Jelenkor – 1964. december
KÉPZŐMŰVÉSZETI ŐRJÁRAT DUNAÚJVÁROSBAN
Kevés várossal találkozunk, amely már nevével oly különböző érzelmeket támasztana a hallgatóban, mint Dunaújváros. Rövid 15 éves története során hívták Dunapentelének, majd Sztálinvárosnak, újra Dunapentelének s ismét Sztálinvárosnak, végül is 1961-ben Dunaújvárosra keresztelték. Röviden inkább csak Újvárosnak hívják még a bentlakók is, de mellette tartja magát Pentele neve is, amely ellen azon címen tiltakoztak a legutóbbi városnévcserénél, hogy egy középkori görögkeleti szent férfiú (Pantaleon) viselte e nevet s az mégsem engedhető meg, hogy az ateista világban első szocilaista városunk egy ezerévnél is régebben élt görög szent neve után hivattassék Dunapentelének.
Ebben a faluban, tehát Pentelén született Molnár János festőművész (1878-1924), aki rövid élete alatt olyan hírnévre emelkedett, hogy képeit, ezek magas ára miatt méq egy Herz szalámis sem tudta vásárolni, s a falusi szóbeszéd ez esetben igazat állít. A képek – ha konzervatív felfogásban is – de kitűnő alkotások voltak, ritkák és drágák. S a 46 éves korában elhunyt művész éppen művészete elismeréseképpen vehette fel a Pentelei előnevet s az emléktábla, amelyet Berán Lajos, a kitűnő éremművész kőbe faragott s Molnár Jánosnak a budapesti műút mentén álló pentelei szülőházára elhelyezett, joggal öregbíti Dunapentele dicsőségét, hisz a szöveg is így szól: ebben a házban született Pentelei Molnár János …
Pentelei Molnár János festőművész szülőházán elhelyezett emléktábla. /1962
Berán Lajos szobrász alkotását 1940-ben avatták fel.
MTI Fotó: Szilágyi Pál
Pentelei Molnár János (1878-1924)
Beránt felesége révén fűzte kapcsolat Dunapenteléhez. Itt lévő kis házuk oromfalán helyezett el egy köralakú emléket (rotundát) felesége vonásait megörökítő Madonnával. Berán 1943-ban meghalt, özvegye 1964-ben is emlékei között él szegényes kegydíjból, megkopva, megtörve, mint maga a Madonna is künn az oromzaton. Valóban az emlékek tartják benne a lelket, főleg mióta az őt gyakran meglátogató unokaöccsét, Rösler Endrét váratlanul elvitte a szívroham. Azóta egyre ritkábbak a vendégek: a Múzeumból B. Sergő Erzsébet, aki 1961-ben Berán emlékkiállítást is rendezett a Múzeumban – az özvegy ajándéka vetette meg a Múzeum Berán- gyűjteményének alapját – s néha magam is, akinek érdekes véletlen folytán Beck Ö. Fülöp, Ferenczy, Borsos, Madarassy mellett éppen Berántól akad a legtöbb plakettem.
Mint mondottam, Berán készítette a domborművet Pentelei Molnár János szülőházára 1940-ben, a község közönségének óhajára. A házban 1964-ben is a festő rokonai laknak, azok még sok mindenről tudnak s jó hallgatni őket, mert elbeszélésük nyomán a dunaújvárosi Tanácsházán lévő Molnár János festmények sokkal érthetőbbé válnak a néző számára. Pentelei Molnár János szegény családból származott, anyjukat a betegség korán elragadta. Árvák című festménye erre utal… S hogy a szegénysorból jött festő jómódjában sem felejtette el, hova tartozik, azt a Pihenő öreg bányászok és A falu szegényei című nagyméretű olajképe bizonyítja. Az utóbbi festmény a tanácsteremben látható, ahol a külföldi méltóságokat fogadják, így legutóbb Hruscsovot, Kekkonent, Szalal marsallt, Titót, mert vendégben nincs hiány Dunaújvároson.
