Dunaújvárosi Hírlap – 1986. március 25.
A “láthatatlan” iskola
Nem a munkától…
Huszonöt esztendővel ezelőtt, 1961-ben kezdődött meg városunkban a szervezett felnőttoktatás. Az eltelt negyedszázad alatt a Földes Ferenc nevét viselő iskola kezdeményezéseivel az ott folyó magas színvonalú oktatással a megyehatáron túl is ismertté, s nem egyszer hivatkozott példává vált. Sorozatunkkal a megtett útra emlékeztetünk.
Nem kísérte mindig egyetértés az iskola törekvéseit. Nem egyszer hangzottak el kétes értékű jelzők, valahányszor a felnőttoktatás szóba került egy-egy beszélgetés során.
Az iskola tanárai, tanulói ezek ellenére is vállalják a múltat, azt, ami a jelennel is összeköt. És vállalják a küzdelmet is. Nemcsak azért, mert a most érettségi előtt álló mintegy 160 tanulót, szeptember 1. helyett a mai napig sem sikerült teljes mértékben tankönyvekkel ellátni (?!), hanem azért is, mert meg akarnak felelni a követelményeknek, s nem utolsó sorban a visszaemlékező tanulók szép szavainak.
Csupán egy idézet, R. F. volt hallgató vallomása: “Kinyílt a szemem és a világ is. Mintha rabszolgaságból szabadultam volna, annyi újat és érdekeset találtam ezáltal az életemben. Szinte mindent új oldaláról látok és értékelek. Céljaim igazán csak az iskolai érettségi után alakultak ki. Megvalósulásukra minden reményem megvan. Ezt pedig iskolámnak köszönhetem.”
E gondolatok mottóul is szolgálhatnának, hiszen szerzőjükről és a többiekről, az általános és középiskolai osztályokban tanult több mint huszonötezerről kellene most írni. Kétkezi géplakatosokról, munkásokról, villanyszerelőkről, esztergályosokról, kazánkovácsokról, varrónőkről. Azokról, akik az újjászülető Magyarország egyik szögletében itt, Dunaújvárosban keresték az emberi boldogulás útjait. És azokról, akik sokszor futottak versenyt az idővel: az éjszakai órákból lopták el a perceket, hogy megfeleljenek az iskolai, az otthoni és a munkahelyi követelményeknek.
Emlékeztetni kell azokra, akik több százszor iparkodtak Madocsáról, Soltról, Paksról, Dunaföldvárról, Előszállásról, Baracsról, Mezőfalváról Dunaújvárosig “fölfelé”, Szabadegyháza, Perkáta, illetve Sinatelep, Adony, Pusztaszabolcs, Rácalmás útvonalon “lefelé”, vagy éppen a “túloldalról” hajóval meg kerékpárral, hogy az órákra, beszámolókra, vizsgákra időben megérkezzenek.
Izgalom felsőfokon . .. Érettségi után, eredményhirdetésre várva
Ma is gyakran felmerül a még a kérdés: milyen is ez a “szolgáltatás”, milyen a tanítás-tanulás színvonala.
Az iskola tanári kara ismeri a válaszokat. Ezeket az értékelés kalkulusai mellett, a szakmai felügyelet folyamatos visszajelzései is megerősítik. E megállapításokkal azonban együttjárnak azok a “felhangok” is, amelyek a hallgatók tanuláshoz való viszonyára vonatkoznak. Ezek szerint a továbbtanulásra legtöbbször a munkahelyi előírások, követelmények ösztönöznek, vagy a fizikai munkától való szabadulás igénye, hogy a magasabb iskolai bizonyítvány birtokában mintegy társadalmi juttatásként, íróasztal mögött, gondtalanul élhessék le majd hátralévő életüket a jelöltek.
Nem tagadjuk: a megjegyzések néha-néha találóak. És, bár azt kell mondjuk: kapjon megbecsülést az arra érdemes, meg íróasztalt is esetenként az, aki azt megérdemli, – nem árt jobban figyelni az érdekeltekre, a tanulókra. Hátha másként vélekednek…
Éppen azért az iskolában végzetteket megkérdeztük, hogy írásban válaszoljanak kérdéseinkre: 1. Kötelezték-e a középiskola elvégzésére? 2. Az érettségi után milyen iskolában tanult vagy tanul tovább? 3. A Földesben szerzett ismeretek hozzájárultak-e céljai megvalósításához?
