Kurir – 1994. december 24.
ANGYAL SZTÁLINVÁROSBAN
Sötétségben dermedt az ország az ötvenes évek elején. Hol volt még a faluvillamosítás, hol az ívlámpák fényáradata, hol a halogénégők sárgás ragyogása! Ha az ember Pusztaszabolcson leszállt a vonatról, a pályaudvar fénykoréből kilépve éjjel semmit sem látott. A toborzott munkásokat szállító vonatokat nyitott platós ZIL-ek várták a feneketlen sárban. Az emberek között volt, aki az országjáró toborzók csábítására jött, volt, akit kényszerítettek, de 1951 táján özönlöttek az emberek a vasműépítkezések felé. Ment, ment a konvoj a vaksötétben, majd egyszer csak a távoli látóhatáron fény derengett, egyre növekvő fény, mintha valami hatalmas tűz égett volna. A távolban aztán fényből szőtt kupolává változott, ami közelebb érve fényfüzérekre bomlott. Oszlopokra szerelt vezetékekről lógtak a nagy erejű lámpák, fényszórók, bevilágítva az építési területeket, a barakkokat. Előttünk terült el Sztálinváros, a magyar Klondyke…
Angyal István
A Szórádi Márton úton (helyesen: Szórád Márton út – szerk.) már sokasodtak a “bivalyok”, (bivalyok a Május 1. utcában vannak – szerk.) ezek a vakolatlan, hosszan elnyúló sorban álló háztömbök, később lakóházak, akkor csak munkásszállások, bennük ötven, hatvan embert befogadó hálótermekkel, hatalmas ebédlőkkel, a pincében az óriási zuhanyozókkal. Nappal látszott, hogy micsoda embertömeg nyüzsög az építkezéseken, a mélyépítők, a szerelőmunkások, az építőmunkások kikötői létesítményeket, utakat, vasútvonalat, lakó- és kommunális épületeket építettek. Akkoriban legalább tíz-, tizenötezer ember dolgozott már, akik az ország vagy kétezer településéről érkeztek szerencsét próbálni. Ide jöttek a kuláknak csúfolt, a földjükről elűzött parasztok, a kitelepítésre kényszerített gyanús polgári elemek, a létalapjuktól megfosztott, a szocialista erkölcs ellen vétő nyilvánosházak lányai, asszonyai, de pentelei száműzetéssel büntették a kalandvágyból itthon maradt arisztokratákat, a grófokat és grófnőket, ide érkeztek a toborzók által verbuvált nők és férfiak, a kalandorok, a rablók és gyilkosok, akiknek amnesztiát adott a vasmű, az állam az államban, akiknek jogukban állt a három megye pandúrjai által üldözött veszedelmes rablógyilkos kiadatását megtagadni, aki a legjobb kohászok egyike volt. Végül ide özönlöttek az ország minden részéből a fiatalok, akik valóban új világot akartak építeni maguk és mások számra, erősen hittek a megvalósításban.
Már az első időktől a levegőben lógott, de 1951. november 7-én beteljesedett, hogy a város és a vasmű a nagy vezér és tanító, Sztálin nevét vegye fel. Delegáció indult a nagy vezér legjobb magyar tanítványához, Rákosi elvtárshoz, több mint tízezer aláírással megerősítve. Mit tesz Isten, a legjobb tanítvány áldását adta a keresztelőre, így lett Pentele Sztálinváros, a vasmű pedig a Sztálin Vasmű nevet nyerte el a szent keresztségben.
A helyszínen hatalmas méretű vállalatok alakultak, a DVM, a 26-os Építővállalat, a Mélyépítő (az utóbbinak volt vezérigazgatója a későbbi építési miniszter, Bondor-pasa. A munkáért élt-halt, a személyes példamutatás híve volt, ma is látom a dzsipből kiugrani, rajta is DVM feliratú viharkabát, de a gumicsizma helyett “bilgerlit” hordott. Nagyon népszerű volt a munkások körében.) A helyben alakult vállalatok mellett számtalan, főleg fővárosi cég, szerelő- és más szakipari vállalat is Sztálinvárosba települt szakembereivel.