Berán Lajos – Madonna
Felirata: LVDOVICVS JOS BERAN 25 DEKANY HELENA MARIA ANNO 1932 DOMINI
fotó: Horváth Tamás
Ezek a képek előhírnökei egy nagyobbszabású Pentelei Molnár János gyűjteménynek a leendő dunaújvárosi Képtárban, amelybe bekerülnek majd azok az újabbkori műalkotások is, amelyek részben az épülő új várost örökítették meg, részben pedig itt készülnek a város, a Vasmű és a dunai táj adta motívumokból.
Városaink között Budapest után képzőművészeti alkotásokkal legjobban ellátottak általában azok, amelyek egyben a vidék művészeti központjának is számítanak. Ezek között első helyen áll Hódmezővásárhely, az Alföldi Iskola központja, amely lassanként olyan jelentőségű lesz a magyar művészettörténetben, mint Nagybánya, amelynek szerepét ma már korántsem korlátozzák Hollósy és Ferenczy korára. Hódmezővásárhely érdemei egyre nyilvánvalóbbá válnak, párhuzamosan azzal a kiábrándulással, amely az absztrakt művészetekkel kapcsolatban szerte a világon, s nálunk is tapasztalható. Ferenczy Béni és Medgyessy szobra, Endre Béla, Törni, Rudnay festményei mellett Hódmezővásárhely alkotó műhelyt biztosit a legfiatalabb nemzedék számos kiváló festőjének, szobrászának, grafikusának, keramikusának. Mellette Miskolc jelentősége egyre nő, nem Vásárhely rovására, inkább Debrecenére, bár olyan alkotásokkal, mint Medgyessy Ferenc szobrai a Déri Múzeum előtt, nem dicsekedhetik. Pécs is jelentős helyet foglal el a vidéki művészeti gócpontok között, s nemcsak állami juttatásból, hanem magángyűjtők gyarapítása révén is komoly értékekhez jutott. E városok mellett a többi már korántsem mondhatja el magáról, hogy képzőművészeti alkotásokkal kellően ellátták az elmúlt évtizedek, noha közülük némelyik így is jelentős művészeti központtá fejlődött. Elsősorban Veszprém nevét említhetjük, noha Székesfehérvár és Győr is hivatkozhat néhány kimagasló eseményre. S mellettük még két várost kell megneveznünk, amelyeknek szerepe egyre elhatározóbb hazai képzőművészeti életünkre: Dunaújvárost és Várpalotát. Ez utóbbi egyrészt Nagy Gyula munkássága, másrészt a kis Inota új lakótelepén látható – az 1200 lakoshoz viszonyítva – meglepően sok kitűnő képzőművészeti alkotás miatt. Inota újabban képzőművészeti kiállításai országos színvonalára hívja fel magára a figyelmet.
Pálfalvi János rajza
Dunaújvárosban sok tekintetben éppen az ellenkező esettel találkozunk. Az 1200 lakosú Inotán az Erőmű kultúrházán többek közt Somogyi József, Pátzay Pál stb. kezenyomával, magában az épületben pedig Bernáth Aurél freskójával, Hincz Gyula és Fónyi Géza nagyméretű mozakjaival. Kovács Margit hatalmas terrakotta domborművével találkozunk, hogy egyebeket most ne említsek; az Erőmű előtt pedig Kerényi Jenő, Megyeri Barnabás és Illés Gyula szobra köszönt bennünket, odább a lakóházak között Erdey Dezső és Herczeg Klára egy-egy kitűnően mintázott szobra, illetve kompozíciója. Megemlítve még Nagy Gyula néhány kitűnő festményét és Boda Gábor díszkútját, azt hiszem felesleges minden kommentár. Nem mondható el ugyanez Dunaújvárosról, amely a maga 45 ezer lakosával, az első szocialista város büszke címével, a külföldi vendégjárások vidéki központjaként, egyáltalán nem dicsekedhetik sem művészi alkotásokkal való ellátottságával, sem a művek zavartalan művészi színvonalával. E tekintetben Dunaújváros valóban az ellentétek városa.
