Kálnay Adél: Gergő és az a csodálatos másik világ II.

Ebben az újonnan keletkezett világban egyszerre két alakot pillantott meg, fényesek voltak és áttetszőek, úgy értek oda hozzá, mintha nem is ők haladnának, hanem ő maga közeledne feléjük, noha biztosan tudja, el sem mozdult egy tappottal sem. Hogy is tehette volna, hiszen földbe gyökerezett a lába csodálkozástól. Nem, félni nem félt egy csöppet sem, inkább meglepődött. Vajon kik vagytok? – gondolta és máris hallotta rá a választ:
– Mi a te őrzőid vagyunk.
– Nem is szóltam – gondolta -, hát hogyan van ez?
– Úgy, hogy nem kell beszélned, mi halljuk a gondolataidat. Mi sem beszélünk, mégis hallasz minket.
– Hát ez csodálatos – vélte Gergő.
– Ugyan – szóltak az Őrzők – semmi ez, vannak még más dolgok is, majd meglátod.
– Hol vagyunk és hol vannak az emberek, az autók, az út?
– Ott vagyunk, ahol voltunk, s mindenki más is itt van, csak most nem látod őket. Ez a két világ egyszerre létezik. Mi látjuk mindkettőt, az emberek azonban csak az egyiket. Néha álmaikban előbukkan, de reggelre rendszerint elfelejtik, s nem is tudják, miért van aznap, bár semmi különös nem is történt, jókedvük, miért fütyörésznek, dúdolgatnak olyan önfeledten.
– Senki sem tud hozzátok eljönni? – kérdezte Gergő.
– Sajnos, majdnem senki. Akit nem hívunk, annak eszébe sem jut, hogy keressen minket. Ha valakinek mégis eszébe jutna, annak pedig fogalma sincs, merre induljon. Tudod, igen nehéz dolog ez. Valamit, vagy valakit megtalálni, ezer akadályt leküzdve megérkezni még csak sikerülhet annak, aki igazán bátor és elszánt, csupán el kell indulnia. Ám hozzánk nem lehet elindulni, mert itt vagyunk. Egészen más a módja, s nem elég az elszántság, kevés minden akarat, bátorság. Ne kérdezd mi kell hozzá, erre magadnak kell rájönnöd, s a többi már gyerekjáték.
– Nem teljesen értem – vont vállat Gergő.
– Tudjuk, de légy türelmes, egyszer meg fogod érteni.
– És most, most hogyan kerültem mégis ide?
– Mi hívtunk, ez más. De mindenkit nem hívhatunk, csak aki alkalmas rá, s ilyen ember igen kevés van, sajnos.
– Én alkalmas vagyok – nem is kérdezte, inkább megállapította Gergő, és büszkeség töltötte el.
– Hát igen, de ne légy ennyire büszke magadra. Az alkalmasság önmagában még igen kevés, s még azt sem tudhatod e percben, örömödre válik vagy bánatodra.
Gergő meglepődve tapasztalta, hogy nemcsak gondolatait hallják, hanem érzéseiről is azonnal értesülnek.
– Jó lesz vigyázni – suhant át az agyán.
– Bizony vigyáznod kell – jött rögtön a válasz -, noha nem teljesen úgy, ahogy te gondolod. Legyen az most elég, hogy hívtunk, s itt vagy. Fontos ügyben akarunk beszélni veled, segítened kell nekünk. Gergő őszintén csodálkozott:
– Segítsek? Én? – El nem tudta képzelni, miben is segíthetne ő, egy ilyen kis gyerek.
– Azt még nem mondhatjuk meg, mert arra ugyan alkalmas vagy, hogy hívjunk, de arra még nem, hogy segíts. Ha vállalod a segítséget, akkor az első feladatod az, hogy alkalmassá tedd magad. Nem lesz könnyű. Annyit azonban elárulhatunk, sietni kell, az idő kevés. Sok mindent csupán menet közben fogsz megtudni, s lehet, hogy egyszer úgy gondolod, mégsem segítesz nekünk. Rajtad múlik majd, hogyan döntesz, de akkor soha többet nem találkozunk. Nem hívunk, nem keresünk, s te sem találsz ránk, mert abban a pillanatban elfelejtesz bennünket örökre.
– Jaj, azt nem szeretném – ijedt meg Gergő.
– Hidd el, hogy mi sem. Nagyon, nagyon szomorúak lennénk. Nézz csak körül! Még szinte semmit sem láttál, de mégis: milyen ez a világ, hogyan látod?
– Szép – vágta rá őszintén – nagyon szép. Mintha a mesében lennék. Jó itt.
– Bizony – hagyták rá – mintha mese lenne, de nem az. Ez a világ azonban nagy veszélyben van. Csak te segíthetsz, ha vállalod. Sokáig csend volt, az Őrzők mintha magára hagyták volna. Gergő megijedt.
– Ne menjetek el, annyi mindent szeretnék tudni!
– Mára legyen ennyi elég, ne felejtsd, zeneórára kell menned!
– Hú, a zeneóra! – rettent meg – elkéstem, hisz már órák óta beszélgetünk, mi lesz most?
– Ne aggódj, csak neked tűnik óráknak, valójában egy másodperc volt csupán. Itt egészen másként múlik az idő. Menj most, gondold végig majd otthon az egészet. Mi melletted leszünk, mint mindig, s tudni fogjuk, hogyan döntöttél. Ha vállalod, hogy segítesz, megint hívunk.
Az Őrzők lassan távolodni kezdtek, a szivárványvilág tünedezett, s Gergő döbbenten látta, a lámpa éppen ebben a pillanatban váltott zöldre, az emberek meglódultak, mindenki sietősen ment a dolga után. Ő is nekiindult, sietett, el ne késsen. Fejében ezer kérdés kavargott, de most nem hallotta rájuk a választ. Szinte nem is tudta, hogyan zajlott le az óra, utána nem játszott a társaival, mint máskor, futott haza, el akarta valakinek mesélni, milyen rendkívüli dolog történt vele, majdnem beesett az ajtón, és már éppen kezdte volna: – szenzációs hírem van -, mindig így szokta kezdeni, ha valami izgalmas bejelentésre készült, de most ajkára fagyott a szó. Anyu vacsorát készített, testvérei ott ültek az asztalnál és valami viccen nevetgéltek. Apu a szekrény törött fogantyúját cserélte, mindnyájan feléje fordultak, s ő hirtelen rájött, hogy nem fogja elmondani, mert egyszerűen nem tudja elmondani. Csak állt, mint aki elfelejtette, miért is jött most ide. Anyu aggódva lépett hozzá:
– Milyen piros az arcod! Csak nem lázas ez a gyerek?
Ez már Apunak szólt, aki nevetve mondta:
– Ugyan, te mindig aggódsz, biztos futott hazáig, igaz? – s már szerelt is tovább fütyörészve. De Anyu nem nyugodott, s Gergő hirtelen a láz mellett döntött.
– Azt hiszem, lázas vagyok – adta meg magát -, fáj a fejem.
Mikor néhány perccel később már lefürdetve, a gyógyteát kortyolgatta hősiesen az ágyában, s Apu azt mondta:
– Talán tényleg beteg lehet, ha már a teát is megissza! – hatalmas nagy fáradság öntötte el. Majd holnap gondolkozom – mondta magának, s remélte, hogy az Őrzők hallják, lehunyta szemeit, s szinte azonnal álomba merült.