A fiatalságot különösen vonzotta a hatalmas, soha nem látott-hallott építkezés, de az idősebbek, a családosok is szívesen jöttek. Nemcsak a tízszázalékos pentelei bérpótlék miatt, de az ellátás is valami különleges volt az országoshoz képest. Ott minden volt, a sehol sem kapható citrom, hús, szalonna, liszt, tej, vaj, szalámi, kolbászfélék – minden, amiben akkoriban nagyon szűkölködött az ország.
Három hatalmas barakk fogadta be a legkorábban érkezőket: a Radar – ott hallottam először ezt a szót, mint kiderült, a második világháború idején német radarállomás működött ott, a kiszolgáló katonák barakkjaival együtt -, a Déli-barakkok, ahol a vasműépítők laktak, az építőmunkások a József Attila-barakkvároskában helyezkedtek el. Mindenütt külön laktak a nők s a férfiak, ha házastársak voltak is, akárcsak később, a “bivalyokban”. A “kockák” már a fejlődés magasabb fokán álló lakóépületek voltak.
Az élet csupa munkából és röpgyűlésből állt. A kezdeti időkben nem voltak kultúrtermek, klubok. Az igaz, hogy az első “kocka” felépítésekor rögtön megalakult a “műszaki klub”, ahol egy régi magyar grófi család nőtagja volt a “hostess”, de oda csak a mérnökség járhatott. Persze rengeteg “késdobáló” üzemelt, szigorúan a városon kívül, ott csodás, csak péhovard tollára méltó emberek tettek csodadolgokat. De onnét az erkölcsös fiatalságot eltiltották, el sem mentünk volna, félelmetes, duhaj hírük volt.
Mint mindenki, a tizenévesek is napi tíz órát dolgoztak, aztán nem volt semmi, csak a hálótermek. De lassan kialakultak az ismerős csoportok, és munka után jöhetett a Duna-part, a beszélgetések, a viták, a nagy séták. A fiatalok között volt analfabéta cigánygyerek meg nagypolgári sarj is, de Sztálinvárosban megvalósult a teljes egyenlőség, egyik ember annyi volt, mint a másik. Nem ismertük az osztálykülönbségeket, ami különösen az arisztokrata s a nagypolgári származékok számára jelenthetett nagy megkönnyebbülést. Ott csak a munka, a teljesítmény számított, az adott rangot bárkinek.
A löszös parton üldögélve hallottam először – valami sumákolásról volt szó -, hogy “ha ezt Pista meghallja!” Kis bandánkhoz sokféle brigádban, sokféle munkán dolgozó fiatal csapódott, megosztottuk gondjainkat, a napi eseményeket. Aztán megint hallottam – valakinek valami baja esett – “ne törődj vele! Majd Pista bácsi elintézi!” Ott, a népek kohójában nemigen voltak kiemelkedő egyéniségek, el sem tudtam képzelni, ki lehet az a Pista, vagy pláne Pista bácsi. Mint fontos értesülést közölték velem, hogy az említett kívülről tudja az összes verset, meg egyébként is mindent tud. Nekem különleges helyem volt a társaim között, először is mert az egyedüli lány voltam, bár ez nem látszott rajtam, és senkit nem is érdekelt, de főleg azért, mert mindig könyv volt nálam. Többen, tudom, ártalmatlan bolondnak néztek, mások tiszteltek érte, de ennek sem volt különösebb jelentősége, összetartoztunk.