Az újabb korszakból kb. 30 műalkotást mondhat magáénak, beleértve a kétezrelékes munkákat is, amelyek itt valóban nagy összegre rúghattak. A legújabbkori műalkotások zöme hivatalos zsűrizés révén került Dunaújvárosba, s nem a hozzáértő vagy nemértő helyi fórum, nem is a nagyközönség kiforratlan ízlése döntött mellettük. Nem mintha ez utóbbi nagyobb biztosítékot jelentett volna, egyszerűen a történeti tény kedvéért jegyeztem meg.
Az említett kb. 30 műalkotás között kitűnő nevekkel és művekkel is találkozunk, a nagy többség azonban korántsem minősíthető méltónak az új város ipari és társadalmi jelentőségéhez. Természetesen nem kívánható, hogy minden műalkotás páratlan érték legyen, de azt talán mégsem tarthatjuk indokolatlan követelménynek, hogy a jó és közepes művek aránya elfogadható legyen. Jelen esetben – 1964-ben – Dunaújvároson erről még nem lehet szó.
Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész Martinász című szobra a város főútján. /1960
fotó: MTI/Lajos György
Somogyi József Martinász szobra
A városba érkezve, a főútvonalon haladva a Dunai Vasmű igazgatósági épülete felé, balról Somogyi József Martinász-a mintegy mutatja az utat a Vasmű felé, testének abba az irányba tekintő mozdulatával. Kifejezi azt az erőt, méghozzá azt a népi erőt, amely létrehozta az óriási művet – a várost és a Vasművet – s talán elhelyezése is azért viszonylag a legjobb, mert a Vasművet a várostól elválasztó zöldövezet határszélén áll. S hogy a Vasmű felé tekint, ezzel is a munkát hangsúlyozza, amely létrehozta az emberi alkotás ipari és társadalmi együttesét s amelyből körülötte félkörben a város él.
Somogyi Józsefnek egy másik műve is látható a városban. Nem is messze a Martinásztól, az Ady Endre utca szomszédságában, sarkon üldögél remekbe sikerült, háromágú fatörzsön pöffeszkedő Öntelt mackója, örömére felnőtteknek és gyermekeknek. Solymár István róla írva szecessziós ízt vélt felfedezni rajta. De ha valóban akad vagy egyetlen szecessziós ízecske is e szobron, az csak még emberibbé teszi, mint minden, ami az ember játékos kedvét művészi formában elégíti ki. Az öntelt mackó tulajdonképpen egy díszkút egyetlen figurája úgy, hogy a vízsugarak őt érik mintegy büntetésül önteltségéért.
Somogyi József szobrászművész Öntelt mackó című alkotása az Építők útja melletti parkban lévő szökőkútban. /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf
Domanovszky Endre freskója a legtöbbet vitatott művek egyike volt valamikor, ma már elhalkult a csatazaj s leszűrődött az ítélet, amely szerint a Vasmű Igazgatósága bejáratának homlokzatát díszítő, háromcsoportos freskó hazai téren az egyik legsikerültebb alkotás. A téma ennyi: a paraszt hozza az élelmet, az ipari munkás adja az iparcikket, a kettőt kicserélik. Domanovszky festői erejére s a mű becsületére vall, hogy a primitív politikumból semmi sem érződik a freskón. Élet, lendület s festőiség az uralkodó tényező, az utóbbi mindenesetre a freskószerűség terhére, de éppen ezáltal is művészi ízlésre vallóan. Afelett vitatkozni, hogy korunk technikája-e a freskó, vagy nem, haszontalan időtöltés. Függetlenül a külföldi, főleg mexikói és francia példáktól, azt kell mondanunk, minden műfaj korszerű, ha jó mű születik. Ez áll Domanovszky dunaújvárosi freskójára is.
