Úgy, ahogy történt – 16. rész

– 16. rész –

Óvodista korom egyik feladata volt Apám felderítése és hazaserkentése. Ebben nem óvodista minőségem játszott szerepet, hanem így tudom a korba illeszteni.
Mi is volt ez?
Fizetéskor apámék nem jöttek egyenesen haza, hanem néha-néha betértek a Kalocsai-féle vendéglőbe. Így Apám, ha reggel legkésőbb nyolc órára nem jött meg, akkor Anyám – előcsapatként – engem küldött érte
– Eridj Pistikám, nézd meg Apádat, nincsenek-e a Dalocsainál?
Nem nagyon vonakodtam ilyenkor, mert ha történetesen ott találtam őket, akkor egy “kis málna” nekem is kijárt. Tehát mentem szívesen. Egy alkalommal – azt hiszem keddi nap volt – és előtte való vasárnap volt a búcsú, amelyben egy szép rózsaszín luftballont kaptam, amelyet akkor nem levegővel (mint manapság) hanem gázzal töltöttek, és sűrűbb volt a gumija is, mert napokig nem eresztett le. Szóval mentem én Apámért, kezemben a csodálatos léggömböm madzagjával.
Meg is találtam őket a szokott helyen.
Köszönés után elmondtam a szokásos invitációt, mire Apám megrendelte az obligált “kis málnát”, én azt szopogatva üldögéltem ezután az indulásra várva, hónom alatt a nagy luftballonnal.
Apám egyik spicces barátja azonban ezt észrevette és, vagy viccnek szánta, vagy meg akart ijeszteni, a cigarettáját sunyi módon az én léggömbömhöz nyomta.
Iszonyatos durranással felrobbant!
De ugyanilyen erővel robbant ki belőlem a sírás is!
Nem tudtak megvigasztalni, hiába kért a “bűnös” még három “nagy málnát”, hiába ígérte, hogy külön vesz majd egy újat és elhozza nekem.
Minden próbálkozásuk sikertelen volt.
A felnőttekbe vetett bizalmam nagyon megingott, annyira, hogy végül is otthagytam őket mondván
– Én ide magukhoz többet nem jövök!
És kezemben a madzaggal, amelyen egykori kincsem gumifoszlányai kókadoztak, megvetően otthagytam a szórakozó társaságot, mélységesen igazat adva Anyámnak, hogy: Apám valóban rossz társaságba keveredett…
Még ebben az időben történt az is velem, hogy barátaim szeme láttára Apám végigvert az utcánkon.
Ehhez azonban elöljáróban tudni kell, hogy szüleim megingathatatlan véleménye volt: téli időszakban az egyetlen célszerű viselet: a csizma. Mindketten paraszt-származásuak lévén, ebben vita nélkül egyetértettek, így én is csizmát kaptam. Csináltatottat. Méretre szabottat. Keményszárút.
Nagy boldogsággal csúszkáltam új lábbelimben a fakereskedés melletti csúszkapályán. Ráadásul nekem sikerült a bandában a legmesszebbre “kicsúsznom”. Hát volt is irigység. A többség nem is technikámnak, hanem inkább új, sima talpú csizmámnak tulajdonította sikeremet.
Meg is jegyezték, hogy ez a csizma csúszkálásra lehet, hogy jó, de biztosan nem vízálló. Pedig az egy ilyen holminak fontos tulajdonsága. Az én csizmám nem vízálló? Ezt merik ezek mondani, akiknek életükben még nem volt csizma a lábukon!?
Majd én bebizonyítom! És a pálya végén a fuvaros kocsik által feltört pocsolya jeges vizébe könnyűszerrel beleléptem, sőt egypárszor végig is mentem.
– De a sarat nem állja! – mondta valamelyik irigyem.
– Ez?! – vágtam vissza.
– Ezt nézd meg! – és belecaplattam a legsárosabb tócsába.
– Na, majd én megnézem! – hallottam ekkor a hátam mögött és már puffantak is Apám ütései a nagykabátom hátára, derekára és még lejjebb is.
Futottam hazafelé. Apám a nyomomban, erősen fegyelmezve egy szem gyermekét.
Azoknak pedig – akiket többé barátaimnak nem nevezhetek – kaján röhögése szégyenteljes futásom végig elkísért.
Pestújhelyi óvodista korom egyik igen szép élményét nem hagyhatom ki.
Nálunk a nagymosás mindig hétfőn történt. Talán mert Apám ilyenkor otthon volt és tudott segíteni? Nem biztos. Tény az, eme napokon az ebéd: bableves és töpörtyűs pogácsa volt. A töpörtyűs pogácsa kicsit “hamisan” készült, ugyanis Anyám ilyenkor engem küldött az ismerős henteshez, hogy hozzak “zsírajját”. Ezt úgy nyerte a hentesmester, hogy a zsír kisütése után az edény alján maradt morzsalékot még egyszer felmelegítette és a zsírt – mint igazi nemes anyagot – leöntötte és máris ott volt a “zsírajja”. El is mentem ezen a nyárvégi reggelen, de egy kicsit elidőztem és a számat tátottam a piacon, ahol a legnagyobb meglepetésemre egy olyan formájú embert pillantottam meg, mint: Török öregapám. Ez persze teljesen lehetetlen volt. Ráadásul az illetőn lógott egy tarisznya és abban valmi hatalmas holmit cipelt.
Hazamenve mondtam is Anyámnak
– Édesanyám! Alighanem Török öregapámat láttam a piacon!
– Ne mondj már ilyeneket te gyerek! Mit keresne öregapád itt ilyenkor? Nem is írta, hogy feljön!
Ezzel aztán a dolog le is került a napirendről. Igen ám! Úgy egy óra múlva nyílik a kapu – ekkor már az Erkel utcában laktunk – és lássunk csodát! – belép öregapám, vállán tarisznyával és abban domborodó valamivel.
– Adjon Isten Julink! – köszönt öregapám.
Hát tényleg maga az Édesapám?! Ez a gyerek már reggel azt újságolta, hogy látta magát a piacon! Isten hozta!
– Igaza volt, mert tényleg ott voltam. Kicsit meglestem a pesti árakat.
– Aztán mijáratban van Édesapám?
– Semmi különösebben, csak tudod lányom tegnap este a szőlőben láttam ezt a szép dinnyét. Úgy gondoltam, hogy megennék ezt a “szegény pestiek”, így aztán felhoztam.
– Mivel jött Édesapám? A hajóval?
– Tudhatnád Julink, hogy én már csak gyalog járok. Most is így jöttem.
– Ezzel a nagy dinnyével?
– Ezzel!