A nagy ebédlőhodályban rengeteg ember fért el, ültünk, beszélgettünk, egyszer mintha egy pillanatra csend támadt volna, vagy csak én éreztem úgy. Az ajtóra nézek, egy fekete hajú, világos szemű fiatalember állt ott viharkabátban, fedetlen fejjel. Odajött hozzánk, “szervusztok, gyerekek!” és legalább öten ugrottak fel, hogy helyet adjanak neki. Aztán áthajolt az asztalon, kezet nyújtott és azt mondta: “Angyal István vagyok.” De mielőtt kimondta volna, én már tudtam, hogy ő az, a “Pista” meg a “Pista bácsi”, mert tudtam, hogy még az idősebb emberek is bácsinak szólítják a fiatalabbat, akit tisztelnek.
Angyal István személyiségének varázsát aligha lehet leírni, azt érezni kellett. Közénk ült, s valamiért az ember úgy érezte: no hál’ istennek, most már semmi baj, minden elrendeződik, van, aki megmondja, mit kell tenni. Vezérnek született, de ezt nem ő akarta, hanem mert mások úgy érezték és boldogan elfogadták vezetését. Sugárzott róla a jóakarat, a segíteni vágyás. Nem volt ő sokkal idősebb, mint mi, de nem a kor számított, hanem mert feltétlen tekintélye volt. Minden felmerülő kérdésre tudott válaszolni és soha nem hazudott. Ha nem tudott valamit, megmondta, majd utánanézek, és úgy is lett. Mi, fiatalok, nagyon egyedül voltunk, család, hozzátartozók nélkül. Legtöbbünk valami többre, jobbra vágyott, sokunknak egyáltalán nem volt családja, vagy ha volt, éppen az elől menekült Sztálinvárosba. Angyal mindenkit összetartott, a brigádját is meg azokat is, akik csak mellé csapódtak. Utólag sem kell semmit belemagyarázni varázsába, elevenen maradt évtizedeken keresztül is, akár csak az első pillanatban. Csak éreztük inkább, mint tudtuk, hogy nagyon művelt volt és valami hallatlan vágy élt benne, hogy minket is műveltté tegyen.
Az örökös jobbítás makacs szándéka vezérelte. Mindent meg akart változtatni, jobbá, nemesebbé formálni, az embereket, a munkát, az ország dolgát. Ez a hatalmas akarat ellenállhatatlanná tette egyéniségét. A legnehezebb dolgokat is meg tudta értetni velünk, soha nem sajnálta a tanításra szükséges időt. Sztálinvárosban divat volt a röpgyűlés reggel, munkakezdés, s délben, az ebéd előtt is. Ezek a röpgyűlések akkori eszünkkel is nagyon unalmasak, szárazak voltak, mindig a kommunizmus építéséről, a munkaverseny állásáról, a nép ellenségeiről volt szó. Angyaltól másfajta ismereteket tanultunk. Kommunista volt, pontosabban ő volt a kommunista, egymagában, a párton kívül. A nép uralmáról beszélt, s megtanított minket minden zsarnok és diktátor, Sztálin és Rákosi gyűlöletére. Csak Lenint tisztelte, tőle hallottam először, hogy élő ember volt, nem legenda, s azt is, hogy ragyogó szellemű újságíró volt.