Vasmű főbejáratát díszítő Domanovszky-freskó
fotók: Joe Oravecz – https://blackhatimages.com
Ha ezek után bizonyos sorrendet akarunk tartani, akkor Kovács Margit 1963-ban elkészült színes kerámia alkotását kell idézni, amely a Technikumi negyed 32 tantermes általános iskolájának ebédlőjében áll, úgy, hogy eltakarja a konyhát az ebédlőtől, maga mögött utat hagyva a felszolgálásra. E nagy felületű színes kerámia János vitéz történetét mondja el rendkívül tömören, expresszív módon, sok részletében szinte rejtvényszerűen és nehezen olvasható idézetekkel. Formavilága korántsem olyan megnyugtató, mint az inotai terrakottának, s míg ez utóbbin a báj, a kedvesség, a naív öröm igazi poézísével találkozunk, a dunaújvárosi műalkotás már inkább a szenvedélyek hullámzását érzékelteti, János vitéz küzdelmeinek megfelelően. Következik ez az anyagszerűségből is, mivel a kerámia csillogó izzása lendületesebb előadásmódot tett lehetővé.
Kovács Margit János vitéz kerámiafala
fotó: József Attila Könyvtár
Ugyancsak János vitéz történetéből vette témáját Z. Gács György a Bartók Béla Művelődési Ház kupolájához készített üvegfestményein. A távolság élénk színeket követelt s Z. Gács nem fukarkodott velük. Az éles kontúrok segítenek kihámozni az egyes szeletekbe szorított alakokat s a jelképesen ábrázolt cselekményt. A magyar viselet motívumait helyes érzékkel alkalmazta s ily módon közelítette meg egyrészt azt a világot, amelyben Petőfi költeménye született, másrészt jó formaérzékkel alkalmazta korunkhoz, amelyben az üvegfestmény készült.
János vitéz jelenetek a Bartók Színház kupolájában
fotó: Horváth Tamás
Sztálinvárosi munkások a színes üvegkupola alatt
A Bartók Béla Művelődési Ház bejárata fölötti domborművet – Csúcs Ferenc alkotta. A ház hivatását jelképező jelenetek sorjáznak azon a határon, amely még éppen elviselhetővé teszi a művet, amelyet alkotója bizonyára nem sok töprengéssel hordott magában.
Csúcs Ferenc Allegória című 3 részes domborműve a színház főbejárata felett
fotó: Horváth Tamás
– Az épület szomszédságában álló 20 tantermes Vasvári Pál általános iskola két bejárata fölött látható két egyenként 3-3 mezős domborműről még ennyi jó sem mondható. Két épület található eddig Dunaújvároson, amelyen a giccs – ha az alatt az elcsépelt téma édeskés előadását értjük – töményen látható: a Vasvári iskola bejáratai fölött álló domborművek és a postaépület – szintén bejárat fölötti – domborműve iskolapéldával szolgálnak. Amott beállított, csinált jelenetek és mozdulatok, emitt ugyanazok még hatványozottabban.
6 részes dombormű a Vasvári Pál Általános iskola bejáratai felett.
fotó: Horváth Tamás
Dunaújvárosi képeslap a Posta épületével és domborműveivel /2000
fotó: Klein Péter/József Attila Könyvtár
Nem sokkal mondhatunk többet és jobbat az Arany Csillag Szálló előcsarnokából felvezető lépcső fölötti üvegfestményről sem. Népies lakodalmi jelenetet ábrázol egy magát Sebesténynek aláíró művésztől.
Sebestény Ferenc – Lakodalmi jelenet
fotó: Horváth Tamás
Közvetlenül az Arany Csillag melletti Irodaház bejárata fölött Gyenes Tamás domborműve kárpótol némileg bennünket. A műszakiakat ábrázoló páralakos kompozícióban élet lüktet, az alakok valószerűsége nem nélkülözi egy többrehivatott szobrász kezenyomát.
