Dunaújvárosi Hírlap – 1980. május 30.

Kiválóan

Olivár természetesen nem Tóth Andrásné saját gyermeke. Még annak ellenére sem, hogy – a többi óvónőhöz hasonlóan – az “én gyerekemnek” hívja őt is, akár csak a csoport másik harmincnégy tagját. Viszonylag rövid beszélgetésünk alatt azonban többször is úgy éreztem, mintha valóban az anyjuk lenne a gondjaira bízott gyermekeknek. S a dolog annál meglepőbb, mert egyáltalán nem hangsúlyozta, hogy ennyire, vagy annyira szereti őket. Ez a fordulat mindössze egyszer bukkant föl beszélgetésünkben, utána már csak mint magától értetődő, természetes valami szerepelt, szinte csak a háttérben.
S volt alkalom meggyőződni szeretetének viszonzásáról is, ami talán a képen is látható. Persze, mondhatnánk, szeretetreméltó gyerekeket könyű szeretni és nevelni. De tény, hogy még egyetlen csoporton belül sem csak könnyen kezelhető gyerekek vannak, s az is tény, hogy Tóthné “kedvenceinek” éppen a legmakrancosabbakat választja, ő mondja, hogy a sok törődés, foglalkozás ugyan nem mindig, sőt, a legtöbbször nem hoz már az óvodában is látható eredményt, de valahol, az iskola valamelyik osztályában talán majd könnyebben tanul a gyerek, jobban beleilleszkedik a közösségbe. S ez így van jól, mondja, hiszen a nevelés folyamat…
Tudom, hogy óvónő véletlenül, ám pedagógus egyáltalán nem véletlenül lett. Amikor beszéltünk, éppen élete első kitüntetésének átvételére készült nagy izgalommal. S hogynemcsak nem véletlenül, de nem is haszontalanul lett óvónő, azt vissza-visszajáró neveltjein kívül – ez a kitüntetés is bizonyítja.

“Te valóban csak tanár akarsz lenni?” – kérdezte csodálkozva az osztályfőnök (maga is tanár!) az oszály legjobb tanulójától. Ugyanez az osztályfőnök “nyugtatta meg” az egyik aggódó anyukát, hogy bár a lánya igencsak ellazsálta az időt a gimnáziumban, és nincs esélye a sikeres felvételi vizsgára, de semmi vész, képesítés nélküli nevelőnek – falura – bármikor elmehet…
Igen, valahogy így állunk a pedagógusszakma rangjával. Igaz, egy évben egyszer – június első vasárnapján, a pedagógusnapon – mindig fölemeljük tisztelgő szavunkat, talán túlzottan is bőkezűen osztogatjuk a dicsérő jelzőket, mintha egyszerre az egész évi “adagot” ki kéne osztanunk. Valahogy nem mindig találjuk el a helyes arányt, sem a jogos bírálatban, sem a megérdemelt dicséretben. “Illik” szidni időnként a pedagógusokat, máskor viszont„ “illik” virágcsokrot átnyújtani nekik, “illik” tapsra verődő tenyerekkel ünnepelni őket.
Valójában kik is a pedagógusok? Csupaszív, csupa áldozatkészség emberek, akik mindenkor következetesen, hiba nélkül végzik a rájuk bízott munkát, mindig teljesítik a tanítás és a nevelés együttes feladatát? Aligha. Hibáik nekik is vannak, a türelmük sem végtelen, a fizikai és szellemi fáradtság őket sem kíméli meg. De nem is olyan anyagiasak, mint amilyennek egyesek (legtöbbször kívülállók) lefestik a pedagógusokat. Mert hát állítólag azokat a pedagógusokat, akik túlórát vállalnak, azokat rendszerint csak a pluszpénz érdekli. Meg sem fordul a vádaskodók fejében, hogy az a tanítónő vagy tanárnő belátja: helyettesíteni kell a gyesen lévő kolleganőt, a gyerekeknek el kell magyarázni a tananyagot, akkor is, ha jobb volna hazamenni, idejében kimosni, megfőzni a vacsorát, leülni egy kicsit olvasni vagy tévét nézni…
Állítólag az is nagy baj – s nemcsak agyes miatt -, hogy a szakma elnőiesedett. Azt mondják, ahol annyi nő öszegyűlik, ott a tantestületben megindul a pletykálkodás és az intrika. Kétségtelen, előfordulilyesmi. Az viszont nem állítólagos, hanem ténykérdés, hogy – urambocsá’ – a férfiak sem mentesek az esetleges emberi gyengeségektől. Ami pedig a nők szakmai tudását, nevelői képességeit illeti, a nők, az édesanyák zöme sohasem volt rossz pedagógus…
Az eddig leírtak valamiféle “szerecsenmosdatásnak” is tűnhetnek. Pedig a pedagógusok nagy részének nincs szüksége erre, egész egyszerűen azért nincs, mert nem “szerecsenek”. (Akik pedig azok, ők meg úgysem érdemlik meg.) Amiben néha csakugyan szükséget szenvednek a pedagógusok, az az általánosításoktól mentes, objektivitásra törekvő megítélés.
Az utóbbi években sok minden megváltozott – méghozzá örvendetesen – a pedagógusok körében. Aki figyelemmel kíséri a sajtót, vagy gyerekei, ismerősei révén közvetlen tapasztalatokkal rendelkezik, jól tudja, hogy mind anyagi, mind oktatási, nevelési téren történt előrelépés. A megemelt fizetések, a 11 napos tanítási ciklus, a fölépült és az épülő tantermek, szeptembertől az egyműszakos tanításra való áttérés városunkban a pedagógusok élet- és munkakörülményeinek javítását is szolgálják. Ezzel együtt persze naívság volna kijelenteni, hogy holnaptól a pedagógustársadalom összes problémája megszűnik…
Nem vitás, pedagógusaink között is találhatók jó és kevésbé jó szakemberek. Hogy kik a jók között a legjobbak? A híres egyetemi tanárok, vagy azok az óvónők, akik a száznegyven százalékos létszámfeltöltés ellenére is többet nyújtanak a puszta gyermekmegőrzésnél. A költővé, íróvá vált egykori pedagógusok, avagy a lelkiismeretes napközis nevelők? Nincs értelme az összehasonlítgatásnak, mindenki a maga helyén a legfontosabb, a legértékesebb.
Ők bizonyára meg is kapják a pedagógusnapon, nem a protokoll és a megszokás, hanem a szeretet és a megbecsülés virágait!

Kovács Mária

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.