Sztálinvárossal szemben van Szalkszentmárton, Angyal sokszor beszélt nekünk Petőfi Sándorról. De milyen más Petőfit ismertünk meg előadásában, mint amilyen a mi kisiskolás költőképünk volt! Megdöbbenéssel értesültem arról, hogy Petőfi modern forradalmár volt, valóságos anarchista, majdnem kommunista, akinek szobáját a francia forradalom hőseinek képei díszítették! És ott, a Duna-parton, tőle hallottuk először, hogy “Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?…”
“Kis lak áll a nagy Duna mentén”
Megérezte magányosságomat, mint ahogy felismerte tudásvágyamat is. Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy megkülönböztetett, úgy lehettem vele, majd hármasban, szerelmese társaságában is. Kettőjük kapcsolata csak növelte Angyal iránti imádatomat – híres eszménykergető voltam s maradtam magam is! -, mert ők ketten együtt különleges párt alkottak. Angyal ritka szép férfi volt, szerelmese mint egy gyönyörű virág, ő sem e világból való… Sztálinváros mindenkit egyformává alakított, ott eltűnt az egyéniség, mindenki viharkabátban, pufajkában, gumicsizmában, svájcisapkában járt, alig lehetett megkülönböztetni a nőt a férfitól. Angyal szerelmese, mint a csillag tündökölt az arctalan tömegben. Valami emésztő, égető szerelem kötözte őket egymáshoz, inkább éreztem, mint tudtam. Akkor – és ez nem utólagos belemagyarázás – mégis megsajnáltam a lányt, mert tudtam, hogy ő soha nem győzheti le vetélytársát, Pista halálos szerelmét, a forradalmat. (Majd egyszer, tíz év múlva eljött hozzám az a régi lány. Elveszett volt, riadt, tudtam, egyedül maradt, mert az a Másik örökre elrabolta tőle az egyetlent, ami számára az életénél is többet jelentett…) Mert Angyal István mindenekfelett álló szerelme a forradalom volt, mindent annak révén akart megvalósítani, a nép felszabadítását, a zsarnokok, diktatúrák elpusztítását. – Be kell vallanom, néha elgondolkodom, vajon maradéktalanul jót tett-e velünk? Megtanultuk tőle a másként gondolkodást, majd egy olyan világba kényszerültünk, ahol a falanszterben csak egyforma széklábakat lehetett faragni. Megtanultuk tőle a diktatúra gyűlöletét, miközben egy pártot, egy vezért kellett szolgálnunk. Megtanultunk tőle kritikusan gondolkodni, főleg kérdezni, amikor minden kérdésre csak egyfajta helyes válasz létezett, így aztán tanítványai közül sokan örök elégedetlenek, mindhalálig jobbra vágyódók lettünk. Azért jellemző, hogy abból a hajdani csapatból soha senki nem lett semmilyen párt tagja – de mind baloldali maradt.
Emlékszem, Angyalék először külön laktak, a rend szerint, aztán talán az egyik “bivalyban” kaptak egy külön szobát. Életemben először jártam olyan barátságos helyen, a téglára meszelt falon könyvespolcok voltak, tele könyvekkel, kicsi díszek, apróságok, zöld növények mindenütt – csodás volt. Az emeletes ágyon Pista könyökölt – a la Madame Recamier – mosolyogva nézett le rám, látta, tudta megilletődöttségemet. A pillanat örökre recehártyám mögött maradt, ha lehunyom a szemem, ott vagyok, biztonságban. Minden jót, amiben később részem lehetett, neki köszönhetek. Hatása, tanítása mindig bennem maradt, ki tudja, mi lett volna belőlem, belőlünk nélküle. Neki köszönhetjük, ha képesek vagyunk elválasztani az ocsút a búzától, a rosszat a jótól, az igazságot a hamisságtól.
Aztán őszies ködben ülünk a Dunaparton, a löszös talajon, a dértől csillogó füvön. Angyal az egyén szabadságáról beszélt nekünk, mi, tanítványai, kérdezgettük. A témának volt némi aktualitása, mert engem, a DISZ-titkárát, éppen kirúgott a párttitkár, a város leghülyébb embere. Mi csak Naftalinnak hívtuk, mert Sztálin halálakor ő tartotta a gyászbeszédet, minden mondatában felhangzott a “nagy Sztálin”, ami a visszhangos szerelőcsarnokban naftalinnak hallatszott… Ott, akkor valami ördög bújt belénk, emlékszem, mindenen röhögtünk, s a vidámság ragadós volt. Pista hiába intett minket, ki-kipukkant a nevetés. Angyal, aki engem vett védelmébe, s elítélte a kiskirálykodó D. elvtársat, egy újabb vihogásra felpattant: semmire valók vagytok! Csak elpazarlom veletek az időt! – valami effélét mondott és elindult a hátunk mögött fekvő iparvágányon a város felé. Ment, ment, alakja egyre jobban elmosódott a ködben. Mi bűntudatosan elhallgattunk, lehajtott fejjel ültünk. Hirtelen valami elmondhatatlan fájdalmat éreztem szívemben, legszívesebben utánakiáltottam volna: Angyal, ne menj el! Mi lesz velünk nélküled?! De ő csak lépkedett a talpfákon, egyre messzebb, alakját lassan elfedte a köd, csak az ágakról lehulló vízcsöppek neszezése hallatszott, peregtek, peregtek, mint a könnyek.