Vasmű út 41. irodaház bejárata Gyenes Tamás domborművével
fotó: Horváth Tamás
A közeli Rendelőintézetben viszont már akárcsak Somogyi Martinásza, a maga nemében zavartalan műélvezetet nyújt Boda Gábor Anyaság című egész alakos nagyméretű színes kerámiaszobra. Elhelyezése ugyan nem a legmegnyuqtatóbb, de aki nem rest alaposan szemügyre venni, esetleg az erkélyről is megszemlélni, annak dúsan fizet a szobor művészi szépsége.
Boda Gábor – Anyaság című kerámiaszobra az I. sz. Rendelőintézet előcsarnokában
fotó: Hodik Mónika
Mint kompozíció is tökéletes, az anya arca éppúgy belső mondanivalót fejez ki, mint a karján ülő, vagy a szoknyájába kapaszkodó gyermeké. íme, ezerszer kivitelezett témát is meg lehet újszerűen mintázni, ha a művész egyénisége revelálódik rajta. Fent, az első emeleti foyerban Gyógyítás című domborművel találkozunk. Ez is Boda műve és kórházi személyeket ábrázol, előtte diszkúttal, színes kerámiából. – A falon a gyógyítás fehérköpenyes alakjait a művész a lehető legegyszerűbben, valóban pózmentesen mintázta meg s az alakok mégis minden merevségtől mentesen utalnak az épületben folyó munkára. A kúttal együtt figyelemreméltó kiképzése ez az emeleti résznek, s valóban alkalmas arra, hogy a szemet gyönyörködtesse, a szorongó beteg embert nyugtassa.
Boda Gábor – Gyógyítás dombormű és díszkút az I. sz. Rendelőintézet első emeletén
fotó: Horváth Tamás
A jobb alkotások közé tartozik Wagner László Korsós lány-a a Dózsa György téren. Az 1955-ben készült szobor erőt, derűt, biztonságot sugárzó lánya vízmedence szélén áll, amelyben nyolc köpőbéka ontja a vizet.
Dózsa Mozi, mellette Wagner Nándor: Korsós lány és vízköpő békák a medencével.
Fotó: Horváth Tamás
Mind térbeli elhelyezésénél, mind saját értékeinél fogva, konzervatív formanyelve ellenére is, megnyugtató hatású. Halványabb alkotás nála Jálics Ernő Vincellérfiúja, amely szintén 1955-ben készült. A Dózsa György tér másik sarkán áll, mintegy ellensúlyaként a Korsós lánynak.
Jálics Ernő Vincellér fiú című alkotása
fotó: József Attila Könyvtár
Nem igen lehet mit mondani róla, ahogy N. Kovács Mária Kislány c. aktszobráról sem. Önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak ezek a kőbe faragott szobrok, bár kétségtelenül keveset mondanak abban a modern környezetben. N. Kovács szobra egy ideig a versenyuszoda egyik öltözőjében állott. Aztán végre felállították főhelyen, később hátrább vitték a fák alá.
N. Kovács Mária: Lányka
Műalkotások a tízéves Sztálinvárosban
Közben megsérült, egyik karját alá kellett támasztanti s ez sokat rontott az alak kecsességén s szerkezeti szépségén. A jelenleginél előnyösebb elhelyezés értékeit jobban kidomborítaná.
1952-ben készült egy mozaik-sorozat a Béke étterem üzletházi oldalára, nem egészen szerencsés elhelyezésben, közvetlenül az üzleti portálok fölött. Iván Szilárd, Hegyi György, Perez János, Mattioni Eszter és Rácz András ugyancsak a munkás-paraszt szövetség, vagy ha úgy tetszik a városépítés és nagyüzemi gazdálkodás témaköréből vett jeleneteket vittek a homlokzatra, minden egyéni szín nélkül. Öt mezőben öt jelenet mosódik egybe, nemcsak színben, hanem tematikában is. – Az étterem bejárata körül Iván Szilárd mozaik virágdíszítése látható, amelynek motívumait a művész egy sárközi asszony rajzai nyomán készítette.
