RÉGÉSZETI NAPOK
a
DUNAÚJVÁROS MESÉL
oldalon
2026. június 4. – 2026. június 18.
Dunaújvárosi Hírlap – 1988. március 29.
Szegény múzeum gazdag gyűjteménye
Ha nem ásnak a régészek
Mi dolguk a régészeknek? Hát ásni… Keresni régi korok maradványait, csontok, cserepek közt kutatva száz és ezer éve történt dolgok titkait felfedni. Idén azonban az Intercisa Múzeum munkatársainak más feladatuk lesz – ásatás híján…
– Feltárni való pedig volna – mondja Matuss Lászlóné, a múzeum igazgatója. – De egy új rendelet szerint csak akkor kezdhetünk hozzá az ásatásokhoz, ha utána a műemléki helyreállítást is biztosítani tudjuk. Ehhez – Intercisa esetében – nagyon sok pénz kellene, több mint a költségvetésünk adta lehetőség. Hárommillió forintból gazdálkodunk évente, ennek nagy részét bérre és működtetésre költjük. Tervezett ásatásunk csupán egy lesz: az évtizede tartó rácalmás-göböljárási ásatást folytatjuk. A vállalatok, intézmények beruházási keretét terhelő – valamilyen építést megelőző – leletmentés is csak egy lesz: a szigeten telepít nagyfeszültségű vezeték oszlopot az Erőterv, kutatóárkokkal vizsgáljuk meg a területet, rejt-e régészeti szempontból megmentendő anyagot a föld.
A szakmában országosan elismert restaurátorműhely nem győzi a munkát: a helyreállításra váró anyag feldolgozása több évig tarthat
(Wohlmann György felvétele)
Hogy mikor lesz legközelebb Intercisa múltját kutató ásatás, arra mondhatnánk: azt sem tudjuk, mikor volt! A megyei tanács által fenntartott és finanszírozott múzeumnak oly hihetetlenül kevés pénze jut erre, hogy csak a vállalatok és a városi tanács zsebére számíthatna (miként számíthatott is éveken keresztül), ha valami ritka, értékes lelet kerülne elő egy dózer nyomán. Ez lenne az az eset, amikor – a régészeken kívül – senki sem örülne neki…
Az új év, az új gazdálkodási forma a múzeum ásatásainak sorsában nem hozott jelentős változást: erre eddig sem volt pénz, s eztán sem igen lesz. Mi dolguk hát a régészeknek?
– Több évre való munkát ad az eddigi leletek feldolgozása – mondja Matuss Lászlóné. – Egészen az ötvenes évekig visszamenőleg van feldolgozatlan, ládákban, zacskókban tárolt ásatási anyagunk. Több százezer tárgyat (csontot, cserepet, fegyver vagy használati tárgy darabjait) kell megtisztítani, leltározni, rajzot készíteni róla, restaurálni. Ezt végzik most a régészek. Amúgy is – általában tíz évenként – el kell készíteni a teljes múzeumi gyűjtemény revízióját.
A restaurátorműhely – eddig is, ezután is – teljesen kihasznált, sem mennyiségben, sem minőségben nem fokozható a munkája. Újabb ásatás nélkül is néhány évbe telne, hogy utolérjék magukat, hogy a legfrissebb leletet is helyreállítsák. Ezen kívül ők készítik elő a kiállításokat: tapétáznak, céduláznak.
– Talán nem rokonszenves, amit mondok, de az új feltárás nélküli időszak kényszerpihenője kapóra jön, rendbe lehet tenni, ami van – mondja az igazgatónő. – Az anyag feldolgozása azt is jelenti, hogy ilyenkor születnek meg a tudományos munkák, egy-egy ásatás leletanyagát értékelő publikációk. Gyűjteményünk szerencsére kivételesen gazdag, munkatársaimmal – három régésszel és a néprajzossal – nem is győzzük.
Segítség akad e munkához. Bár kevesen tudják, országosan elismert szakemberek is dolgoznak itt, messziről utazgatva, szabadidejükből áldozva rendszerezik, összegzik egy-egy szakterület leleteit. Vicze Magdolna az őskori gyűjteményt, Kiszely István antropológus a csontleleteket, Bökönyi Sándor az állati csontokat, Lányi Vera az éremanyagot vizsgálja. Olyan – a múzeum számára ingyen végzett – munka ez, amelyre a kutató – kivételes anyag, kivételes feldolgozásának lehetőségét kapva – nem hogy vállalkozik, de még “fizetne is” érte.
A múzeum szegénysége ellenére tehát jó kutatási terület, s Intercisa gazdagsága – ásatás nélkül is – jó ajánlólevél a régészeknek.
J. K.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