LAKOS ÉVA
Amerikai Magyar Népszava – Szabadság – 2017. november
Nyáry Krisztián
Az elfelejtett forradalmár
Amikor 1956. november 4-én a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot, a forradalom vezetői rögtön tudták, hogy az ország sorsa megpecsételődött. Budapest néhány pontján, így a Ferencváros egy apró szegletében azonban még napokig tovább folytak a fegyveres harcok. A Tűzoltó utcai felkelők a 28 éves Angyal István vezetésével városi gerillaként harcoltak a tankok ellen. Nemcsak abban különböztek a forradalmárok többségétől, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem tették le a fegyvert, hanem abban is, hogy mindannyian kommunistának vallották magukat. November 7-én Angyal javaslatára nemzeti színű és vörös zászlókat tettek ki az utcákra, hogy a szovjet katonák lássák: ők képviselik a valódi kommunizmust, nem a kádári hatalom. A fegyveres harc bukása után Angyal továbbra sem hátrált meg: a Péterfy Sándor utcai kórház pincéjében röplapokat írt és sokszorosított. Akkor már napok óta nem aludt, koffeininjekciókkal tartotta ébren magát. Bajtársai megpróbálták rávenni, hogy szökjön velük külföldre, de nemet mondott. Ő volt az egyik utolsó forradalmár, aki a legtovább kitartott. Amikor november 16-án karhatalmisták törtek be a kórházba, és megkezdték a gyanús személyek letartóztatását, Angyal társai szabadon bocsátását követelve eléjük rohant a rejtekhelyéről. Még a kihallgató szobából is röpcédulát dobott ki az őt őrző rendőröknek. Közölték vele, hogy másnap kivégzik, és egy éjszakát kap rá, hogy megírja szerepét a forradalomban. Megírt kendőzetlenül mindent Végül nem ölték meg azonnal, három kirakatpert is végigcsináltak vele.
Angyal István és ellenforradalmár társainak bűnpere a Fővárosi Bíróságon /1957. május 6.
Angyal István elsőrendû vádlott a bíróság előtt.
fotó: MTI/Vigovszki Ferenc
A sztahanovista élmunkásból lett forradalmárt, aki az előző rendszerben megjárta Auschwitzot is, rabtársai a valaha volt legtisztább lelkű embernek tartották. A siralomházból verset és szerelmes leveleket küldött elvált feleségének. A hatalom gyűlölte, mert valóban kommunista volt Ezért aztán különösen kegyetlenül végezték ki 30 éves korában. Kora alapján még mindig köztünk lehetne.