Mozaikok az egykori Béke Étterem homlokzatán, bejárata fölött
fotók: Horváth Tamás
1953-ban került Farkasvölgyi István domborműve a Technikumi negyedben a Bocskai út 2/a épület iveit erkélyére. A majdnem életnagyságú domborművek alakjai erőteljes plaszticitással a munka és a szórakozás különféle lehetőségeit ábrázolják, azután anyát gyermekével, táncoló fiatolokat stb. Az 50-es évek ízlését fejezik ki.
Farkasvölgyi István domborműve
Felirat: Épült az ötéves terv negyedik évében
fotó: Horváth Tamás
1954-ben készült Boldogfai Farkass Imre díszkútja az Arany Csillag Szálló előcsarnokába, kócsagokat ábrázoló bronzszoborral. A díszkút 1964-ben sem működött, ráadásul a körülötte tárolt déli növényzet eltakarta a szobrot, amely pedig már csak tematikájánál fogva is érdemes a figyelemre, hisz Somogyi Öntelt mackójával együtt kellemesen törik meg a különben csak embert ábrázoló dunaújvárosi szoborművek egyhangúságát.
Boldogfai Farkass Imre díszkútja az Arany Csillag Szálló előcsarnokában
fotó: József Attila Könyvtár/Dunaújvárosi Hírlap
1960-ban készült nem is Dunaújvárosra, de itt is csak 1963-ban került elhelyezésre a Technikumi negyedben épült 32 tantermes iskola léocsőfeljárójának két oldalára Láborcz Ferencnek Arany János: Mátyás anyja c. balladájából merített két jelenete. Az egyszerű, talán túlságosan is puritán eszközökkel, de sok szobrászi s költői finomsággal mintázott életnagyságú domborművek szervesen illeszkednek bele a kívül szinte ultramodern épületbe.
Laborcz Ferenc Mátyás anyja című domborműve az egykori Ságvári Endre Általános Iskola (32 tantermes) bejáratánál
fotó: József Attila Könyvtár/Dunaújvárosi Hírlap
1964-ben került felállításra Kovács Ferenc Ságvári Endre mellszobra a Technikumi negyed legnagyobb parkjában.
Kovács Ferenc Ságvári Endre mellszobra
fotó: Dunaújváros története képeslapokon
Meg kell említenünk még Pálfalvi János fiatal dunaújvárosi művész sarafittoját a Dunai Vasmű legényszállójának halljában. Néhány vonallal, mértani ridegséggel megoldott kétalakos kompozíció (Kohászok), három színnel.
Dunai Vasmű munkásszállója, háttérben Pálfalvi János Kohászok című sgrafittója
fotó: Intercisa Múzeum
Olyan munka, amely nem a művész igazi tehetségét mutatja, hisz Pálfalvi elsősorban grafikus. A Bartók Béla Művelődési Házban látható munkáit pedig maga is túlhaladta annyira, hogy bizonyára egyszer idejét érzi annak, hogy önmagához méltóbb művel képviseltesse magát egy végeredményében hibái ellenére is reprezentatív épületben.
A gobelin-művészet egyetlen darabbal képviselteti magát Dunaújvároson. Az Arany Csillag szállóban látható Pekáry Istvánnak a magyar népviseletet ábrázoló “térképe”, amelyről azonban hiányzik többek közt Torockó, Kalotaszeg, Csallóköz, Moldva, stb. magyar népviselete.
Pekáry-gobelin az egykori szálloda bárjában, most az Intercisa Múzeumban őrzik.
fotó: MTI/Manek Antal
A határszélen zöld alapon kiterített virágos mintájú kenyeres kendőn szőlő, alma s egy népi köcsög szerkezetileg is szépen tölti ki a rendelkezésre álló területet. A gobelin színvilága harmonikusan összefogott, részleteiben is mértéktartó.
Íme, egy majdnem teljes körkép arról, milyen alkotások találhatók első szocialista városunkban, Dunaújvároson, 1964-ben. Nem érintettünk néhányat, de azok még kevésbé szolgálnának a mérleg javára.