Több mint ezer válasz érkezett. Ezeknek a szakmai elemzése itt nem feladatunk. Azt azonban kár lenne elhallgatni: az öt évvel régebben végzett hallgatók közül 197-en tanultak tovább felsőfokú intézményekben (közgazdász, honvédtiszt, tanító, tanár, jogász, szervező, mérnök, népművelő, agronómus, alkotó- és előadóművész lett a belőlük), 214-en végezték el Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemet, s többen a szakosítón tanultak tovább.
Tehát a tapasztalatokat az írásos és szóbeli vallomások megerősítették: a tanulók jóval több mint kilencven százaléka azért járt és jár ma is az iskolába, hogy emberibb-emberré legyen, és nem azért, mert menekülni akart és akar a fizikai munkától.
Odakint este van…Este van odakint. Sötét. Idebent halvány fény dereng, a szakközépiskola ebédlőjében rosszabb a világítás, mint a tantermekben. De én nem a “hanyag” gyerekekről szeretnék írni, hanem azokról a felnőttekről, akik most kényszerültek az “iskolapadba”, és azokról, akiknek előbb-utóbb szintén be kell ülniük e padokba. Végtére is ők vannak többen. Szinte hihetetlennek tűnik, de így van. Tíz éve van Dunaújvárosban felnőttoktatás. A Dolgozók Általános Iskolájának nyolc osztályát a tíz év alatt kétezer háromszázhatvannyolcan végezték el. És Dunaújvárosban egy 1971-es felmérés szerint legalább tízezer felnőttnek nincs alapfokú végzettsége. A papíripari dolgozók 11, a ruhagyári dolgozók 25, a betonelemgyári dolgozók 30 százaléka nem végezte el az általános iskolát. A Dunai Vasműben az ott dolgozók egyharmadának nincs alapműveltsége, pontosan négyezer kétszázhuszonöt felnőttnek. És még rosszabb az arány a 26. Állami Építőipari Vállalatnál, ahol az 1567 alapműveltség nélküli férfi és nő az ott dolgozók 70 százalékát jelenti. Az ebédlőben befejeződik a magyaróra. A felnőttek kitódulnak a folyosóra, rágyújtanak, beszélgetnek. A nyolcadik osztály tanulói is kilencvenen voltak év elején, mostanra harmincvalahányan maradtak. Az ebédlőben még érződik a délutáni mosogatás illata, van, aki erről, van aki arról beszél, hogy az állandó “vándorlás” a “kibírhatatlan”. Idebent a gyenge fényben felnőttek hajolnak a füzetek fölé. Egyikük – fáradt lehet nagyon – nem tud figyelni. Aczél Gábor Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap, 1972. január 21. |
A munkahelyek tanulásra buzdító erőfeszítései persze érzékelhetők a kérdésekre adott válaszokban. De senki nem érezte a volt hallgatók közül — akik nagy része fizikai munkás — úgy, hogy ez az ösztönzés „kényszerzubbony”, amit föl kell vennie, hanem inkább úgy, hogy a nagyobb igények, a kultúra, a társadalmi haladás követelményeinek összefoglalt üzenete, amit teljesíteni nem csak lehetőség, hanem kötelezettség is. Már csak azért is, mert egy olyan országban, amelyben a munkásosztály van hatalmon, a munkásműveltség mindenek előtt politikai kérdés. Hiszen a hatalom gyakorlása tudatosságot igényel. Képességet arra, hogy az osztály és benne az egyén felismerje a fejlődés objektív törvényeit. Az emberi képességek fejlesztése pedig csak egyetlen úton, az állandó és folyamatos tanulás útján lehetséges. Ehhez kívánt negyed századdal ezelőtt és akar ma is feltételeket teremteni a jubiláló iskola.
(Folytatjuk)
A “láthatatlan” iskola cikksorozat
Sobor István
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.