1928-ban született Magyarbánhegyesen, egy kispénzű zsidó családban. Apja cipőfűző készítő kisiparos volt, három gyereket tartott el. A szülők szerették volna, ha fiuk a négy polgári után tovább tanul, de a zsidótörvények miatt erre nem volt lehetőség. A 16 éves fiú kétkezi munkát keresett, amikor megkezdődtek a deportálások. Az apa és egyik nővére éppen Pesten voltak, így csak az anyát, a másik nővért, és Istvánt hurcolták el Auschwitzba. A fiú nővére, Angyal Vera nem úgy halt meg, ahogy a legtöbb áldozat a lány megpróbált megszökni a lágerből, ezért a tábor lakóinak szeme láttára nyilvánosan felakasztották. Hamarosan Angyal Istvánt is bátorságáról ismerték meg rabtársai. Egy nála két évvel fiatalabb magyar fiút a lengyel rabok agyon akartak verni, amikor a vetkőzésnél kiderült, hogy nincs körülmetélve. Angyal a háttérből német vezényszót ordított, mire a lengyelek vigyázzba álltak. A vérző arcú áldozat így el tudott menekülni, s helyette segítője verekedett meg a támadókkal. Angyal István csak a tábor felszabadulása után tudta meg hogy nővére mellett édesanyja is odaveszett. Tífuszból felgyógyulva, krónikus evési és alvási zavarokkal küzdve tért haza. Letette az érettségit és sikeres felvételit tett a bölcsészkarra, magyar-történelem szakra.
Már 18 évesen meggyőződéses kommunistának tartotta magát, hitt abban, hogy megteremthető egy igazságosabb világ. Sok társától eltérően azonban soha nem lépett be a pártba, kommunizmusa mélyen megélt belső hitből fakadt. Éppen ezért a magát kommunistának nevező rendszerben egészen korán csalódnia kellett. Amikor egyetemi professzorát, Lukács Györgyöt azzal támadták, hogy nem becsüli eléggé a szovjet irodalmat, egy egyetemi gyűlésen nyíltan a védelmére kelt. Azonnal kirúgták az egyetemről. Csalódottságában Sztálin fotóját fejjel lefelé akasztotta fel a vécéjében, ami akkoriban nem volt kockázat nélküli cselekedet. Az épülő Sztálinvárosba került építőmunkásnak. Sorsát nem büntetésként élte meg: kitanulta a vasbetonszerelő szakmát, szorgalma miatt előbb művezető technikussá, majd építésvezetővé léptették elő. Munkásai lelkesedtek érte, mert velük együtt keményen dolgozott. Elhivatott kommunistaként a pihenőidőben Lenintől és Marxtól való idézeteket olvasott fel nekik, legtöbbször olyanokat, amelyeket a Rákosi-rendszer kritikájaként lehetett értelmezni.
Angyal István a munka mellett egy amatőr színjátszó csoportba is eljárt 22 éves korában, itt ismerkedett meg egy mindössze 17 éves gimnazista lánnyal, Sánta Ágnessel, akivel a próbák alatt egymásba szerettek. A lány szüleinek nem tetszett a kommunista és zsidó udvarló, de a fiatalokat ez nem gátolta meg abban, hogy egy évvel később összeházasodjanak. “Két konok ember, aki nagyon szerette egymást, de sohasem tudott összecsiszolódni” – jellemezte házasságukat Ágnes, s valóban: a romantikus órákat gyakran váltotta tettlegességig fajuló veszekedés. A házaspár 1953-ban költözött Pestre, Üllői úti lakásukban nagy társasági éltet éltek, munkások, művészek, egyetemi emberek voltak mindennapos vendégeik. Társaságukhoz tartoztak Fejes Endre, Galgóczi Erzsébet és Abody Béla írók is, valamint Eörsi István, akivel Angyal életre szóló barátságot kötött. A feleség már a színiakadémia növendéke volt, amikor 1954-ben kisfiuk született. A viharos házasságot azonban már nem lehetett megmenteni. “Öt évig voltunk házasok, öt gyönyörű évig, amit végigveszekedtünk. Szeretett és mégis folyton sértett. Szerettem és mégis mindig otthagytam” – emlékezett a feleség, aki a válás után néhány hónappal hozzáment a családi baráthoz, Abody Bélához. Angyal ezután is tartotta a kapcsolatot Ágnessel, és jóban maradt Abodyval is.
