Úgy, ahogy történt – 55. rész

– 55. rész –

– Csak azt próbáld meg, te rühes!
Jaj mi lesz ebből? Csak sikerüljön szegénynek és őszintén drukkoltam nagybátyámnak.
– Maga mondta Édesapám! Megpróbálhatom!
Dulakodás hallatszott, majd valami kemény tárgy koppanása, aztán pár lépés és bevágódott a konyhaajtó.
Csend lett. Keserves, beszédes csend. Senki nem szólt. Jó pár perc múlva még hallottam.
– Ezt majd maga adja vissza neki Édesanyám.
Kattant a becsukódó bicska, amelyet nagybátyám vett fel a földről, s koppant az asztalon.
– Jójcakát Édesanyám!
– Jójcakát fiam!
Nem tárgyalták, nem értékelték a történteket. Tudomásul vették, én meg izzadtan bújtam ki a dunyhám alól, hogy legalább bátrabban vehessem a friss levegőt.
Most már tudom, nem a borjúkról volt szó. Nem. Egészen másról. Amikor nagyapám elment a háborúba, egyedül maradt öreganyám öt gyerekkel meg két öreg szülővel, 35 évesen a tanyán. Nem kell bizonygatni, hogy mennyi erőre, helytállásra volt szüksége, hogy talpon tudjon maradni, így nem csoda, ha keménykezű gazda lett, amely hivatásból, ha akarta, ha nem, már nem tudott szabadulni.
Nagyapám meg visszatérve, nem tudta elviselni, hogy ne ő legyen az egyedüli és egyetlen családfő. Ebből aztán végzetes feszültség támadt, amelynek önpusztítás lett a vége…
De térjünk csak vissza hétköznapjainkra!
Szólnom kell még kisebb kirándulásainkról is, amelyek nem voltak céltalanok. Bent, a falusi Duna-parton voltak a “Szilvások” és nekünk is volt a leszakadt löszpart alatt egy 400-500 négyszögölnyi szép, hosszú szálú füves darabunk, sok szilvafával, amelyeket bizony nem gondoztunk. De ezt a földdarabot is csak évente egyszer látogattuk.
Ilyenkor felraktunk a kocsira annyi félfenekű hordót, meg egyéb edényt, amennyit csak lehetett, felültek minél többen s beporoszkáltunk a faluba. Legfeljebb nagyanyám adott valami megbízást valaminek be- vagy kivitelére.
Amikor a “Duna alá” megérkeztünk, elkezdtük kóstolni a szilvát, mert a fák nem voltak egyfajták. Miután megállapítottuk, hogy édesebbek a tavalyinál, vagy az volt édesebb, kezdtük a magas fűben a szedést a vödrökbe, és beleöntögetni a kocsin lévő hordókba. Én legtöbbször hamarosan eluntam ezt a munkát, s lementem a Kis-Dunára, amely ott volt a szilvás végében, és jót fürödtem. Nem kellett fürdőruha, mert a vízből kijövet klottgatyámat kicsavartam, s mire indultunk vissza, már meg is száradt.
Érdekes volt a Duna-parton végigsétálni és megnézegetni, hogy miket vetett ki a víz. De ez sokkal érdekesebb volt a tanyai partnál, mert az folyó víz volt, ez meg itt a falu mellett, csak egy öböl, amelyet esetenként a hajózás még téli kikötőnek is használt. Aztán a jól megrakott kocsival felkerekedtünk és hazaballagtunk.
A szilva sorsát – mert volt jó pár mázsa – a családi tanács döntötte el. Ilyenkor nagyapám a teljes mennyiségből történő pálinkafőzés előnyeit hangsúlyozta, némileg utalva nagyapám kommerciális hajlamára, hogy: jó ára is lehet ennek!
A többiek meg inkább az állatokkal való feletetés mellett voltak. Aztán legtöbbször kompromisszum született – már abban az időben is – hiszen volt elég. Még az is megtörtént, hogy egy “fuvarral” nem tudtuk a bő termést hazahozni és még egyszer kellett fordulnunk, így aztán senkinek sem lehetett oka a panaszra.
Igaza lett nagyapámnak is, meg nem szólhattak semmit a többiek sem. Ebből a szilvapálinkából azonban nem sok maradhatott a háznál, mert ha télen történetesen teát főztek – istenem micsoda teát! – akkor nem mi került bele, de nem is szilvapálinka, hanem törkölypálinka, amely feledhetetlenné tette a hajnali teázásokat.
Ha Édesapám szabadságon volt és a munka megengedte, akkor minden alkalommal meglátogattuk Császár sógoromékat, akik pontosan ellenkező oldalán – északon – laktak a falunak. Császár István sógorom Édesapám testvérhúgának, Fekete Annának volt a férje és módos gazdának számított, így mi sem mehettünk üres kézzel látogatóba.
Nagyanyám tehát Anyámmal együtt megsütötte a diós, mákos és “cimetes” (fahéjas) kalácsot.
Az már maga érdekes volt, ahogy nagyanyám a mákot törte. Mert bizony daráló hiányában törni kellett a kizárólag e célra szolgáló famozsárban. Megtöltötte egyharmad magasságába és egy bunkósvégű vasrúddal szép, egyenletesen ütögetni, törni kezdte. Én már enni szerettem volna a cukros mákból és ezért türelmetlenül megkérdeztem:
– Meddig töri még a mákot öreganyám?
– Addig fiam, míg mindenik mákszemre másfelet nem ütök!
Ennyi válasz nekem elég is volt, mert, hogy mennyi a másfél, azt nem tudtam, de ha akárcsak egyetlen egyet üt is minden szemre, akkor is eltart jó darabig.
De azért elkészült, összekeverték cukorral, én meg igyekeztem a tálból ki-kilopni egy keveset, míg a kezemre nem ütöttek.
Így folyt még szombaton a készülődés. Nagyapám is megjelent egy vesszőfonatú demizsonnal.
– Ezzel meg majd Pista, kínáld meg a háziakat, aztán kérdezd meg, hogyan ízlik, mert a jobbik fajtából való. Már csak nem járathatjuk le magunkat a rokonság előtt!
Mintegy a minőség vizsgálata céljából kivett tarisznyájából egy literes üveget és apámmal odaültek az asztalhoz, a kis körtefa alá, s töltöttek, kóstoltak. Nem lehetett baj a minőséggel, mert a demizson másnap felkerült a kocsira. A szép szerszámokkal történt a befogás, a legjobb pokrócok kerültek a féderre a friss szalma a kocsialjba.
Mi, magunk szép, sötét ruhába öltöztünk, nekem – kivételesen – még kabátot is fel kellett vennem a szép fehér trikómra, de bíztam abban, hogy megérkezésünkkor csak levethetem.
Mindannyian elöl ültünk a féderben, én meg középen. Úgy terveztük az érkezést, hogy ez a mise után, de még az ebéd előtt történjen.
Nem azért, mintha az ebéd oly fontos lett volna, de nem akartuk a háziakat kétszeres terítéssel, meg külön kiszolgálással fárasztani. Természetesen ezeket a megállapításokat én már felnőtt fejjel teszem, akkoriban eszembe se jutott ilyesmikkel foglalkozni.
Kellemes feszültség volt bennem, mert tudtam, hogy az a család, ahova érkezünk, nem akárki. Császár sógoroméknál volt öt gyerek, természetesen ezek már felnőttek és házasok.