AZ ÚJ EMBER
BEKÖSZÖNTÖTT A NYÁR. A szabadtéri színpad mellett olyan magas a rozs, hogy még lábujjhegyen állva is elbújik benne az ember.
A hangszóróból vidám népdalok hangjait röpíti szét a szél. A fehér városkapun duzzadón lobognak a zászlók.
A “Partizán”-brigád már a filmszínház és a posta alapjait ássa, hozzákezdtek a Párt székházához és a Városi Tanács házához is. Az iskola már öltözködik: szép, vajszínű ruhát kap. Tető alá került az ifjúsági építkezés két háza, a C 4-es és a C 5-ös.
Kint a gyárban is ünnep van: elkészült a mechanikai javítóműhely valamennyi kerete, a “csontváz” már készen van. Még csupán a betongerendákat kellene elkészíteni és néhány gerendát beemelni.
Szombati nap volt. Ilyenkor 11 órakor van vége a munkaidőnek. A sziréna megszólalt és a mechanikai műhely utolsó gerendái hétfőre maradtak. Márpedig hétfőn – az ütemterv szerint – már új szerelési munkákat kellett volna kezdeni.
Azért mindenki vidám volt, csak a mi emberünk lógatta az orrát. Jobban fájt neki ez az elmaradás, mintha otthon a saját házát késették volna el. Ment, nehéz léptekkel az építésvezetőhöz.
Az építésvezető éppen a vasöntővel beszélt telefonon. A vasöntő ugyanis értesítést kapott, hogy másnap, vasárnap reggel kétszáz rohammunkás érkezik Budapestről. A kétszáz rohammunkás egyike volt azoknak a lelkes építőszándékkal útrakelő csoportoknak, amelyek az üzemek és hivatalok dolgozóinak segítségét viszik Pentelére.
A csoport motorja – mint már az első telefonhíradás is jelezte – a DISZ ifjúságának rohamcsapata volt.
– Oda küldjük ki őket magukhoz mondotta a vasöntő az építésvezető mérnöknek. – Mire tudják használni őket?
– Takarításra válaszolta az építésvezető.
Amikor a mi emberünk megtudta, miről van szó, odaugrott az építésvezető elé.
– Mérnök szaktárs! – mondotta izgatottan. – Ne takarítsanak azok! Befejeztük velük a betonmunkát, beemeltetjük a gerendákat, no! Behozzuk az elmaradást!
Az építésvezető nevetett.
– Ugyan már! Ne beszéljen szamárságokat! Rohammunkásokkal?
A mi emberünk most megint akár késre ment volna.
– Azokkal hát! Mink se tudtuk, amikor elkezdtük, mégis ment!
A mérnök a fejét rázta.
– Én is hazamegyek, egyetlen munkavezető sem lesz itt, nem lehet.
– Hát majd én megmutatom, hogy lehet – dörmögött a mi emberünk és felhívta a pártbizottságot, a motorszerelőt.
Mi újság a szakmában?
A motorszerelő a másik vonalon beszélt a vasöntővel.
Néhány perc múlva megszületett a döntés.
A kétszáz rohammunkás el fogja végezni a hátralevő betonmunkát és a munkát vezeti a mi emberünk.
Ő, aki azon az őszi napon ott kezdett ásni a két első barakknál, a mai büffénél és étteremnél.
Mert az övéiben bízik az ember. És a mi emberünk édes testvére a vasöntőnek a munkásosztály nagy családjában.
Varga Gyurka a “Partizán”-brigád tagja már 300 százaléknál tart…
Egész vasárnap folyt a munka. Kétszáz rohammunkás egy része kicsit városias, de gyakorlatlanságukat pótolja a lobogó lelkesedés – hordta a folyami kavicsot, a cementet, öntötte a betont, kezelte a vibrátort és mászott a legnyaktörőbb helyeken, a gerendákon.
A DlSZ-fiatalok mindenütt előljártak, végezték a legnehezebb, legveszélyesebb munkát. Lelkesedésük, kitartásuk mindenkire átragadt.
Azon a napon a mi emberünk volt a főépítésvezető, a főmérnök, a munkavezető egyszemélyben. Már reggel brigádokba osztotta az embereket. Rövid vizsgálódás után kiválasztotta a brigádvezetőket és majdnem minden választása a rohammunkások helyeslésével találkozott. A brigádokat a saját brigádja mintájára szervezte meg. Megmutatta, hogyan kell betonozni Ahol valamit nem tudtak, odaszaladt és megmutatta személyesen. Mint egy századparancsnok a harcban, úgy irányította az embereket.