Bár ott volt a Petőfi-kör vitáin, Angyal maga már nem hitt abban, hogy a rendszer megreformálható. Eörsi István szerint társaságukban barátja volt az egyetlen, aki már október 23-a előtt számolt a forradalom lehetőségével: “Sétáltunk hárman, a szeptemberi Károlyi kertben, és ő halálosan komolyan tudatta velünk: ‘Forradalom lesz.’ Úgy néztünk rá, mint valami hibbantra.” Angyal 1956. október 23-án Esztergomban dolgozott egy építkezésen, ott értesült a készülő diáktüntetésről. Budapestre érve a Bem-szobornál csatlakozott a Parlament elé vonuló tömeghez. Este a rádió épületéhez ment, mert nem akarta elhinni azt a hírt, hogy ott a fegyvertelen tüntetőkre lőnek. Ennek ellenére, amikor másnap valaki azt mondta neki, hogy Magyarországon megbukott a kommunizmus, így felelt: “Itt éppen a kommunisták, a szocializmus eszméivel fűtött és azon nevelkedett fiatalok mozdultak meg a szocializmus eltorzításával, eltorzítóival szemben, tehát most lesz csak igazán szocializmus Magyarországon.” Egyre aktívabban vett részt a forradalmi eseményekben. Előbb forradalmi újságokat és röpcédulákat terjesztett a városban, majd élelmet és kötszert szállított a felkelőknek és a gyermekes családoknak. Ekkor került kapcsolatba a Tűzoltó utcai ellenállók csoportjával, akik között többségben voltak a magukat valódi kommunistának tartó fiatal munkások. Noha senki nem választotta meg a posztra, a csoportból egy idő után mindenki Angyalt tekintette parancsnoknak. Nemcsak a fiatal, hanem a nála 30-40 évvel idősebb felkelők is felnéztek rá, és hallgattak a szavára. A Tűzoltó utcaiak sikeresen vettek részt a város fegyveres védelmében, sok tankot megsemmisítettek. Egy nap Angyal társai egy szakasz ávós sorkatonát ejtettek foglyul. A parancsnok nem engedte, hogy bárki rajtuk töltse ki a dühét, a katonákat etette és védelmezte a harcok végéig. Egyikük később ennyit mondott róla: “Valóban angyal”. Egyre növekvő elfogadottságát mutatja, hogy a felkelők képviseletében Nagy Imrével és a honvédelmi miniszterrel is tárgyalt a rendfenntartásról. A forradalmárok oldalára állt kommunista vezetők közül a Rákosi börtönét is megjárt Kádár Jánosban bízott legjobban. A Köztársaság téri lincselések után fel is kereste a politikust a Parlamentben, és ígéretet tett neki, az Akadémia utcai pártház védelmére fegyveres őrséget állít. Meghívta Kádárt a Tűzoltó utcába is, hogy találkozzon a fegyveres baloldali fiatalokkal, sőt, azt is felajánlotta neki, hogy vegye át jelképesen csoportja vezetését. Kádár ígéretet tett, de nem a felkelőket látogatta, hanem a Szovjetunióba távozott. Soha nem bocsátotta meg Angyalnak, hogy tanúja volt árulásának. Angyal a forradalmban tüdőgyulladásban szenvedett. Aludni nem tudott, koffeintablettákon és injekciókon élt, így is szakított rá időt, hogy rendszeresen látogassa kisfiát. A látogatások ideje alatt volt felesége újra beleszeretett felkelőparancsnokká lett férjébe, s érzelmei viszonzásra találtak. Nem tudjuk, hogyan alakult volna a pár sorsa, ha a történelem engedi ismét kibontakozni kapcsolatukat, de erre már nem jutott idő. Kádár János behívta a szovjet csapatokat, a forradalmat leverték. Angyal István az utolsó pillanatig harcolt a túlerő ellen. Amikor a Péterfy kórházban letartóztatták, pontosan tudta, mi vár rá. Mint egy fegyveres felkelőcsoport parancsnoka “a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetőjének” számított, a halálos ítéletet nem