Tulajdonképpen meg kellene említeni a magánkézben lévő jelentősebb alkotásokat is. Magángyűjtemény talán egy-kettő akad a városban, ezek azonban témánkon kívül esnek.
Nem volna azonban teljes a helyzetjelentés a képzőművészetek dunaújvárosi sorsáról, ha nem emlékeznénk meg arról, hogy mit tett a város vezetősége azért, hogy egyrészt kerüljenek műalkotások a városba, másrészt képzőművészeti élet is képződjék a falak között. A már említett Pentelei Molnár János festmények mellé letétként kérhetne még a város, volna hol elhelyezni, bár meg kell vallani, hogy a tanácsháza erre a célra nem nagyon alkalmas. Ha a tanács ülésezik, ha értekezletet tartanak, ha éppen van benn valaki (s mikor nincs?) az elnöknél, a helyettesnél, s pont akkor érkezik valaki képnézésre – nem kell magyarázni a zavart. De nem kétséges, hogyha a jelenlegi pártházat a múzeum rendelkezésére bocsátják, ott képtárnak is helyet kell biztosítani. Nem valószínű, hogy végleges megoldást jelent ebben a folyton növő városban, de mégis, átmenetileg jó pár évre megoldja a kérdést. A város fennállása 15. s a felszabadulás 20. évfordulójára több jelentős képzőművészeti alkotást szeretne rendelni. Annyi bizonyos, hogy műalkotások kellenek a városba s a vezetőség is arra törekszik, hogy minél kvalitásosabb művek kerüljenek oda. Olyanok, amelyek a hazai és külföldi műértők ízlését is kielégítik.
A tanács azt is tudja, hogy nem elég műalkotásokat rendelni, ebből még nem alakul ki képzőművészeti érdeklődés és műveltség, ami pedig elengedhetetlenül szükséges. Mindenki nyilván nem lehet műértő, de elegendő számban mégis lenniök kell olyanoknak, akik kellő esztétikai műveltség birtokában tudják értékelni a maqasrendű műalkotásokat. Akik nemcsak a giccset leplezik le, hanem a jó és a legjobb művek között is viszonylag kevés tévedéssel jól eligazodnak. Ennek érdekében a tanács kettős irányú tevékenységet folytat. Egyrészt még 1959-ben határozatot hozott annak érdekében, hogy minél több művész és népművelési szakember telepedhessék le a városban a kulturális életben való részvétel érdekében. Utasította a végrehajtó bizottságot, hogy megfelelő lerakat létesítése érdekében tárgyaljon a Képzőművészeti Alappal, a város tervezőivel pedig avégből, hogy a városfejlesztés során lehetőség nyíljék műtermes lakások építésére.
Ezeknek az intézkedéseknek a nyomán a Képzőművészeti Alap valóban létesített lerakatot, amely az országos hírre emelkedett dunaújvárosi giccsgyártás ellen hatásos ellenszernek bizonyult. 1963-ban pedig megnyílt a kiállítási terem s elkészült három műtermes lakás, amely hivatva van fordulatot adni Dunaújvárosban a képzőművészetek helyzetének.
Épülnek a műtermi lakásoknak helyet adó lakóépületek /1963
fotó: MTI/Szilágyi Pál
Vasmű út 10-12-14 és Korányi Sándor utca 1.
A művészek, akik a három lakásba betelepedtek, a város hívó szavára már évekkel előbb lejöttek, mivel sokkal korábbra ígérték nekik a műtermes lakásokat. A művészek közül Pálfalvi János és Csasztka Ilona még a Képzőművészei Főiskola hallgatói voltak, amikor az iskola dunaújvárosi nyári művésztelepén találkoztak a várossal. Nem gondolták, milyen nehéz esztendők várnak rájuk, hisz a lakás még nem minden, annak rezsijét viselni kell, azután élni kell, gyermekeket kell nevelni s mindehhez jövedelem is kell. Ezt a város nem tudja biztosítani, amit nem is lehet neki felróni. Bármilyen nagy is a híre ennek a városnak, szegény ez, “le vagyunk rongyosodva” – ahogy mondják a vezetők – szinte minden szinten, nem telik hát mecénási gesztusokra. Ami tőle telik, így is megtette, a jövőben bizonyára még aktivizálódik is erre irányuló tevékenysége, párhuzamosan azzal, amit a művészek is felmutatnak. Pálfalvi János és Csasztka Ilona elsősorban grafikusok, változatos anyaguk igazolja a főiskolán hozzájuk fűzött reményeket s most készülnek első kiállításukra.