Még sohasem ment olyan jól a munka a mechanikai műhelyben, mint ezen a vasárnapon. Egy munkavezető időközben kimerészkedett és kicsit fennsőbbséges hangon megpróbált beleavatkozni a mi emberünk munkájába. Ez végignézett a munkavezetőn és míg szemét az egyik bezsaluzott gerendán tartotta, odavetette neki:
– Hagyjon békében, menjen haza. Én tudom, mit csinálok! Az darugerenda lesz, annak sokat kell bírni, nekem az a legfontosabb! Érti!
Folyik a munka a mechanikai műhelyen
– Jó, jó, értem, csak csinálja szaktárs… – motyogta a munkavezető és gyorsan eltűnt.
A mi emberünk jól megtanult betonozni, de vezetni is. Délben már 115 százaléknál tartottak a rohammunkások. A DISZ-titkár (haja a szemébe hullik, az arca szögletes, mintha vasból kovácsolták volna) egész nap legtöbbet dolgozott a csoportban.
Amikor a 115 %-ot elérték, felegyenesedett és – aznap először – megropogtatta a derekát. Pillantása végigjárt csapatának tagjain, a munka izgalmában égő sok fiatal arcon, azután a többieken, mind a kétszázon, akik átvették az ő ifjú csapatának lendületét és végül megállapodott a vezetőn, azon a nyugodt, magabiztos emberen. A tekintetük találkozott.
Este, öt óra ötvenöt perckor már az utolsó gerenda utolsó sarkába öntötték a betont a vasárnapi építők. Akkor jelent meg a vasöntő is.
Az új várost gyakran meglátogatja az Állami Könyvterjesztő Guruló Könyvesboltja
– Öt perc múlva készen vagyunk, elvtárs! – mondotta ragyogó arccal a mi emberünk és még elszaladt egy-két helyre intézkedni.
Pontban hat órakor elhallgattak a gépek és nagyot fújt a kétszáz izzadt, cementporral belepett rohammunkás. Furcsa csend lett.
Nem, ez elképzelhetetlen. Itt kell lenni, őrizni, védeni, építeni, szilárdítani.
– Most már tudom, miért dolgoztam – szólalt meg a mi emberünk.
A vasöntő lopva rápillantott. Úgy érezte, hogy itt mellette is egy felépült mű áll, amelynek értéke legalább akkora, mint a mechanikai javítóműhely betonvázáé – de nem, annál sokkal nagyobb. Az új ember.
A mi emberünk, az új ember, folytatta:
– Az összes keretet mi csináltuk! Az első 41 óráig tartott, az utolsó már 18 óra alatt ment…
A vasöntő elmosolyodott.
– Most lehet folytatni. Munkaterület van – és széles mozdulattal mutatott a messze elnyúló lapályra. Most kezdünk hozzá a nagyolvasztókhoz, az erőműhöz, lehet betonozni és rekordot dönteni!
A vasöntő meglepetten látta, hogy az új ember a fejét rázza.
– Nem – mondotta határozottan. – Nem. Én már nem megyek tovább betonozni. Itt maradok a mechanikánál. Most még jön a gépek beszerelése, annál is itt akarok lenni. Aztán, ha megindul a műhely, itt maradok valamelyik gépen. Ötven éves vagyok, eddig paraszt voltam, tanulhatok azért most is valamilyen szakmát. Elhozom az asszonyt és a gyerekeket is. Így gondolom…
A vasöntő torka elszorult és eszébe jutott az a ködös, esős, őszi nap, amikor itt még nem volt semmi és talán éppen ezen a helyen állt, térdig süppedve a sárba.
– Felvesszük vasasnak a gyárba – gondolta magában.
Az új ember folytatta: Itt voltam az első kapavágásnál, én már nem válok meg tőle…
A képzőművészeti tanfolyamon az új várossal együtt növekedik az új, népi festőnemzedék is.
A lemenő nap vörös sugarai ferdén estek az építkezésre és bíborban áztatták az állványokat. A két ember, a vasöntő és a mi egykori pusztai emberünk lassan baktatott a rohammunkások teherautója felé. A rohammunkások pattogó indulót énekeltek. Az ének hömpölygő áradatából ércesen és szárnyalóan vált ki a DISZ-esek hangja. Mint napközben a munkában, most az éneklésben is élenjártak. A DISZ-titkár ott állt a teherautó közepén és ő is énekelt. Arcán az önfeledt éneklés fáradtságot elsimító boldogsága látszott. Az Alföldön, a láthatáron, ahol az ég a földdel ölelkezik, már közeledett az est. Vége a napnak, hogy holnap felvirradjon újra s aranysugarait bőven szórja szét az ember nagy művei fölött.
Munka után…
Folytatás hamarosan!
Sándor András – Sztálinváros
Bevezető
Egy sáros őszi nap
A szél
Egy boldog város
A szén és acél műve
Új hadsereg
Harc
Hősök
Negyvenegy óra
Egy “kohó” már működik
Az új ember
Sztálinváros