kerülhette el, írásos önvallomásaiban nem próbálta mentegetni magát, így azok a vád szilárd alapját képezték. Részletesen beszámolt a Kádárral folytatott találkozóról is, amivel végképp megpecsételte a sorsát A bíróság előtt is büszkén és őszintén mondott el mindent forradalmi szerepéről. “Pista nyugodt volt és fegyelmezett. Mondhatni fölényes.” – írta később Abody Béla, aki Sánta Ágnessel együtt ott ült minden tárgyaláson. Minden bizonnyal Kádár Jánosnak is döntő szava volt abban, hogy a bíróság halálos ítéletet hozott. Angyal nem kért kegyelmet, de védője fellebbezett. A másodfokú tárgyaláson Kádárt akarta tanúnak megidéztetni, és hozzá beszélt a későbbiekben is: “helyeselted mindazt, amiért most lapulva a halálba küldesz”. Az utolsó szó jogán elmondott beszéde alatt a sokat látott jegyzőkönyvvezető nő sírva fakadt. “Nem kívántam vezetni embereket, csupán állampolgár kívántam lenni. Én mindig elsősorban állampolgárnak tekintettem magamat, a törvények számomra 1945-ig halált jelentettek, sok esetben ezt jelentették 1945 után is. A kétfajta törvényesség között kerestem valahol az igazságot. Nem találtam meg. Én szabad emberként akartam élni, börtönben nem tudok meglenni. Kérem a bíróságot, hogy hagyja meg az ítéletet.”
Gondja volt rá, hogy mindenkitől elbúcsúzzon. Már halálra ítélték, amikor sikerült egy vécépapírra ceruzaheggyel írt búcsúüzenetet eljuttatnia Eörsi Istvánnak, aki szintén büntetését töltötte. Az író kívülről megtanulta a szöveget, majd megsemmisítette a papírt.
ANGYAL ISTVÁN BÚCSÚLEVELE
“Pistám, még élek, bár az átlényegülés negyedik hónapjával együttjáró szellemi restség már feszélyez. Kénytelen-kelletlen túl sokat kell foglalkozni magammal, és ez undorító a gyakorlati ember számára. Szeretnék tenni, használni – ez nagyon hiányzik. Győző kérdi, mit üzenek? Lehetne semmit sem üzenni, és ez volna a legjobb. De még gyarló vagyok, túlságosan köt a szeretet a világhoz és hozzád is erősen, Pistám, üzentet.[SZJ] Úgy várják ma ezeket az utolsó üzeneteket, mint régen a halált jelentő kötéldarabkát a hóhértól. Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a „hálás utókor” önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton. Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos. Az emlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés. Minden nap hosszú a halálig és minden nap rövid, amit élünk. Nagyon nehéz, de nem változtam, és így elviselhető. Emberebb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek. Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okoz azoknak, akik szerettek. Ölellek Pistám, ég veled.” |
A siralomházból többször írt levelet Ágnesnek, aki néha meglátogathatta a beszélőn is. Neki küldte el Még élek című versét is: “(…) Kereslek, mint múltat az emlék / Mint hitet a tévelygő elmék / Mely rémiszthetne zord hatalmakat / Amíg tudtam, hogy elválasztanak.” Abody Bélának őszintén megírta, hogy újjáéledt a szerelme feleségével.
1958. december 1-jén végezték ki a hírhedt Tutsek vérbíró és az ügyész jelenlétében. “Inkább meghalok, sem hogy olyan szégyenteljesen éljek, mint ti” – búcsúzott tőlük. Talán ezért a mondatáért, talán rendíthetetlen kommunizmusáért kellett még huszonnyolc percig szenvednie a bitófán. Darvas Iván, aki szintén rabtársa volt, így emlékezett rá: “Meg tudott őrizni egyfajta személyes szuverenitást, megközelíthetetlenséget, érinthetetlenséget, a közös nyomorúság eme poklában.”