Pálfalvi János rajza
Pálfalvi János és Csasztka Ilona – rézkarcok
Sváby Lajos festőművész ugyancsak a várostól kapott műtermes lakást. Jelenleg Derkovits-díjas és alkotó munkája mellett a képzőművészeti szakkört is vezeti, hozzáértéssel és eredményesen.
Sváby Lajos festőművész
fotó: Képes Újság
E. Tóth Ilona szobrászművész, kiállításra készül ő is. A három művész közül ő a konzervatív irányzatok nemes képviselője. Elsősorban a portré a területe, újabban azonban domborművein korszerűbb megoldásokkal kísérletezik s azt hiszem, ezekkel fogja a szakma bizalmát igazolni.
Ha ezek után összegezzük azt, ami van s ami lehet Dunaújvároson, azt kell mondanunk, hogy néhány valóban értékes alkotás mellett akad néhány átlag jó, s ugyanennyi egészen nélkülözhető alkotás is, a jövő mégis biztató. A tanács, amely az utóbbi évtizedben lüktető motorja s hozzáértő gazdája lett a városnak s amely már 1957-ben harcolt Somogyi Martinászának felállításáért, a művészeti propaganda érdekében is megtette a szükséges lépéseket. Nagyon is jól tudja, hogy az ehhez szükséges eszközök még kiforratlanok.
Megnyílt a “Székely Bertalan” pedagógus művésztelep
Fontosnak tartja, hogy művésztelep létesüljön a nyári hónapokban, túl a pedagógusok Székely Bertalanról elnevezett nyári telepén, amely a 32 tantermes iskolában. Kovács Margit kerámiája és Laborcz Ferenc domborművei között ütött tanyát. A képzőművészeti szakkört felhívta, hogy mutassa be jobb munkáit a közönségnek. Elrendelte, hogy a kiállítási teremben rendezendő tárlatok alkalmával tartassanak olyan stílustörténeti stb. előadások, amelyek a közönség műizlését és történeti ismereteit egyszerre növelhetik. Mindez természetesen csak akkor valósulhat meg, ha megfelelő képzettségű és gyakorlati érzékű emberek veszik kezükbe. Az előadások megszervezése pedig nemcsak alkalmas emberek kérdése, hanem idő, tehát anyagi kérdés is. Előadót kapni majdnem nehezebb, mint közönséget szervezni. A Dunai Vasmű Szakszervezetének Vörösmarty Könyvtára igazán nem szegénykedik ötletekben, de 1964-ben már alig mer vállalkozni író-olvasó találkozók rendezésére – érdeklődés hiányában. Milyen reményekkel indul a művész és a műértő-műpártoló találkozások rendezése, vagy egyszerűen csak a művészeti előadások hallgatására toborzó közönségszervezés? Egy-egy jó előadás még a szakembernek is kétnapos munka, kétnapi kiesés rendes munkájából s mindez anyagilag egyáltalán nincs honorálva, holott mindenki a “piacról él”. Ezek a kérdések Dunaújvároson éppoly súlyosak, mint minden más községben, városban. Hogyan tud ezeken úrrá lenni a város vezetősége s hogyan tudja a képzőművészeti életet és a képzőművészeti ízlést világ színvonalra emelni első szocialista városunkban, ez olyan kérdés, amelyre aggódva gondol még a város szerelmese is.
SZÍJ REZSŐ
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
