt, s mégis azon töprengett, hogyan változzon meg, hogy alkalmas legyen. Nem vette észre, hogy csendben, lassan már el is kezdődött a változás.
Másnap verőfényes reggel köszöntötte. Arra ébredt, hogy az ablak előtti villanydróton izgatottan csivitelnek a fecskék. Kinézett és meglepetten kiáltott fel:
– Nézzétek fiúk, ennyi fecskét még nem is láttam együtt!
– Biztosan a nagy utazást beszélik meg – mondta Apu – lassan itt az ideje, hogy elinduljanak. Mindig így szokták. Elutazás előtt egyre többször gyűlnek össze, tanácskoznak, hirtelen felrepülnek, tesznek néhány nagy kört, aztán visszatelepednek és folytatják tovább nagy hanggal. Mintha azt gyakorolnák, milyen is legyen az igazi indulás.
A fiúk néhány perc múlva kint álltak pizsamában az erkélyen. Megpróbálták megszámolni a madarakat, de mindig összezavarodtak.
– Lehet, hogy most fognak elindulni – suttogta Gergő, s megszorította testvére karját.
Ebben a pillanatban a hangos csivitelés megszűnt, de olyan hirtelen és egyszerre, mintha egy karmester intett volna a pálcájával. Néhány másodpercig tartott csak, de az előbbi hangzavar után ez óráknak tűnt, így voltak hát ott a három pizsamás fiú és a seregnyi madárka mozdulatlanul a kora reggeli csendességben, majd egy pillanat alatt sejtelmes suttogás támadt, a fecskék egyszerre fölrepültek, tettek egy két kört a ház fölött, a fák fölött, majd nekiindultak a messzeségnek. A fiúk tátott szájjal bámultak utánuk, egészen addig, amíg el nem tűntek a szemük elől.
– Gyertek már reggelizni! – kiáltott Anyu.
– Elrepültek, most repültek el, mit szólsz? – kiáltott vissza Gergő. Éles hangja csak úgy hasította végig a reggeli csendet. A járókelők ijedten kapták fel a fejüket.
– Jaj, a hangod Gergő, megrepeszti a falakat! – bosszankodott Apu – nem tudnál kicsit csendesebben?
– Nem tud, sajnos – állították a fiúk – ő visít a suliban is a legszörnyűbben. Jóska bácsi azt mondta, őt fogja használni síp helyett a tesi órán.
– Na, egyetek már, aztán repüljetek ti is az iskolába! – sürgette őket Anyu – mit mondtok majd, ha elkéstek? Hogy feltartottak a fecskék?
– Úgy látszik, végképp itt az ősz – ezt már Apu mondta lefelé a lépcsőn – figyeljétek meg, nemsokára jön a rossz idő, a madarak megérzik.
Az iskolában néha jó lenni, néha rossz. Jó, amikor nincs felelés, könnyű órák vannak és lehet sokat hülyéskedni. Rossz akkor, ha dolgozat van, ha folyton rászólnak a gyerekre, ha nem rohangálhat kedvére szünetben. Ez a nap a “rossz lenni” nap volt, ugyanis kettőből írtak dolgozatot, egyet viszont kikaptak három iszonyú jeggyel, állandóan figyelmeztették, hogy ne mocorogjon, a szünetben pedig veszekedett vele a takarító néni, mert a mosdóban nyitva maradt a csap, s ő minél erősebben bizonygatta, hogy nem ő hagyta úgy, annál gyanúsabbnak és szemtelenebbnek tűnt, úgyhogy a takarító néni már az igazgatói szoba elé akarta vinni.